Őszidő – A bedobást követően, ahogy a kosárba töltött etetőanyag külső kérge leoldódik, azonnal rezdül a spicc!

A forró, hőségtől remegő levegő már a múlté. Helyébe fehér, sűrű ködgomolyagok nyomakodnak. Az autómon sem kell már lehúzni az ablakot, inkább a hőfok szabályozót állítgatom. Álmos, csendes ilyenkor minden. Korán van még, aki teheti, inkább a szoba melegéből szemlélődik, kevesen gondolják azt, amit én. Ősz idő. Ilyenkor letisztult minden. Olyan színekben játszik a természet, amilyeneket még a legnagyobb festők sem tudnak ecsetjükkel vászonra festeni. Megnyugtató csendesség fogja körül az embert.

Szeretek ilyenkor a vízparton ülni, még akkor is, ha a lehűlt vízben már nem számíthatok olyan bőséges fogásra, mint néhány hónappal ezelőtt. Egyébként sem az számít, hogy mennyit fogok. A horgászat nekem sokkal inkább feltöltődés, mintsem bizonyítási kényszer. Ez utóbbira ott vannak a versenyek, máskor inkább az emberi kapcsolatokról, szellemi feltöltődésről szól a peca.
A kis autóm mellett elsuhanó tájat beszeplőzi már az ősz. A fákon rozsdás levelek, a fű harsány zöldje helyén sárguló szálak hajolnak meg a rájuk nehezedő harmat súlya alatt. Az égbolt kékje valahol a nehéz, párával teli felhők mögött lehet, ameddig már nem láthatok. Az ablakot letekerve nyirkos levegő csap az arcomba. Jólesik egy frissítő mély lélegzet.

Horgászni jöttem, nem természetet járni

A kis tó partjára érve leállítom az autót, és hallgatom a csöndet. Nagyon hiányzott már a városi tempó után ez a kis megnyugvás. Nem kell sietnem, komótosan pakolom ki a felszerelésem. Egy távolabbi szegletet szemeltem ki, így mindent egy magammal hozott kis kocsira pakolok. Ahogy tolom a kis talicskát, lábammal az erdő fáinak megsárgult üzenetén taposok. Egy kis tisztásra érek, kifújom magam. Hűvös van, körülbelül 4 fokos lehet a levegő.

A nyakamat melegen tartó sál alá rögtön igyekszik beférkőzni a hideg. Minden lélegzetvétellel több, és több harmatcsepp pihen meg a szakállamon. Egy ideig csak némán állok, és magamba szívom az erdő csöndjét. A víz most néma, csak a fákról vízbe hulló levelek után gyűrűzik a felszín. Erőt veszek magamon, és megkezdem az előkészületeket, hiszen horgászni jöttem, nem természetet járni. Bár, ha úgy veszem, nem sok a különbség.

A tó vize is lehűlt már

Először a ládámat helyezem el a parton. Kényelmes kis bázist tudok segítségével bárhol kialakítani. Ezért vállalom a cipelésével járó terhet, mindig, mindenhová elkísér. Az etetőanyag összeállításával folytatom, aminek első lépése, hogy a vödörbe egy kis vizet merítek a tóból. Nem meglepő, hogy a tó vize is lehűlt már, az elmúlt napok zordabb éjszakái megtették hatásukat. A kis tavacska egyébként is egy völgyben fekszik, itt mindig hűvösebb van pár fokkal. Ehhez mérten állítom össze a halaknak szánt csalogatót. Nem számítok már pontyokra, inkább a kárászokat, keszegeket szeretném kicsit zavarni.

Így könnyű, gyorsan oldódó keveréket készítek. Az etetőm alapját 1kg Tubertini Big Fondo Black adja, amihez egy negyedkilónyi hallisztes keveréket adok. A fanyar jelleg mögül kiérződik egy kis édes íz is, és a hozzáadott kevés víznek köszönhetően felszálló részecskékben sem lesz hiány. Áramlásra nem kell számítanom, feszített víztükörben nézegetik magukat a túlparti fák. A keverékem inkább száraz, de csak annyira, hogy azért a kosárba töltve eldobható legyen. A ládám előtt engedem le a próba töltetet, és szemlélem, hogyan bont a keverékem.

A halak majd döntenek

Tetszik, amit látok, de egy kevéske Maros Squid aktivátorral igazítok még az állagon. A vödröt félreteszem, a csalikat veszem gondozásba. Csontit, bábot és pinkit hoztam magammal, és maradt még egy kevéske trágyagilisztám is a legutóbbi márnázásból. A bábot tisztítom meg először, a lebegő, „túlérett” szemeket elválasztom az aranybarna, süllyedő báboktól. Roppanós, ízletes csemege ez a dévéreknek, nagy reményeket fűzök hozzá, de majd a halak döntenek. A rostán gyorsan átbújnak a fürge csontik, bár a hidegben mintha belassultak volna csöppet.

