Tudományos őzgazdálkodás
Április 15-én megkezdődik az őzbakvadászat idénye. A vadászatra jogosultak ilyenkor mind abban reménykednek, hogy megfelelő kereslet mutatkozik majd a fizető vendégek részéről, és magas áron el lehet adni a terítékre hozandó bakokat. A bevétel emelkedésének feltétele a jó felrakás, azaz hogy a fajsúlyos agancsok a mérleg nyelvét alaposan kibillentsék. Az eredményes vadásztatásnak pedig kötelező kelléke az elegendő számú „öreg dalia”. Az őzbakvadászatok előtt évről-évre felmerülnek bizonyos kérdések: mindent jól csináltunk? Jól gazdálkodtunk az őzzel? A létszám, a korszerkezet, illetőleg az ivararány a szakmai elvárásaink szerint alakult-e? A kérdésekre végleges és egyértelmű választ csak a bírálati eredmények adnak majd. Mindenesetre megállapítható, hogy az őzállományok kezelése a legtöbb területen a szokásjog alapján működik, noha – a szakirodalmat forgatva – mind a módszerekben, mind a faj sajátosságaival kapcsolatosan találkozhatunk új kutatási eredményekkel, amelyek a gyakorlatban is hasznosíthatóak volnának. Sokan – tévesen – úgy gondolják, hogy ez a téma már régen „lerágott csont”, az őzről mindent tudunk. A gödöllői Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézete 2001 óta folyamatosan végez őzgazdálkodással kapcsolatos kutatásokat, melyek eredményeit közvetlenül az idénykezdet előtt nem árt összefoglalni.
Kontinensünkön az őz a legelterjedtebb nagyvadfaj, Korzikát, Szardíniát és Írországot kivéve mindenütt előfordul. Európai összlétszáma jelenleg meghaladja a 9 és fél milliót, ám a magas egyedszámhoz képest igen alacsony – mindössze 29 százalékos – a hasznosítási arány, ami számokban kifejezve 2,8 milliós terítéknagyságot jelent.
Nálunk az ország teljes területén megtalálható. 1879-ben még mindössze 1950-et, 1890-ben pedig 10 ezret ejtettek el. Ezt követően némileg javultak ugyan a mutatók, az igazi állományrobbanás azonban az ezredforduló környékére tehető. Magyarországon húsz év alatt 41 százalékkal nőtt a becsült mennyiség, annak ellenére, hogy a lelövések száma megduplázódott. A „mindenki nagyvadjának” vélt őz a 60-as évekig nem igazán volt népszerű, és leginkább hússzerzés céljából vadászták – még sörétes puskával is. Mostanra gyökeresen megváltozott a helyzet, s az alföldi vadászatra jogosultak számára ma ez jelenti a legnagyobb bevételi forrást. 1960-hoz képest 23-szorosára nőtt az éves hazai teríték, és a hasznosítási ráta is elképesztő mértékben emelkedett (5,4-ről 24-26 százalékra). A megyei bizottságok 1970 óta több mint 750 ezer őztrófeát bíráltak el, az érmes arány 7,5 százalék, a 105 pontnál erősebbre bírált bakok száma pedig több mint 56 ezer.
Amit az élőhelyéről tudni kell
Az őztrófeák nagyságát befolyásoló környezeti tényezők közül a talaj, a növényborítottság és az időjárás bír a legnagyobb hatással, de az állománysűrűség, a kondíció, az életkor, az ivararány, az egészségi állapot és a vadgazdálkodás is módosíthatja az agancsok minőségét. A talaj tulajdonságai közül annak jódtartalma, míg a meteorológiai tényezők közül leginkább a februári csapadék, a hóborítottság és a hőmérséklet a legfontosabb, felrakásra hatást gyakorló körülmény. Igaz, egy-egy környezeti tényező önmagában nem befolyásolja az őzagancsok minőségét, de közvetetten vagy közvetlenül valamilyen mértékben mégiscsak mind „beleszól”.
