Melyiket válasszam?

Az őzbakok elejtésére közel fél évig adódik lehetősége a hazai Nimródoknak, tehát a vaddisznóé után ez a második leghosszabb nagyvadvadászati idény. A vadászat időpontjától, a terepviszonyoktól, a növényborítottságtól és a helyi szokásoktól függően többféle formája van az őzbakok terítékre hozatalának, ám a takarást és a faj sajátosságait figyelembe véve igazándiból két időszakban, április 15-től cirka két hétig, majd az üzekedésben, július végétől augusztus közepéig lehetünk a legeredményesebbek, de a köztes terminus is sikerrel kecsegtethet, ha megfelelőképpen kiválasztjuk a rendelkezésre álló négy közül a legalkalmasabbnak tűnő vadászati módot. Barkácsolás, cserkelés, les vagy hívás? A döntés nem is olyan egyszerű…

Őzbakra a nyár derekáig – a hívást kivéve – lesről, cserkelve vagy barkácsolva egyaránt vadászhatunk. Utóbbi régen lovas fogattal vagy hintóval történt, de ma már szinte kizárólag terepjáróval keressük a lőhető bakokat, annak ellenére, hogy a lovas járművet sokkal nyugodtabban viseli a vad, mint a gépkocsi közeledését, bár az idény kezdetén még azt sem veszik annyira zokon, akár lőtávolba is bevárják. Az idénykezdettől számítva két hét után viszont amint feltűnik a berregő négykerekű, messziről megindulnak, lehetetlenné téve az eredményes barkácsolást. Ha nem szaladnak ki a világból, hanem csak gyanakodnak, akkor előfordulhat, hogy 2-300 méterre újra megállnak, viszont erre a távolságra – finoman fogalmazva – kockázatos lövést tenni, még akkor is, ha ezt néhány kísérő a vendégvadásztatás sikeressége, valamint a mindenáron való bevételnövelés érdekében szorgalmazza. Teszi mindezt úgy, hogy tisztában van ezeknek a sok eseten sebzéssel járó hosszú lövéseknek a kockázatával. Habár manapság, amikor az „árjegyzékek szigora” végett a sebzésen túlmenően már sokszor a hibázásért is fizetni kell, érthető a vendég lövésre való bíztatása.

A síkvidéki, mezőgazdasági területekkel, csatornákkal, erdősávokkal szabdalt területeken a legeredményesebb vadászati mód a terepjáróval történő vadászat, de valószínűleg ennek a legalacsonyabb az élvezeti értéke, ez a legkevésbé élményszerű. A klasszikus barkácsolásnál a lassan haladó lovas fogatról menetközben óvatosan le lehetett szállni, s amíg a vad a mozgó, távolodó szekeret, hintót figyelte nyugodtan megpróbálkozhattunk a lövéssel. A gépkocsik korában ez már másként működik, hiszen sokszor a vadász éppen csak fél lábbal kilép a járműből, s az ajtóra támasztva céloz, sőt, mindannyian „tudunk róla”, hogy néha még erre sincs idő vagy alkalom, s kitekeredett testhelyzetben, kapkodva az anyósülésen gebeszkedve kell megpróbálni pontosan eltalálni a bak lapockáját.

„Az őzbak nem olyan szemes ugyan, mint a szarvas, de igen éber, minden legkisebb neszre figyelmes s észrevétlenül el tud osonni. A cserkészés legjobb ideje az esti és a reggeli szürkület. Kiadós eső után nappal is lehet szerencsét próbálni, mert akkor a vad a sűrűből a lábas erdőbe, utakra, tisztásokra vált át, hogy a lombozatról lehulló vízcseppek elől meneküljön. Ha szembetűnik a vad s az netán suta volna, nem árt kissé várakozni, mert a bak gyakran közel lehet. Ha őzbak lövési távolságon kívül, vagy a sűrűben riaszt, bizonyára nem ismerte fel a vadászt, csak gyanakszik valamire. Ilyenkor legjobb a puskát lövésre készen tartva várakozni, mert a bak gyorsan közelebb jön, kíváncsi lévén arra, ami gyanúját felébreszti. A lövésnek gyorsan kell történnie, mert a bak azonnal megfutamodik, amint a vadász megáll s az eddigitől eltérő mozdulatot tesz. Ha valamely előre kiszemelt bakot kíván a vadász kézre keríteni, legbiztosabban lesen érheti el célját. Mindenek előtt azt kell kitanulni: hová és mely úton jár legelőre a vad, mert az időt és a váltót pontosan meg szokta tartani.”

