Backstage – Vitéz Bertalan Árpád kilátó – Magas-Bakony, Papod hegy

A Veszprém megyében fekvő Bakony északi részén találhatók a hegység több száz méter magas csúcsai, köztük az egyik legmagasabb, a Papod hegy csúcsa is, amelynek magassága 646 m. A HM VERGA VESZPRÉMI Erdőgazdaság Zrt. 2013. október 17-én ”A jövő a kezünkben van” című közjóléti fejlesztéseinek keretében itt adta át a Vitéz Bertalan Árpád kilátót. Erre az eseményre látogatott el a HAZAI VADÁSZ stábja.

Az előkelő magasságú Papod-hegy csúcsán a HM VERGA Zrt. által saját erőből létrehozott impozáns Vitéz Bertalan Árpád kilátó régi hiányt pótol. A névadója Vitéz Bertalan Árpád (1898 – 1941) magyar katona, az első világháború hőse, a Vitézi rend tagja. Ő volt a magyar ejtőernyős vadász fegyvernem megszervezője.

 

“Felséges út az égből a földre lebegni,

De a beérkezés már nem egyszerű dolog,

mert emberek vagyunk ám,

nem szárnyas angyalok.” 

       ( Erdélyi József )

 

A Veszprém-Jutaspuszta repülőtérről 1941. április 12-én a Délvidékre indult bevetésre egy öt gépből álló ejtőernyős zászlóalj élén. A vezérgép közvetlenül a felszállás után megbillent, lezuhant és kigyulladt. A katasztrófában a repülőgép 4 fős személyzete, Vitéz Bertalan Árpád harccsoport-parancsnok és 17 ejtőernyőse halt hősi halált. Vitéz Bertalan Árpádot később posztumusz alezredessé léptették elő.

 

 

Az átadási ünnepséget a Bakony Vadászkürt Egylet nyitotta meg.

Majd Olmosi Marianna, a Magyar Fejlesztési Bank főmunkatársa méltatta a HM VERGA Zrt. idei közjóléti beruházásainak jelentőségét, majd kitért az országos eredményekre is. Dr Orosz Zoltán altábornagy, Honvéd Vezérkar főnök- helyettes méltatta Vitéz Bertalan Árpád életútját, katonai eredményeit. Kiemelte I. világháborús hőstetteit, és a magyar ejtőernyős vadász fegyvernem megszervezéséért tett érdemeit. Dr. Kovács Zoltán, Veszprém Megye kormánymegbízottja a nyitott erdők jelen, és jövőbéli lehetőségét hangsúlyozta, majd rátért a megyei közjóléti beruházások eredményeire, és megemlékezett a névadó Vitéz Bertalan Árpádról. Tengerdi Győző, a HM VERGA Zrt. vezérigazgatója kitért az idei közjóléti beruházásokra, majd a kilátó turisztikai jelentőségét méltatta, és megköszönte a kilátó tervezőjének, és kivitelezőjének a munkáját.

A Kilátó megszentelése után az átadók emléktáblát helyeztek el az egyik oszlopon, majd a nemzeti színű szalag átvágása következett. 

A megnyitóra összegyűlt közönség kíváncsian és lendületesen vette birtokba a rendkívül impozáns Kilátót. A lassan erősödő szélben is masszívan, és rezzenéstelenül álló szerkezet hívogatóan hatott az idősebb természetjárókra is.

A relikviának számító nemzeti szalag egy darabjának megszerzése után még a legkorosabbak is szerették volna élvezni a kilátást.