![Az őztrófeák nagyságát befolyásoló környezeti tényezők közül a talaj, a növényborítottság és az időjárás bír a legnagyobb hatással](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-9.jpg)
Az őztrófeák nagyságát befolyásoló környezeti tényezők közül a talaj, a növényborítottság és az időjárás bír a legnagyobb hatással
Immáron több évtizede, hogy dr. Szederjei Ákos kísérleteket végzett az őzek mozgáskörzet-nagyságának megállapítására. Az általa megjelölt őzek 66,2%-át a megjelölési helyétől 1 km-en belül, 76,4%-át 2 km-en belül, 84,5%-át 3 km-en belül, 94,5%-át pedig 4 km-en belül ejtették el. Azóta természetesen nagyot fordult a világ, ma már ennél sokkal modernebb módszerek is rendelkezésre állnak. A gödöllői vadbiológusok az alföldi, intenzív, mezőgazdasági művelés alatt álló élőhelyen elektromos jeladóval ellátott nyakörvet helyeztek több tucat őzre, majd telemetriás módszerekkel folyamatosan figyelemmel kísérték a jelölt egyedek mozgását. Az adatokat GPS koordináták segítségével térképre vitték, meghatározták az éves mozgáskörzetet, amely bakoknál 348, a sutáknál 309 hektár nagyságú területre korlátozódott, az egyedek között azonban igen nagy eltéréseket tapasztaltak. Évszakos bontásban a nyári mozgáskörzet volt a legkisebb, mivel a táplálék és a búvóhely a dús vegetáció miatt helyben rendelkezésre állt. Ez a bakoknál alig érte el az 50 hektárt. Az eredmények azt bizonyítják, hogy a hímivarú egyedeket nagyfokú területhűség jellemzi, a territóriumukhoz éveken keresztül ragaszkodnak. A táblaszegélyek, fasorok, csenderesek a mozgáskörzet meghatározó részét képezik, az „őzektől érkező” rádiós jelek leggyakrabban az ottani tartózkodásról tájékoztatták a kutatókat.
![Az értékelt egyedek főként a gödrös, nádas-sásos, erdősávokkal, erdőfoltokkal tarkított részeket és a szegélyeket kedvelték](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-11.jpg)
Az értékelt egyedek főként a gödrös, nádas-sásos, erdősávokkal, erdőfoltokkal tarkított részeket és a szegélyeket kedvelték
Az otthonterületek átfedő részei alapján feltételezhető, hogy különböző növénykultúráknak és növényzettípusoknak eltérő a kedveltsége. Az úgynevezett preferencia-index segítségével számszerűsítve megállapítható, hogy az egyes élőhelytípusokat a területi előfordulásuk arányánál (kínálat) magasabb (kedveltség) vagy alacsonyabb (elkerülés) mértékben használják az őzek. Az értékelt egyedek főként a gödrös, nádas-sásos, erdősávokkal, erdőfoltokkal tarkított részeket és a szegélyeket kedvelték, ugyanakkor ki lehetett mutatni azt is, hogy egyes kultúrnövények, amelyek kisebb arányban vagy időszakosan fordultak elő, alkalomszerű, de magas kedveltséget értek el. Ilyen volt például a lucerna és a repce. A magasabb kihasználás azonban annak is következménye lehet, hogy az adott őz kedvelt területéhez közel helyezkedtek el.
A bakok a nyári territóriumaik kijelöléséhez és több éven keresztüli megőrzéséhez erdős, fás, bokros és szegélyjellegű vagy más vonalas jellegű (vízfolyások, utak, csatornák) természetes és mesterséges „tereptárgyakat” igényelnek. A territoriális rendszer az őz viselkedésének rugalmatlan eleme, amely a megfelelő feltételek hiányában az állomány instabilitását okozhatja. A kialakítható territóriumok száma határozza meg a „szociális eltartóképességet”, vagyis amíg az állománysűrűség növekedése a territóriumok méretének csökkenésével bizonyos mértékig ellensúlyozható, addig a megfelelő terepi adottságok hiánya ezt lehetetlenné teszi. A nyílt mezőgazdasági területeken az őzek számára éppen ezért az élőhely fejlesztése nem csupán a táplálékforrások növelését kell, hogy jelentse, hanem a territóriumok határaiként is használható vegetációtípusok létesítését is.