Bölcsházy – Szécsi – Illés: „A vadászati ismeretek kézikönyve”, 1892-95, Budapest

Törvénytelenül

A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény alkalmazásában tiltott vadászati módnak minősül a motoros járműről, a motoros járműből vagy a mozgásban lévő járműről történő vadászat. Az a gyakorlatban bevett módszer tehát, miszerint a kísérő és a vendégvadász a platón foglal helyet, miközben valaki vezet, egyszerűen jogsértő. A lövés előtt bizony le kellene az illetőnek kászálódnia a járgányról! Mégis, milyen sokszor lehet a kellő műszaki érzékkel megáldott vadásztársak keze munkáját dicsérő praktikus, platóra épített „utazó leseket” látni. Ezeken általánosan elterjedt tartozék még a célzást segítő keret is, amelyre a puskát fel lehet támasztani. Egyesek ráadásként további újítás gyanánt puskatartó állvánnyal is tovább fokozzák az ott tartózkodók kényelmét, és a nélkülözhetetlen spektívnek is megfelelően kialakított helye van…

A jogszabályi előírások szerint a modernkori barkácsolásnak úgy kellene történnie, hogy a vadász kiszáll, a sofőr leállítja a motort, miközben a potenciális elejtő meggörnyedve az autó elejéhez vagy farához oson, majd a motorháztetőre, illetőleg a csomagtartóra (platóra) támasztva megkísérli öröklétre szenderíteni a megpillantott őzbakot. Igen ám, csakhogy ez nem mindig lehetséges. Egyes vendégek egy-egy kimenetel alkalmával akár 6-8 bakot kívánnak puskavégre kapni, ez meg másként nem megy, csak ha „nagyüzemi” módszereket, azaz plató-lest alkalmazunk.

A célzóbot a kocsiból kiszállva ugyancsak jó szolgálatot tehet, s még jobb, ha a nyugodtabb célzás érdekében jó széllel nem a terepjáró mellől lövünk, hanem a négykerekűt arrébb leállítva – az ajtók becsapása nélkül – 50-100 méterről rácserkelünk azokra a nyíltabb területrészekre, ahol várhatóan kint vannak az őzek. Az április végi-május eleji bakvadászatok további előnye a takarásmentesség mellett, hogy nem csak este és reggel gyakorolható, hanem nappal – a kora délelőtti és koradélutáni órákban – is eredményes lehet. A lágyszárú aljnövényzettel még nem fedett, éppen lombosodó telepített erdők mellett autózva a fasorokba benézve napközben is megláthatjuk a lábon lévő őzeket. Ilyenkor érdemes megtávcsövezni a vadat, még ha zaklatásunkat megelégelve el is ugrik. Nem kell aggódni, általában pár sorral odébb megáll, s kiszállva óvatosan meg lehet próbálni meglőni vagy meglövetni.

Lassan, de biztosan

 A cserkelés – s ez az bakvadászatnál különösen igaz – nem más mint egymást követő apró lesek sorozata, amely a terepviszonyoktól függően nem csak szép, de embert próbáló is lehet, főleg erdősült, hegyvidéki területeken. Emiatt igen kellemetlen helyzetbe kerülhet az a kísérő, aki rosszul méri fel a vendég fizikai teljesítőképességét, infarktus-közeli állapotba sodorva a ziháló, izzadó bérvadászt. Akármennyire fárasztó vagy megerőltető is a cserkelés, néhol szinte kizárólag gyalogszerrel lehet sikeresen őzvadászatot folytatni. A hajnali „séta” végeztével délelőtt újfent érdemes visszanézni a területre és este is már jóval szürkület előtt el lehet indulni a cserkelőúton, a fekvő bakok felkutatása végett. Mielőtt azonban az erdő felé vennénk az irányt, kísérőként mindenképpen tisztázzuk, hogy a vendégünk szokott-e botról lőni, és ha igen, milyenről (egy-, két- vagy háromlábúról). Lőbot híján, ha olyan adottságú terepen mozgunk, egy fa mellé lépve annak törzséhez is hozzáfoghatjuk a puskánkat a pontosság érdekében. A kísérő válláról elengedett lövés kockázatos és veszélyes, csak végszükség esetén folyamodjunk ehhez a megoldáshoz, csőszájfékes golyóssal azonban még csak megpróbálni is tilos!

