Mindenki nagyvadja

Az őz a legelterjedtebb nagyvadunk, a mintegy 300 ezres állomány 60 százaléka az alföldi apró-, illetőleg vegyesvadas területeken él. Az őzbakok bérvadásztatása ezeknek az apróvad-gazdálkodás mostoha helyzete miatt sok esetben gazdasági nehézségekkel küzdő, pénzügyi kényszerpályára került vadászatra jogosultaknak a legfőbb bevételi forrását jelenti. Az elmúlt esztendők trófeabírálati eredményeinek összesítése azonban némi aggodalomra adhat okot, a bemutatott agancsok tudniillik folyamatos minőségromlásról tanúskodnak – és hát a terítékre került bakok korösszetétele is hagy némi kívánnivalót maga után…

Az őz a legelterjedtebb nagyvadunk, a mintegy 300 ezres állomány 60 százaléka az alföldi apró-, illetőleg vegyesvadas területeken él

Az európai őz mára – az Ír-sziget, a Lappföld, az Ibériai- és az Appennin-félsziget déli része, a Balkán déli csücske, illetőleg a Földközi-tengeri szigetek kivételével – szinte az egész kontinensünkön előfordul. Kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően az ősi élőhelyének tekinthető ligeterdők, az erdős sztyeppék, erdős puszták mellett a lombelegyes erdőket, erdőszéleket és a vele határos mezőgazdaságilag művelt területeket is belakta. A nagyüzemi mezőgazdálkodás kínálta nyugalom az őz intenzív területfoglalásához vezetett, s ma már egyértelműen különvált a mezei és erdei őz ökotípus.

Kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően az ősi élőhelyének tekinthető ligeterdők, az erdős sztyeppék, erdős puszták mellett a lombelegyes erdőket, erdőszéleket és a vele határos mezőgazdaságilag művelt területeket is belakta

Az első hazai terítékadat 1879-ből származik, amikor országosan 1950 őzet ejtettek el. A huszadik század elejétől az állomány folyamatosan növekedett, a II. világháború idején azonban alaposan megcsappant az őzlétszám. 1945-től ennek okán rendkívül szigorú volt az őzállomány védelme, a háborús veszteségek miatt csak minisztériumi külön engedély alapján volt elejthető. Az 1960-as évek elejére a létszám ismételten elérte a 70 ezer példányt. A hibás lelövésekért ekkor külön büntetés ugyan nem járt, de ha rendszeresen előfordult, a vadásztársaságnak megtiltották a külföldi bérvadász fogadását. Ez a szégyenen kívül jelentős árbevétel-kiesést jelentett. Az állomány minőségi fejlődésének bizonyítékaként 1965-ben terítékre került Martonvásáron a világrekord őzbak. Az 1970-es években a vadászati hatóság az őzállományt túlszaporodottnak ítélte meg, a lelövések mértékét megemelte. Pár esztendő elteltével a vadgazdálkodási irányelvei mégis az őzállomány növelését tűzték ki célul, s általánossá vált az a nézet, hogy „az őz mindenki nagyvadja”. Nőtt is az állomány, a minőség pedig – csökkent. A rendszerváltás környékén már az őzállomány vészes elfiatalodásáról kezdenek beszélni a szakemberek, ezen túlmenően az őzgazdálkodásunk további problémájává az ivararány felbillenése (a suták terítéken belüli alacsony aránya), valamint az alulhasznosítás vált, melyeknek egyenes következménye a mennyiségre és minőségre is kiható negatív hatásokat is tükröző sűrűségfüggő hatások felerősödése.

A vadgazdálkodóknak sokkal több figyelmet kellene az élőhelyi adottságok felmérésére fordítania

Nem a létszámot kell tudni, hanem a változások irányát ismerni

Ma még kevesen fogadják el, hogy az abszolút létszám becslésére egyáltalán nincs szükség, sokkal fontosabb az egyedi teljesítmények változásainak éveken át való nyomon követése (monitoringja), illetőleg az állományjellemzők változásainak hosszú távú megfigyelése, értékelése, valamint az élőhely minőségének és/vagy az őzek élőhelyre gyakorolt hatásának vizsgálata. A létszámalapú tervutasításos vadgazdálkodás létjogosultsága ennek megfelelően erősen megkérdőjelezhető, valójában nem azt kell tudni ugyanis, hogy mennyi őzünk van, hanem azt, hogy hogyan változik a környezet állapotának függvényében az állomány és az egyedek teljesítménye (produktuma), illetőleg a környezetre milyen hatást gyakorol az adott populáció. A vadgazdálkodóknak sokkal több figyelmet kellene az élőhelyi adottságok felmérésére fordítania, hiszen az élőhelyi feltételek javításával, fejlesztésével, illetőleg az ahhoz illeszkedő állománykezeléssel hihetetlen eredményeket lehet(ne) elérni. Az élőhelyi beavatkozásokra és a megfelelő szabályozásra az őz gyors „válaszokkal” reagál.