Az 1956 cm magas impozáns, borovi fenyőből készült építményhez panorámaterasz is társul. Magasságának köszönhetően minden irányba csodálatos panoráma tárul elénk. Északi irányba látható Zirc városa, a Kőris-hegy, a Som-hegy és a Pannonhalmi Apátság. Északkeletre látható tiszta időben Környe és a Tési-fennsík szélkerekei. Keleti irányba Várpalota és a lőtér található. Déli irányba tekintve megpillanthatjuk Veszprémet és a balatoni panorámát egészen a déli partig. Nyugati irányba előtűnik a Kab-hegy, valamint északnyugatra a Somló is. A Papod hegy csúcsa a kilátóval Veszprém városából jól látszik. A kilátóhoz számtalan turistaút vezet. Ezeket akár csoportosan, akár egyénileg is meg lehet közelíteni. A kirándulás garantáltan meseszép élményekkel gazdagítja az odalátogatót.

Életképek

A filmblokkot hamarosan láthatják Nézőink a Hazai Vadász TV Magazinban, az ECHO TV csatornán!

www.echotv.hu

www.fhmag.hu

www.facebook.com/echotelevizio

www.facebook.com/fhmag

(szöveg és képek: HAZAI VADÁSZ )

 

 

Vitéz Bertalan Árpád élete

Bertalan Árpád 1898. október 20-án született Pozsonyban.

Miután elvégezte a Budapesti Hadapródiskolát, mint tiszthelyettes harcolt az olasz fronton a Bosznia-Hercegovinai 3. tábori vadász zászlóaljnál. Elsődleges feladata az volt, hogy váratlan éjszakai rajtaütésekkel és erőszakos felderítéssel állandóan zavarja és nyugtalanítsa az ellenséget, valamint, hogy foglyokat ejtsen. Sikeres vállalkozásai után zászlóssá, később pedig hadnaggyá léptették elő.

19 évesen hadnagyként vett részt a Globocak hegycsúcs elleni támadásban 15 fős rohamcsapatával. Az akció során három olasz állást számolt fel, több száz foglyot ejtett és 6 nehéztarackot zsákmányolt. Haditettéért 1918-ban megkapta az Tiszti Arany Vitézségi Érmet, majd pontosan tíz évvel később, 1928-ban a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét is.

Az első világháború után, hivatásos tisztként átlépett a régi hadseregből a nemzeti hadseregbe, s a győri gyalogezred kötelékében teljesített szolgálatot. 1922. augusztus 15-én avatták vitézzé, szeptemberben előléptették főhadnaggyá, 1927. november elsején pedig százados lett.

1935 tavaszán Magyaróvárra helyezték át, ahol május elsején átvette az árkász század parancsnokságát. 1938-ban nekilátott a honvédség egyik elit alakulatának, az ejtőernyős egységnek a megszervezéséhez, amelynek kiképző parancsnoka lett előbb Szombathelyen, majd Pápán. Az alakulat teljes egészében önkéntesekből, elsősorban fiatal sportemberekből állt. Tagjai különleges kiképzést kaptak közelharcból, mesterlövészetből és mindenféle terhelés elviseléséből.

1939 novemberétől már őrnagyként szolgált. A Veszprém-Jutaspuszta repülőtérről 1941. április 12-én a Délvidékre indult bevetésre egy öt gépből álló ejtőernyős zászlóalj élén. A vezérgép közvetlenül a felszállás után megbillent, lezuhant és kigyulladt. A katasztrófában a repülőgép 4 fős személyzete, Bertalan Árpád harccsoport-parancsnok és 17 ejtőernyőse halt hősi halált. A katasztrófát 8 ejtőernyős élte túl, többek között Bakó István, Urbán László, Székely Sándor és Szokolay Tamás. Bertalan Árpádot később posztumusz alezredessé léptették elő.

A Magyar Királyi 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj a tragédia után parancsnoka nevét vette fel, így 1941. május 17-étől az alakulat megnevezése: Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád 1. honvéd ejtőernyős zászlóalj lett. Sírja a budapesti Farkasréti Temetőben volt található. 2013. április 12-én a Fiumei úti temetőben katonai hagyományok szerint került végső nyugalmi helyére.

