Fények és árnyak

December és január a vaddisznóhajtások időszaka. Igaz, a januári társas nagyvadvadászatoknak jócskán akadnak ellenzői, hiszen a kocák ilyenkor már előrehaladottan vemhesek, s ha a nőivarúakat nem kímélik a résztvevő puskások, akkor valóban komoly etikai aggályokat vet fel az év első hónapjának végén megrendezett disznóhajtás. Persze, a pénzügyi kényszer nagy úr, sokszor belehajszolja a vadászatra jogosultakat abba, hogy még ilyenkor is „megmozgassák” a vadrejtő sűrűket. A kereslet erre a vadászati módra évek óta egyre fokozódik, igen jó áron lehet értékesíteni, mellyel jelentős bevételre tehetnek szert a nagyvadas területek gazdálkodói. Mindazonáltal a vaddisznóhajtás a legnagyobb balesetveszéllyel bíró vadászat, amely komoly előkészítő munkát igényel a szervezőktől, és az átlagostól is nagyobb elővigyázatosságot kíván a vadászoktól.

Nem árt vigyázni a vadászatok lekötésénél, mert ha nem vizsgáljuk át elég tüzetesen, szükséges alapossággal a vadászati szerződést, igen kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. A standdíjak (melyek az ajánlatokban általában 40-75 ezer forint közé esnek) mellett tudniillik sok esetben az elejtésért külön kell fizetni egy adott, árjegyzékben rögzített, vagy annak bizonyos százalékában meghatározott összeget. Ugyancsak lényeges, hogy legyen beépítve a dokumentumba terítékgarancia vagy lövésszám-garancia, hiszen ma már – a busás bevétel reményében – olyan területeken is rendeznek vaddisznóhajtást, ahol sertevadat évek óta nem láttak. Ha a gyanútlan jelentkező „bekapja a horgot”, akkor szépen becsengeti a részvételi díjat, majd „üres élménytarisznyával”, lógó orral és a becsapottság érzésétől megkeseredetten kullog haza. Igaz, ez esetben a szervezők a legtöbbször visszaadják a befizetett pénz 25-40 százalékát, de ötvenezres standdíjat feltételezve, huszonöt puskára számolva így is a kasszában marad közel egymillió forint. A semmiért! A puskadörrenések száma – hiába garantálnak a vadásztatók mondjuk húsz lövést – szintén komoly visszaélésekre és félreértésekre adhat okot. Az elszámolásnál hirtelen szóba kerülhetnek „gazdátlan” lövések, a vendégek pedig mondhatják, hogy ők bizony rókára puffogtattak. Éppen ezért célszerű, ha a rókalövést kifejezetten megtiltja a reggeli eligazításnál a vadászat vezetője.

S ha már a vadászatvezetőknél tartunk, meg kell jegyezni, hogy óriási nyomás, és még annál is nagyobb felelősség terheli a vállukat, hiszen szinte egy személyben felelnek a résztvevők biztonságáért, testi épségéért, a vadászat eredményességéért és a hajtásnap élményszerűségéért. Ha bármelyik csorbát szenved, a vadászatvezetőt veszik elő, jobb esetben a vadásztársak vagy az elégedetlen, csalódott fizető vendégek, rosszabb esetben a hatóságok. Ha ugyanis – ne adj’ Isten – baleset történik, akkor a rendőrség és a vadászati felügyelők is rászállnak a vadászat vezetőjére, lépésről-lépésre szigorúan kivesézve a tevékenységének minden egyes mozzanatát, megpróbálva kideríteni, hogy a dokumentációs, tájékoztatási vagy utasítási kötelezettségének maradéktalanul eleget tett-e. Ha az eligazításnál nem tisztázott valamely lényeges balesetelhárítási vagy biztonságtechnikai körülményt, vagy a felvezetőket és a hajtókat nem megfelelően készítette fel a napi feladatok elvégzésére, máris „szorul a nyaka körül a hurok”.