Az élőhelyi beavatkozásokra és a megfelelő szabályozásra az őz gyors „válaszokkal” reagál

Az egyed, a populáció és a környezet rendszerének állapotjellemzésével, majd az azt követően felállított és pontosan végrehajtott hasznosítási modellel sokkal inkább elérhető a minőségfejlesztés, mint a létszámalapú tervezéssel. A módszerhez vizsgálandó paraméterek közül ki kell emelni a kilométer-indexet (egy kilométerre jutó megfigyelt őzek számát), a sutánkénti szaporulatot (amely a suta kondíciójára, a sutaállomány koreloszlására utalhat), a fiatalok átlagos testtömegét (melyből következtetni lehet a kondícióra), a téli csoportképzés mértékét (ez a táplálékforrások mennyiségét és minőségét jelzi), a parazitáltság mértékét (amely az ellenálló képesség indikátora), a vegetáció használatának mértékét (a rágáskár az élőhely minőségét mutatja).

Sűrűségfüggő szabályozásról akkor beszélünk, amikor valamely forrás az élőlények számára korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. A sűrűségfüggés hatása az őzeknél elsősorban a testméreteken és szaporulaton jelentkezik. A nagy sűrűségű populációkat a kisebb testtömeg, a lassú testnövekedés, az alacsony szaporodási ráta és az alacsony felnevelt szaporulat jellemzi, ugyanakkor a sűrűségfüggő hatás a bakok agancsméreteiben is tetten érhető. Ez esetben tehát nem az eltartó képességet vesszük alapul, hanem az állomány kondícióját, produkciós képességeit kell megismerni, azaz egészen pontosan a testméretről és kondícióindexekről (pl.: vesezsír index), a szaporodási teljesítményről, illetőleg az agancsfejlődésről kell adatokat gyűjteni, majd azokat értékelni.

A sűrűségfüggés hatása az őzeknél elsősorban a testméreteken és szaporulaton jelentkezik

A testméretek és a testtömeg erősen környezet- és sűrűségfüggő. Az átlagos zsigerelt testsúly a sutáknál 11,80 kilogramm, ami a túlzott sűrűség jele, és a tarvad alulhasznosításának bizonyítékául szolgál. Az átlagos sutánkénti magzatszám ezzel szemben 1,42-2,15 közé tehető, ami nem vészes, az átlagos felnevelt szaporulat azonban mindössze 0,75-1,85. Az összes veszteségből (32,32-56,14 %) 4 és 10 százalék között van a méhen belüli veszteség, a többi a felnevelési veszteség, amely akár a 28–45 százalékot is elérheti, ez pedig – finoman fogalmazva – nem túl fényes mutató. A gidahalandóság elsősorban a születési súlytól, a nyári-őszi táplálék ellátottságtól, a téli környezeti viszonyoktól, a zavarástól és a ragadozók (róka, aranysakál) számától, sűrűségétől függ.

A territórium-foglalás is a sűrűség függvénye

Az őzre – mit tudjuk – a vegetációs időszakban a territoriális magatartás a jellemző. Az elfoglalt territórium nagysága függ a rendelkezésre álló, felvehető táplálék mennyiségétől, ezért az élőhelyi adottságok romlásával az azonos táplálkozási feltételeket nyújtó territóriumok nagysága arányosan növekszik. Az őz koncentrátum-válogató, „pákosztos” állat, legszívesebben a lágyszárú növényeket, hajtásokat, rügyeket fogyasztja. A mezőgazdasági területen élők fő táplálékát a termesztett növények (lucerna, herefélék, repce) jelentik, de a környéken lévő fás szárú vegetációkban (fasorokban, erdősávokban, erdőfoltokban) található fa- és cserjefajok hajtásait és kérgét is előszeretettel „dézsmálja”. Télen az energiatakarékosság jellemzi, a mozgáskörzet domináns fás szárú növényeit fogyasztja (szinte fajtól függetlenül). Fontos gazdálkodói érdek tehát helybe vinni a könnyen emészthető, tápanyagban dús növényfajokat, de célravezető lehet a mozaikszerű vadföldművelés, valamint megfelelő elegyfajok (bodza, kőris, szeder, pusztaszil) telepítése is.

Az őz koncentrátum-válogató, „pákosztos” állat, legszívesebben a lágyszárú növényeket, hajtásokat, rügyeket fogyasztja

A territórium nagysága szoros összefüggést mutat továbbá az őz korával, s természetesen a populáció sűrűségétől is függ.Megfelelő állománynagyság és összetétel esetén általában a háromévesnél idősebb, jól fejlett agancsú bakok tudnak territóriumot foglalni, így a fiatalabb bakok 30-60 százaléka „hoppon marad”, általában elvándorol. A legjobb, legkedvezőbb adottságú területeket a legerősebb bakok foglalják el (ha április-májusban nem lövetik meg őket), akik július-augusztusban, az üzekedéskor a territóriumukban megjelenő sutát pár napig követik, majd a borítás után másik „mennyasszonyt” keresnek. Az idősebb suták előbb, a fiatalabbak később kezdik az üzekedést.