 

Szokolay Tamás túlélő az 1941.április 12-i katasztrófáról:

„A tisztek és a legénység gépekre való beosztása már Pápán megtörtént. A vezérgépet Kelemen vezette, másodpilótája és megfigyelője Bene László főhadnagy volt. A gép parancsnoka Bertalan volt, beosztott tisztjei Majthényi, Sacelláry és én voltunk, ezen kívül 23 főlegénység, megfelelő fegyverzet és felszerelés. Bertalan engem különleges feladattal bízott meg. Azt mondta, hogy miután ő ennél a bevetésnél nem zászlóaljparancsnok, nincs szűksége segédtisztre. Az én feladatom az lesz, hogy miután évek óta foglalkozom légfényképezéssel – a harc minden mozzanatát örökítsem meg fényképeken. Így géppisztoly helyett fényképező gépet vittem magammal.

 

A jobb kísérőgép pilótája Gelencsér Ferenc hadnagy, megfigyelője, egyben a gép parancsnoka Kiss Zoltán főhadnagy volt 25 főlegénységgel. A bal kísérőgépet Szalkai őrmester vezette, a gép parancsnoka és megfigyelője Néma Tibor hadnagy volt 24 főlegénységgel. A negyedik gép pilótája Kurtz (Kermedy) Róbert főhadnagy volt. Ez a gép szállította a segélyhelyet dr. Vándor Ferenc orvos-főhadnagy parancsnoksága alatt. A segélyhelyen kívül még egy harcos félszakasz is volt ezen a gépen Szentkirályi Ottó hadnagy parancsnokkal, aki egyben a megfigyelői teendőket is ellátta. Ez a gép zárta a köteleket “gyémánt” alakzatot formálva. Minden gép három géppuskával rendelkezett; ezeket a távírász, szerelő és a lövész kezelték.

 

A gépek terhelését alaposan megbeszéltük Kelemennel. Túlterhelést elkerülendő, csak félig töltette fel a gépeket üzemanyaggal,amely így is bőven elegendő volt a feladat végrehajtására. Az eligazítás megtörténte utána legénység a gépek körül pihent, a tisztek pedig Bertalan köré gyülekeztek. Ekkor mondta Bertalan,hogy ezt a bevetést ne tartsa senki komoly háborúnak. Minden darab ernyőt haza kell hozni. Az ellenség ellenállása nem lesz erős és nem fog sokáig tartani. Úgy kell felfogni ezt a vállalkozást, mintegy harcgyakorlatot, ahol esetleg vissza is lőnek. Parancsnokunk nyugodt volt és jókedvű. Beszélgetés közben már nagyon éreztem az előzőéjszakai ébrenlétet és nagyon fáradt voltam. Bementem a közeli őrszobába és ott lefeküdtem egy ágyra Alig tettem le a fejemet, már aludtam is. Nem tudom, meddig alhattam. Arra ébredtem fel, hogy az őr rázza a vállamat és azt kiáltja:azonnal indulás.

 

Félálomban magamra kaptam a mellettem heverő ejtőernyőt, felkaptam a fényképezőgépet és szaladtam a vezérgéphez, amelybe Bertalan éppen beszállt. Percek alatt mindenki elfoglalta a helyét és a gépek kigurultak a startvonalra, egymás mögé oszlopba sorolva, a Bakony irányában. A vezérgép azonnal indult. A motorok simán dolgoztak, amint a pilóta gázt adva,növelte a fordulatszámot. A sebesség egyenletesen fokozódott és a gép néhány száz méternekifutás után elhagyta a talajt. Egyenletesen emelkedett mintegy 100-150 m magasságig; ekkor orra hirtelen megemelkedett, felszökött majdnem a függőlegesig, majd sebességet vesztve a jobbszárnyán átesett és csúszott a föld felé. A katonák a törzs két oldalán hosszában elhelyezett üléseken ültek. A törzs hátsó harmadában lévőkét ajtó között hárman álltunk: a bal ajtónál Bertalan, a jobbnál Majthényi, s közöttük én, a hátsó géppuskalövész állása alatt (Bertalan és Majthényi kezdték volna az ugrást és ez lett volna a jel a többi gépeknek is.)