A fennakadt szemeket a földre borítom, a fákon figyelő cinkék és csuszkák legnagyobb örömére. Amint eltávolodom, rögvest rávetik magukat a számukra létfontosságú táplálékra. Szegények jó ideje nem találhattak már ízletes falatot. A rovarvilág is készülődve a télre, elrejtőzött már a fák kérgei, vagy a vastag levéltakaróval bélelt föld alá. A riadólánc jól működik a madárvilágban, egyre több, és több kis éhenkórász landol a földön. Hogy ne kelljen veszekedniük, a bábok túlérett szemeit is nekik ajánlom. Hangos csicsergéssel mondanak köszönetet a bőséges reggeliért.

A természetre is figyelek

Mindent elrendezek a ládámhoz rögzített trepnin, és kis pihenés gyanánt, végre a felszereléssel is foglalkozhatok. Egy rövid, 330-as kis feedert nyitok, finom, könnyű spiccet illesztek a bot végébe, jelző gyanánt. Egyszerű, rövid előkés method szereléket készítek, 0,16-os előkével, 16-os horoggal. A töltős kosarat kifejezetten szeretem ilyenkor, koncentrált, pontos horgászatot lehet segítségével művelni. Komolyabb alapozást most sem végzek, csupán 5-6 dobásnyi csalogatót dobok be, úgyis 2-3 percenként fog berepülni a kosaram. A horogra először két szem csontit tűzök. A botot elrendezve kicsit a gondolataimba merülök.

Jó így elmélkedni, sok mindent másképp lát az ember. A természetre is figyelek. Az avarban motozó egér, a gallyak reccsenése, az ágról ágra röppenő madarak mind egy-egy kis történet részei lehetnek. Újat dobok, letelt az idő. A kosár szégyenlősen csobban a vízbe, hiszen megzavarja a túlparti fákat önmaguk csodálásában. A színeket nézem, és szívom magamba a látványt, amit csak ilyenkor élhet át az ember. Néhány hét, és a természet festői vásznára már csak grafittal fog sötét rajzokat firkálni a tél. A színpompás festő paletta tavaszig sutba kerül.

10-15 percenként fogok egy-egy szép keszeget

Apró remegés fut át a spiccen. A következő pillanatban már egyértelmű a jelzés. A bevágás után érzem, ahogy halam igyekszik megszabadulni az őt part felé kényszerítő erőtől. Nem tud számottevő ellenállást kifejteni, a hideg víz is gyorsan fáradttá teszi, megadóan csúszik a merítőbe. Szép, egészséges dévérkeszeg pihen előttem. A hal érintése a vizet idézően hűvös.

A haltartóba téve kell egy kis idő, míg erőt gyűjtve elillan a szemem elől. Azt hiszem, megérkezett a csapat, de nincsen folytatás, csak az időzített újra dobásokkal van némi tennivalóm. Puha pelletre váltok, de nem igazán fűzök nagy reményeket a dologhoz. Hiába, ilyenkor én inkább az élő csaliban bízok! A történtek, pontosabban a nem történtek engem igazolnak, így két-három dobás után bábra váltok. Kevéske aromát cseppentek a töltőbe helyezett csalira, hátha ez a kis plusz jelenti a megoldást.

A bedobást követően, ahogy a kosárba töltött etetőanyag külső kérge leoldódik, azonnal rezdül a spicc. Újabb dévért merítek, így a továbbiakban maradok az aroma tuningos bábnál. Nem minden dobásra, de 10-15 percenként fogok egy-egy szép keszeget, ami számomra tökéletes kikapcsolódást jelent.

A dévérek közé egy szép kárász is beférkőzik, ő viszi a legnagyobb halnak járó koronát. Hogy felértékelődnek a szűkösebb időben a dolgok! Ez a kárász a bőség idején csak egy, a sok között, de most ő az egyetlen. Fél kilócskájával akkora a becsülete, mint nyáron egy szép, testes pontynak.

Mintha megváltozott volna valami!

Megmosolygom saját emberi gyarlóságom, hiszen néha engem is magával ránt, a „még nagyobbat fogni” vágy. Nem szégyen beismerni saját hibáinkat, nem leszünk általuk kevesebbek, de talán többek igen, ha tanulunk belőlük. Az elmélkedésből felocsúdva rácsodálkozom a szemközti partra. Mintha megváltozott volna valami! Olyan érzésem van, mint aki nem ott ébred, ahol elaludt.

A fény tréfált meg csupán. A nap olyan szögből vonta fényárba a fákat, hogy a színek teljesen megváltoztak. Élénk, vidám, harsogó levelek, csupa-csupa szín az erdő. Nyoma sincsen őszies melankóliának, és a fényjáték rám is serkentőleg hat. Fülig ér a szám, és sok-sok vidám emlék fut át az agyamon.

A horgászatról már rég megfeledkezve élvezem az őszi nap játékát. Nem várom meg, hogy véget érjen. Amíg tart, addig pakolok gyorsan össze. Legyen ez a kép az agyamba vésve. Sokkal vidámabban, fütyörészve tolom ki a kis talicskámat. A fákról madarak feleselnek velem.

Az ő daluk szebb, így elhallgatok, és csendben pakolok az autóba. A tóra visszanézve egy árnyék suhan el a víz felett, nyomába aprócska forgószél kavarja meg a felszínt. Ki tudja, minek az előszele volt?

(szöveg: Polyák Csaba, képek: Futó Márton )