Talán illene vadászként lojálisabbnak lennünk hozzájuk, hiszen a „bőrüket ők viszik a vásárra” – részben helyettünk is. Akik folyamatosan szapulják az adott vadásznap papírforma szerinti korlátlan „urát”, a vadászatvezetőt, állandóan elégedetlenkednek, kifogásolják a számhúzás körülményeit, a hajtások sorrendjét, arcpirító jelzőkkel illetik a lőállásukat, sőt, az egész vadászterületet, azok legyenek kedvesek, tegyék a szívükre a kezüket, s gondoljanak bele abba: mi volna, ha fordított helyzetben nekik kellene odafigyelniük a vadösszeszedőkre, zsigerelő és utánkereső brigádokra, a terítékesekre, a hajtókra, a kiszolgáló személyzetre, és az alkalmilag összeverbuválódott, alkalmasint gyakorlatlan és rutintalan kezdőkből álló vadászkompániára. Majdnem korlátlan felelősségvállalás mellett… És akkor az időterv betartásáról, valamint a szállítójárművek logisztikájáról még nem is szóltunk. A vadászat vezetőjének éppen elég gondja van, ne terheljük még külön azzal, hogy rázúdítjuk a saját, személyes sirámainkat.

Tudomásul kell venni: azzal, hogy befizettük a vaddisznóhajtás részvételi díját, még csak a vadászaton való részvételre szereztünk jogot, semmi egyébre. Onnantól csupán Diana és Fortuna kegyeiből részesedve vagy abból kirekesztve, illetőleg a saját ügyességünknek vagy ügyetlenségünknek köszönhetően válhatunk „vadászkirállyá”, vagy éppenséggel bánatosan ürítgethetjük sikertelenség keserű poharát. A kockázatot vállalnunk kell. Sok múlik a sorszámhúzáson, a hajtók – és főleg a kutyák – munkáján, a vadmozgáson, valamint a saját lőtudásunkon is. De a disznóhajtás – mint vadászati mód – önmagában nem garancia az eredményességre, ez is vadászat, ennek megfelelően kiszámíthatatlan – s talán többek közt ebben rejlik a szépsége és a varázslatossága.

Ha nem csak lőni, hanem élményeket gyűjteni megyünk egy vaddisznóhajtásra, akkor az esetek többségében nem kell csalatkoznunk, hiszen a táj szépsége, az erdő némasága, majd a hajtók közeledésekor annak lármája, a kutyák acsarkodása, a fele-felhangzó puskaszó egy vadászember számára már önmagában lélekemelő napot sejtet. Ha pedig a végén még töret is ékeskedik a kalapunk mellett – az már csak hab a tortán. Élmények és kellemes emlékek helyett viszont keserű szájízzel távozhatunk, ha nem volt megfelelően előkészítve és lebonyolítva a vadászat, vagy a vadászok viselkedése hagyott némi kívánnivalót maga után.

A vaddisznóhajtást hazánkban igen szigorú jogszabályi keretek közé szorították, annak a néhány kapzsi és meggondolatlan puskásnak vagy vadászatvezetőnek köszönhetően, akik a mindenáron kieszközölt eredményességet, a teríték nagyságát helyezték az első helyre, a biztonság és az élményszerűség helyett, s akik miatt bekövetkezett jó pár tragikus kimenetelű vadászbaleset, melynek a levét a becsületes, jogkövető magatartást tanúsító, fegyelmezett és önmérsékletet tanúsító vadász issza meg. Értelmetlen halálesetek, tönkretett emberi sorsok, szomorkodó özvegyek és árvák – a mérleg túloldali serpenyőjében pedig eggyel több süldőt találunk, amelyre a viszketős ujjú „sporttársak” kockázatos lövést tettek. Ők persze valóban bűnösök, mert nem tartották be a játékszabályokat, és ezért egyesek igen súlyos árat fizettek. Mi pedig miattuk bűnhődünk, viseljük a „kukásmellényt”, meg a csiricsáré kalapszalagot. Ez az agyonszabályozott feltétel- és követelményrendszer kicsit kivette a vaddisznóhajtások „élét”, alaposan átrendezve az ehhez a vadászati módhoz kötődő attitűdöket.