A közel 10 hónapos vemhesség (ebből a diapauza miatt a magzatnevelés csupán 6 hónapig tart) után májusban-júniusban megszülető gidák csak tíznaposan követik anyjukat. A suta nyár végéig, szeptember elejéig szoptatja rendszeresen gidáit, az elválasztás októberben történik. A suták száma a legtöbb vadászterületen meghaladja a bakok számát, ahol az állománynövelés a cél, ott néhány évig akár az 1:2 ivararány is fenntartható. Ha azonban sok a fiatal suta, akkor rosszabb átlagos szaporulattal kell számolnunk. A minőségi gazdálkodás mellett, kellő sűrűségű populáció esetén a kívánatos ivararány 1:1. Az ivari szabályozás mellett természetesen a korviszonyok szabályozása is fontos feladat. Bakoknál a 30 % gida, 35 % fiatal, 25 % középkorú, 10 % idős korösszetételre kell törekedni, míg a sutáknál 20% legyen a fiatalok, 80% a középkorúak és öregek aránya.

A territórium nagysága szoros összefüggést mutat az őz korával, s természetesen a populáció sűrűségétől is függ

Állományszabályozási alapelvek

A hasznosítás tervezésénél figyelemmel kell lenni arra, hogy a kedvező környezetben élő, jó minőségű állományban a kívánatos tulajdonságok szinten tartása csak alacsony létszám mellett lehetséges. A gyenge eltartó képességű területeken a minőségi szabályozás helyett a számszerű vadászati lehetőségek maximalizálására kell törekedni, melyhez tudnunk kell, hogy az állomány nagysága csak a suta- és gidaelejtésekkel szabályozható, tehát a több suta nagyobb reprodukciót, több vadászati lehetőséget eredményez. A mennyiség szabályozásához mindenekelőtt ismerni kell a létszámot, az ivararányt, a szaporulatot és az elhullást, illetőleg a korösszetételt, míg a minőségi szabályozás alapját a fejlettség, a kondíció-küllem, a bakoknál az agancs, a sutáknál pedig a szaporulat képezi.

A bakgida agancsa már négy hónapos korában, két kis dudor formájában megjelenik, majd novemberre, decemberre néhány centiméteres csapot, gidaagancsot rak fel, amelynek januári, februári elvetése után kezdi meg első valódi agancsának felrakását. A második agancs gombnyársas, nyársas, villás vagy hatos lehet. Ez az agancs még júniusban is háncsban van. Az agancs méretei a jelenlegi felfogás szerint 5-6 éves korban kulminálnak és ezt a méretet 3-4 évig megtartja, a hanyatlás rendszerint 10. év után következik be. A baklelövések megoszlása: 60% fiatal, 20 % középkorú, 20 % idős.

A hazai őzállomány – nagyságát tekintve – továbbra is növekvő tendenciát mutat

A hasznosítás ellentmondása, hogy a válogató vadászattal eltávolítjuk a gyenge egyedeket, de előtte, áprilisban-májusban meglövetjük a legjobbakat (golyóérett) is. Márpedig az üzekedés előtti nagy agancsú őzbakok lelövése káros, hiszen az üresen maradt territóriumokat gyengébb képességűek foglalják el, és az erős bak „génjei” is hiányozni fognak. Azt persze nem tudni, mennyire hatékony a szelektív vadászat, hiszen ha a testtömeget nézzük, akkor a nyári táplálék mennyisége és minősége a döntő, ha az agancsot, akkor a téli táplálék mennyisége, minősége és a sűrűség a meghatározó. A gyenge bakok eltávolítása mindenesetre a maradék fenotípusos javulását okozza, de nem tudni mekkora genetikai hatás. Nőivar esetében csupán a kondíció és a testnagyság alapján szelektálunk, a genotípust nem ismerjük.

Summa summarum: a hazai őzállomány – nagyságát tekintve – továbbra is növekvő tendenciát mutat, és egyre inkább problémás fajjá válik, egyrészről a vad-gépjármű ütközések számának emelkedése, másrészt a károkozása miatt. A mezőgazdasági károkozása elenyésző, de az erdősítésekben, főként a minőségi károkozásával mindenképpen számolni kell. Ezeken a területeken fontos feladat az ökológiailag megalapozott őzgazdálkodás feltételeinek megteremtése. A mennyiségi szabályozás helyett az élőhelyek fejlesztését és a minőségi állománykezelést kellene előtérbe helyezni, és törekedni a megfelelő ivararány, valamint korösszetétel kialakítására.

Wallendums Péter