 

A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült Bertalan az ajtókinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam,erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép,erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobbszárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: “Ég a gép!” A következő másodpercben Sacelláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is – kissé szédelegve, de – kiugrottam az égőgépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem; ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott.

 

A hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Félkézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy féltucat képet az égőgépről. Közben megérkezett a mentőautó, a tűzoltókocsi, s emberek futottak oda a többi gépekből. Nem lehetett segíteni. A gép jobb szárnyában lévő sok száz liter benzin végigömlött a törzsön és meggyulladt. A gépben ülő emberek ezt a benzinözönt a nyakukba kapták és égtek mint a fáklya. Néhány ember kiverte a gép oldalát és kitört a lángtengerből, de ruházatuk annyira át volt áztatva benzinnel, hogy nem tudtunk rajtuk segíteni.

 

Embereinket erőszakkal kellett visszatartani, hogy ne rohanjanak be a lángtengerbe bajtársaikat menteni, ami kilátástalan volt. Egy ember mégis áttörte a kordont és “Kihozom az őrnagy urat!” kiáltással berohant az égőgépbe. Ott is maradt. Nevét, sajnos, nem jegyezte fel a történelem. A gépből kijött égőemberek közül egy maradt életben, de az is teljesen nyomorék lett. Az égő gép eloltása teljesen lehetetlen volt. A sok száz liter benzin szétömlött a gépben, ami úgy égett,mint egy lobogó fáklya, oly hőt árasztva, hogy a lángokat 100 m-re sem lehetett megközelíteni. A ledobó tartályokban lévő robbanóanyag, valamint az emberek felszereléséhez tartozó kézigránátok sorozatban robbantak. Meg sem lehetett kísérelni a gép megközelítését, még azbesztruházatban sem. Látva a mentés hiábavalóságát, a kapott feladat végrehajtásának lehetőségével foglalkoztam.

 

Majthényi súlyos térdkalács-sérüléssel járóképtelen volt, nekem pedig a bal kezem tört el több helyen. Kiss Zoltán volt az, aki átvehette a parancsnokságot és végrehajthatta a feladatot. Megkerestem öt és kértem: induljanak azonnal, mert az idő már 18:00 óra körül járt és félővolt, hogy rövidesen besötétedik. A Repülőtér parancsnokság azonban nem engedte el a gépeket addig, amíg a Vezérkari főnökség újabb parancsot nem ad. Sem kérésünk, sem erélyesebb fellépésünk nem járt eredménnyel. A géptávíró mellett ülve állandó kapcsolatban voltam a Vezérkari főnökséggel, de a válasz csak az volt hogy várni.

 

Végre 19:00 óra után megkaptuk az engedélyt a felszállásra. Mikor a három gép elindult, már sötétedett. A folyók környékéről talaj menti ködöt is jelentettek. A rossz látási viszonyok és a több mint kétórás késés már magában véve is kétségessé tették a feladat sikeres végrehajtását, bármennyire is élt a katonákban az akarat, hogy végrehajtják hősi halott parancsnokuk feladatát. A célterület a rossz látási viszonyok miatt már nemvolt felismerhető és Kiss Zoltán a kelleténél mintegy 20 km-el előbb ugrott le embereivel. Így már csak a földi gyorscsapatokkal egyidőben érték el a hidat, melynek kézbevétele volt a tulajdonképpeni feladat. A földi csapatok gyors előretörése következtében az ellenségnek nem volt ideje a híd felrobbantására.