A vadászatra jogosultaknak a temérdek adminisztrációs nyűg (bejelentés, papírmunka, dokumentálás, hajtástérképek, jegyzőkönyvek) mellett a terület előkészítésére is nagy gondot kell fordítaniuk (helyhez szoktató etetés, vad nyugalmának biztosítása, lőállások kijelölése, lőirányok kitűzése), és a vadászat végén sem ülhetnek a babérjaikon (lőtt vad kezelése, állategészségügyi intézkedések, zsigerek ártalmatlanítása, mintavétel).

A vadász meg – az esetleges ellenőrzések rémétől fenyegetve – cipeli az egyéni sebkötöző csomagot, majd jó néhány aláírás és a hosszú eligazítás után elfoglalja a tarkabarka szalagoktól és színes karóktól övezett lőállását, nézegeti a megkapott hajtástérképet, ismételgeti a fejébe sulykolt balesetelhárítási tudnivalókat, s közben feszülten figyel a sűrűben csörtető, még messze járó hajtók irányában, s minden apró ágroppanásra felkapja a fejét. Ilyenkor szorosabban markolja a puskáját, s amikor a nyiladékon átsétáló konda a túloldali domboldal lábas erdejébe ér, arcához emeli a fegyvert. Egész testében lüktet, a szíve a torkában dobog, térdei remegnek, de a vadászlázat legyőzve erőt vesz magán, előrekattintja a biztosítót, majd megérinti az elsütő billentyűt. A szétfröccsenő süldők villámsebesen ugranak a szélrózsa minden irányába, egy feketecsuhás kis kancsi azonban ott marad. Kicsorduló vére egy keskeny csíkban vörösre festi a havat. Vadászunk elzárja a puskáját, kimért mozdulattal megemeli a zsíros kalapját az éppen utolsót rúgó disznó felé, majd megigazítja kabátja hajtókáját, és némi büszkeséggel, de vadászemberhez méltón a süldő elejtése fölött érzett bánatában-örömében várja a folytatást. Ekkor már nem gondolkodik azon, hogy mennyi „buktatója” van egy vaddisznóhajtásnak, szervezői oldalról és a vadász részéről egyaránt. Most már csak arra gondol, hogy mekkora élmény a téli erdőn eltölteni ezt a néhány órát, s milyen szívmelengető boldogságot jelent részesévé válni ennek a vadásznapnak.

– Én már nem is szívesen teszek eleget a disznóhajtásra szóló meghívásoknak. Annyi a hebrencs kezdő, meg az össze-vissza puskázó sikeréhes, teljesítményhajhász zöldruhás, hogy bevallom: félek! – jelentette ki pár hete „felvilágosult” cimborám, akivel – minő véletlen – az ominózus beszélgetést követő szombaton szomszédos lőállásra kerültünk. Hát mégiscsak eljött. Hajtotta a vére. Az a bizonyos vadászvér…

A hegygerincen előttünk végigbaktató kant egyikőnk sem vette célba, hiszen tudtuk, hogy tilos és balesetveszélyes lenne lövést tenni. Fő az elővigyázatosság! Inkább fusson el öt disznó puskaszó nélkül, minthogy valakit megsebezzünk. Vadászni – remélhetőleg – még sokáig tudunk, az emberélet azonban egyszeri és pótolhatatlan. Mérlegelés nélkül lőni, s balesetet okozni egy pillanat műve – a következményeként fellépő lelkiismeret furdalás azonban a sírig kíséri a tettest.

Negatív felhangok ide, túlzó előírások oda, akit egyszer a vaddisznóhajtások semmi máshoz nem hasonlítható különleges hangulata megérint, sohasem lesz hajlandó lemondani erről a passzióról, bárhogy próbálnak is árnyékot vetni rá a notórius aggodalmaskodók. Kétségkívül elmondható, hogy egy csodás környezetben megtartott, kiválóan szervezett vaddisznóhajtás vadászéletünk legszebb pillanatai közé sorolandó. Kívánom, hogy az új esztendőben is legyen benne részünk – élményekkel telve, balesetek nélkül!

( szöveg: Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett, Polster Gabriella )