Napi betevő
![Az eredmények ismeretében egyértelműen kimutatható az őzek táplálékában bizonyos növényfajok dominanciája](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-12.jpg)
Az eredmények ismeretében egyértelműen kimutatható az őzek táplálékában bizonyos növényfajok dominanciája
A táplálék-összetétel meghatározására vonatkozó vizsgálatok a hullatékmintákból származó növényi maradványokra támaszkodtak, az alapadatok elnyeréséhez mikroszövettani analízist alkalmaztak. A vadbiológusok az epidermisz maradványokból – a növények legellenállóbb szövetéből, amelynek struktúrája az emésztés alatt szinte változatlan marad – egy határozókulcs segítségével a táplálékot alkotó növényfajokat mikroszkóp segítségével azonosították.
Az eredmények ismeretében egyértelműen kimutatható az őzek táplálékában bizonyos növényfajok dominanciája, ugyanakkor kijelenthető, hogy az őz energiatakarékosságra törekszik, vagyis azt eszi, amit a viszonylag kicsi otthonterületén talál. A magas fehérje- és alacsony rosttartalmú, könnyen emészthető növényeket kedveli, a legfontosabb szempont azonban, hogy helyben hozzáférhető legyen, ne járjon fölösleges energiapazarlással a táplálék felkutatása. Az „étlapon” a lágyszárú kétszikűek aránya alacsony, a fás szárúaké ugyanakkor 8-10 százalék. Évszakonkénti eltéréseket nem nagyon lehetett tapasztalni, de míg nyáron szinte „terített asztala” van az őznek, addig télen szegényesebb a kínálat – és többet is kell táplálék után menni. A mintákban nagy arányban fedeztek fel keserűfű, napraforgó, repce, kukorica, szeder, egyéb gyümölcs, bodza, aszat és akác fogyasztására utaló epidermiszeket. Igen meglepő a pillangósok alacsony aránya, amely az eddigi vadföld-gazdálkodási gyakorlatot is átírhatja. A táplálék egyedenként mindössze 2-3 fajból áll.
Idejétmúlt őzgazdálkodás
A hasznosítás volumenének meghatározása során figyelembe kell venni, hogy a nagy egyedszámok ellenére is jócskán alulbecsült az állomány, a terítékadatok pedig alulhasznosítást mutatnak, igaz a nagymérvű orvvadászat alaposan módosítja az összképet. A szakemberek szerint a pontatlan állománybecslések helyett a populációk és az egyedek produktumát (agancs, kondíció, felnevelt szaporulat), valamint az élőhely állapotát (vadkár, területhasználat), illetve ezek kapcsolatát (sűrűség) kellene figyelni, s ez alapján eldönteni, hogy milyen beavatkozás szükséges. Az élőhely vagy az állomány befolyásolásával sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, mint a fals adatokon nyugvó létszámszabályozással. Ennek a gazdálkodási modellnek egyelőre persze jogszabályi korlátai is vannak, de a hosszú távra tervezett beavatkozási elképzelések indokolttá tennék az ökológiára alapuló állománykezelést. Ez a megközelítés magába foglalja az egyedi teljesítmények és az állományjellemzők változásainak éveken át való nyomon követését, valamint az élőhely minőségének és/vagy a növényevők élőhelyre gyakorolt hatásának a vizsgálatát. A vadgazdálkodóknak fel kellene hagyniuk az állomány megszámlálására tett próbálkozásokkal, hiszen nem azt kell tudni, hogy mennyi őzünk van, hanem azt, hogy hogyan változik az állomány és az egyedek teljesítménye!
![Az élőhely vagy az állomány befolyásolásával sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, mint a fals adatokon nyugvó létszámszabályozással](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-13.jpg)
Az élőhely vagy az állomány befolyásolásával sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, mint a fals adatokon nyugvó létszámszabályozással
Lőni vagy nem lőni? – ez itt a kérdés
Mielőtt a puskánkat felemeljük vagy a vendég számára kiadjuk a „tűzparancsot”, el kell döntenünk, hogy a keresőtávcsőben figyelt bak „selejt”, kímélendő vagy golyóérett, minél pontosabban meg kell saccolnunk, hogy hány grammos az agancsa, illetőleg el kell bírálnunk, hogy a vad mennyi idős. A vadásznak vagy a kísérőnek mindezt 100-150 méternyi távolságból, sokszor korlátozott látási viszonyok közepette kell eldöntenie. Semmi kétség, ha előzőleg már volt alkalma megfigyelni a kiszemelt egyedet, akkor biztosabb lehet a dolgában.