 

Sok támadás érte Kiss Zoltánt amiért az általa vezetett egység nem tudta a feladatot végrehajtani. Véleményem szerint Kiss semmiképpen sem hibáztatható. Igen nehéz körülmények között vette át a parancsnokságot és a rossz látási viszonyok mellett nem tudott — nem is lehetett -pontosan tájékozódni. Nem akarta megkockáztatni azt, hogy esetleg a demarkációs vonalon túl érjen földet egysége,ahol az ellenséges csapatok hatalmas túlerőben voltak; a harc ott kilátástalannak ígérkezett és egységét felmorzsolták volna. Bertalan igen helyesen jellemezte a harci feladat jelentőségét, mikor azt nem tartotta komoly háborús akciónak. Csak azért ragaszkodott az ejtőernyősök alkalmazásához, hogy próbára tegye a már kiképzett és rövidesen leszerelésre kerülőkatonák harckészségét háborús körülmények között. Ebben mi is, akik kezdettől fogva munkatársai voltunk, egyetértettünk vele.

 

Hogy a vállalkozás nem sikerült oly eredményesen és látványosan ahogy azt ő tervezte, annak két oka volt: az egyik a váratlan és kiszámíthatatlan szerencsétlenség, a másik pedig a Vezérkari főnökség hosszas határozatlansága a baleset után a bevetés végrehajtását illetően. Talán ha ott fönt ismerték volna az ejtőernyősök bajtársi és harci szellemét, akkor az elhatározás előbb megszületett volna. Kár, hogy nem így történt! A vezérgépben összesen 30 fő tartózkodott A harcos létszám tisztekkel együtt 26 fő, a hajózó személyzet négy fővolt. Mindössze egy személlyel volt több a gépen, mint amennyivel az utasforgalomban repült. Utasforgalomban is számoltak 5-7 mázsa poggyászsúllyal. Ez a bevetésre kerülőgépeknél mintegy 10 mázsára növekedett. Ezt a súlyt Kelemen állapította meg, amibe Bertalan nem szólt bele. Jelen voltam a megbeszélésnél, mikor a súlyadatokat egyeztették.

 

Nem is lehetett volna másként, hiszen a gép terhelését szigorú rendelkezések szabályozták. A szakmai fegyelmet pedig akkoriban is nagyon komolyan vették, mert az emberélet mindig drága volt. A lezuhant vezérgépen lévőkből 25 főhalt hősi halált, közöttük Bertalan Árpád őrnagy, az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka és Kelemen Károly százados, az ejtőernyős szállító század parancsnoka, a két kulcspozícióban lévőparancsnok. Az első veszteségjelentés csak 19 főejtőernyős katonát sorolt fel, de egy katona a kórházba szállítás után egy-két nappal meghalt, egy másik pedig teljesen nyomorék állapotban ugyan, de életben maradt.

 

A balesettel kapcsolatban két kérdésre kerestünk választ:

– Mi volt a szerencsétlenség oka?

-Miért nem tudott Bertalan a gépből kijutni?

 

Az első kérdéssel kapcsolatban sok vita folyt, s később még több mende – monda kerekedett Beszéltek túlterhelésről, a rakomány megcsúszásáról, pilótahibáról. Ezek a nézetek mind meg dőltek. A pilótahibát a szakemberek mindjárt elvetették. Két oly gyakorlott és tehetséges pilóta ült a kettős kormánynál, akikről ilyen durva hiba fel sem volt tételezhető. Különösen nem Kelemenről, aki évekig repült ezzel a típussal a polgári légiforgalomban. A rakomány elcsúszását én cáfoltam meg, mert láttam, hogy a gépben a gázadás pillanatától kezdve a zuhanásig minden a helyén maradt. Legtovább tartotta magát a túlterhelési verzió. Ezt az elgondolást támasztotta alá az a tény is, hogy Kiss Zoltán a később bevetésre kerülő három gépmindegyikéből indulás előtt néhány embert kiszállított. Ezek azonban azok az emberek voltak, akiket az előttük lejátszódó tragédia lelkileg erősen megviselt. Igaz, hogy ezáltal mintegy 2-3 mázsával csökkent a súly gépenként, ez azonban nem bírt jelentőséggel a 15 tonna összsúlyú gépnél.

 

A túlterhelés teóriája leginkább a lakosság körében terjedt el és tartotta magát, mert hozzá nemértő emberek előtt ez volt a legtermészetesebb magyarázat. A Légierők parancsnoksága által kirendelt baleset kivizsgáló bizottság alapos vizsgálat és az események mérlegelése alapján megállapította, hogy a balesetet semmi esetre sem okozta túlterhelés. A vizsgálat egyértelműen műszaki hibát állapított meg. A kiégett gépben lévőalkatrészek ugyan a vizsgálat folyamán nem nyújtottak kielégítő támpontot a hibaforrás megállapítására, azonban a szemtanuk előadása, a roncs fekvése és nem utolsó sorban a pilóták testhelyzete a gépben kétségtelenül arra mutatott, hogy valami olyan hirtelenül fellépőrendkívüli erő hatott a kormányfelületekre, melyet a két pilóta egyesült erővel sem tudott leküzdeni. Ilyen erőhatás pedig csak a magassági kormány hidraulikus állítószerkezetétől származhatott.

 

Csakis ennek a hibás működése okozhatott emberi erővel le nem győzhető kormányfelület terhelést (Lásd Majoros János: “Szakvélemény a Savoia SM-75 szállítógépről” MSZ 1982 szám, 84 oldal és Kelemen Antal: “Igazságkeresés” MSZ1983. szám, 16 oldal Szerk.) A bizottság ezt az egybehangzó véleményét jegyzőkönyvbe foglalta. Ezzel a vizsgálat befejezést nyert. Teljes mértékben egyet értettem a fenti véleménnyel és egyetértek ma is, több mint negyven év távlatából szemlélve az eseményeket. Bertalan hősi halálának körülményeire csak következtetni lehet. Utoljára én láttam őt, mikor a gép ajtaját próbálta kinyitni. A rendelkezésre álló néhány másodperc alatt ez nem sikerülhetett neki, mert különben feltétlenül észleltem volna az oldalról betörő légáramlatot. Legvalószínűbb az, hogy a földet éréskor lezuhanó géppuskarakaszok – melyeknek egy része az én fejemre esett – leverték lábáról.

 

A többit pedig elvégezte a lángcsóva, melynek széle engem is elért. Ha nem szédültem volna el a rakaszok ütésétől, talán tudtam volna neki segíteni. Talán . . . . Hát így történt. Ennél többet senki sem tud. A bevetésre induló gépek távozása után visszatértem Pápára, gipszbe rakattam összetört bal kezemet és folytattam segédtiszti teendőimet. A legénység temetése április 15-én volt Veszprémben. A három felekezet papjai közösen végezték a szertartást. Egyeseket, a család kívánságára, lakóhelyükön helyeztünk örök nyugalomra. Bertalan és a repülőtisztek temetése április 16-án volt Budapesten a Farkasréti temetőben A gyászszertartáson megjelent Horthy Miklós kormányzó, József főherceg, Bartha honvédelmi miniszter és a tábornoki kar tagjai közül sokan. Bertalan koporsóját repülőakadémikus fia és leánya kísérték.

 

A szomorú napok elmúltával visszatértünk mindennapi munkánkhoz. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy mekkora veszteség ért bennünket. Olyan árva gyerek formán éreztük magunkat, annyira hiányzott nekünk Bertalan a maga határozott, derűsen szigorú és kirobbanó egyéniségével. Mind a laktanya, mind pedig a repülőtér minden sarka őrá emlékeztettek. Mindenütt az ő keze nyomát láttuk. Igyekeztünk tehát a kiképzést a régi szellemben folytatni.”

 

( A túlterhelés ténye már csak azért is kizárt, mert a gép nem hagyta volna el a talajt csupán néhány száz méter nekifutás után és nem ért volna el 100-150 m magasságot, mint ahogy a Szerző, a baleset túlélője ezt leírja.- szerk. )

A filmblokkot hamarosan láthatják Nézőink a Hazai Vadász TV Magazinban, az ECHO TV csatornán!

www.echotv.hu

www.fhmag.hu

www.facebook.com/echotelevizio

www.facebook.com/fhmag

(szöveg és képek: HAZAI VADÁSZ )