![Ha nem ismerjük az állatot „személyesen”, évek óta, akkor megbízható módon csak annyi állapítható meg, hogy fiatal, középkorú vagy öreg egyeddel van-e dolgunk](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-14.jpg)
Ha nem ismerjük az állatot „személyesen”, évek óta, akkor megbízható módon csak annyi állapítható meg, hogy fiatal, középkorú vagy öreg egyeddel van-e dolgunk
A kor eldöntésére ebben a helyzetben a legalkalmasabb az állatról kialakult összbenyomás – a viselkedés, a testalkat és az agancs hármasa által alkotott kép. Ha nem ismerjük az állatot „személyesen”, évek óta, akkor megbízható módon csak annyi állapítható meg, hogy fiatal, középkorú vagy öreg egyeddel van-e dolgunk. Értelme sincs az állat korát éves pontossággal meghatározni, mert ez a becslés általában pontatlan, ráadásul a korosztály meghatározása is elég a jó döntéshez. Ezután össze kell vetni az agancsot a korral, amelyhez ismerni kell a terület állományának a minőségét is. A szabályostól eltérő „fejdíszűek” minősítése nem okozhat különösebb gondot, annál nehezebb viszont a helyzet, ha hatos agancsot visel a kiszemelt „jószág”. Komoly tapasztalat és szakértelem kell annak a megállapításához, hogy a bak lőhető-e (elérte-e a fejlődése csúcsát) vagy fejlődőképes, így kímélendő.
Manapság az elejtett őzbakok átlagos kora a bírálatok szerint 4,2 év, tehát javarészt több esztendővel a kulmináció előtti egyedeket hozzuk, hozatjuk terítékre. Igaz ugyan, hogy a golyóérettség korhatáraként 6-7 évet említ a szakirodalom, de nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az ennél fiatalabb hatosokat minden esetben el kell engednünk. A kérdés tudniillik nem ennyire egyértelmű. A német Stubbe professzor húsz évet felölelő kutatási eredményei szerint 181 jelölt őzbak adatai alapján a bakok 3%-a kétéves korban, 32%-a 3 éves korban, 33%-a 4 éves korban, 18%-a 5 éves korban rakta fel a legjobb (legsúlyosabb) agancsát, és mindössze 9 százalékuk 5 évnél idősebb korban…
![A VMI kutatói ugyanakkor bizonyítottnak vélik, hogy az agancstulajdonságok jó része igen alacsony hatásfokkal – vagy egyáltalán nem is – öröklődik, százszor inkább a környezeti hatások függvénye](http://fhmag.hu/wp-content/uploads/2014/02/ozbakok-15.jpg)
A VMI kutatói ugyanakkor bizonyítottnak vélik, hogy az agancstulajdonságok jó része igen alacsony hatásfokkal – vagy egyáltalán nem is – öröklődik, százszor inkább a környezeti hatások függvénye
Az utóbbi két évtizedben a hazánkban minősített őztrófeák bírálati eredményei azt mutatják, hogy a legmagasabb súlyú „csontot” 7 éves korban rakják fel a bakok. A bírálati eredmények statisztikai vizsgálata során – ugyancsak a Vadvilág Megőrzési Intézet kutatásai szerint – kiderült, hogy 6 és 10 éves kor között sem az agancssúlyok, sem a szárhosszak nem mutatnak szignifikáns különbséget., sőt, az értékelés azt jelzi, hogy a legkiválóbb „agancsot termő” Hajdú-Bihar megyében már 4 éves korra kialakul a végleges szárhossz is.
Egyes szakemberek azon az állásponton vannak, hogy a kapitális, golyóra érett bakokat csak az üzekedés végén, augusztusban célszerű elejteni, hadd örökítsék tovább a kiváló génjeiket, vegyenek részt a szaporodásban, a gyenge egyedek kiválogatására, a selejtezésre viszont sokkal kedvezőbb lehetőséget nyújtana az április végi, május eleji takarásmentesség. A VMI kutatói ugyanakkor bizonyítottnak vélik, hogy az agancstulajdonságok jó része igen alacsony hatásfokkal – vagy egyáltalán nem is – öröklődik, százszor inkább a környezeti hatások függvénye.
( szöveg és képek: Wallendums Péter )