A nagyobb erdősültséggel bíró vidéken a cserkelés mellett a magaslesről történő vadászat is eredménnyel kecsegtet, mert az őzbakok rendszerint igen jól tartják a helyüket. Talán ez az őzbakok legkényelmesebb vadászati módja, de az előzőeknél sokkal kevesebb megfigyelési lehetőséget ad a helyhez kötöttsége miatt. További előnye, hogy a lesről biztonságosan lehet lőni, és hosszasan, nyugodtan meg lehet figyelni a gyanútlan vadat.

A gyakorlatban a különféle vadászati módokat sokszor kombináljuk, a cserkelés végén például még jó lővilágnál felkapaszkodhatunk egy magaslesesre vagy a terepjárót elhagyva a barkácsolást felfüggesztve végigcserkelhetünk egy ígéretes területrészen.

 A cél szentesíti az eszközt

A kaliberkérdés az őzbakvadászatok vissza-visszatérő problémaköre. Sokan esküdöznek a külön „őzes” puska gyanánt tartott, manapság meglehetősen divatos .222-esekre, 22-250-esekra, .243-asokra vagy éppen a „hat és felesekre”. Ezeknek a ballisztikai előnyeivel és hátrányaival már sokan foglalkoztak, sokféle véleményt olvashattunk pro és kontra, a gyakorlati tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a felsoroltak közül egyik-másik bizony „vékonyka” lehet, még ha pontosan el is találjuk a bakot, messzire elviheti a lövésünket. Véleményem szerint a standard hazai slágerkaliberek, a .30-06-os és a 7×64-es az őzvadászathoz is tökéletesen jó, hacsak nem akarunk a „világ végére” lövöldözni. A kaliber mellett persze a töltény fajtáján és a magtípuson is sok múlik. Nem biztos, hogy a gyors, lapos röppályájú muníció a legmegfelelőbb, mert ha ráadásként még a lövedék súlya is alatta marad az elvártnak, akkor előfordulhat, hogy tipikus találatjelzés és vérnyom nélkül megugrik a keresztülpuskázott őzbak. Ez esetben kutya nélkül a sűrűbe ugró agancsost szinte lehetetlen megtalálni…

Bár a sebzett vad felkutatására ma már szinte mindenütt képzett nyomkereső kutyák állnak rendelkezésre, mégis előfordulhat, hogy a sebzett vadat nem sikerül terítékre hozni. Ebben az esetben vendégként a hivatásos vadász által becsült trófea méretnek megfelelő elejtési díj 50 százalékát ki kell fizetni, érdemes tehát a lövés előtt mérlegelni, s csak a puskánknak, illetőleg a saját lőtudásunknak megfelelő helyzetben vállalni az elsütő billentyű megérintését. Cserkelésnél, de főleg barkácsolásnál kevés idő van a célzásra, s éppen az elugrástól való félelem miatt sok a kapkodva odadobott lövés. Ha a bak nincs megfelelő pozícióban, inkább várjunk!

Látni vagy nem látni?

Amint a repce – amelynek hazai vetésterülete ma már közel 250 ezer hektár – virágba borul, a takarás miatt (ekkorra már a többi termesztett növény szintén felnyurgul, illetőleg a fák és cserjék is lombtakaróba borulnak) igen nehézzé válik az őzbakok vadászata. Ekkortól igen nagy szerencse – na meg tucatnyi kimenetel – szükségeltetik ahhoz, hogy ráakadjunk a kiszemelt agancsosra. A territóriumát rendszeresen körbejáró és körbejelölő bakkal véletlenül – avagy Diana kegyelméből – összefuthatunk ugyan, de május közepétől a helyváltoztatással járó cserkelésnél és „autókázásnál” jóval esélyesebb a lesvadászat, igaz ahhoz is nagy mázli kell, mert nem biztos, hogy lővilágnál megérkezik a puskavégre való vendég, s ha meg is jön, lehet, hogy lőtávolon kívül bukkan fel. Megfelelő takarással persze megpróbálhatunk „rácsúszni”, de számoljunk azzal, hogy az első gyanús neszre vagy ágroppanásra megugrik, majd hosszasan méltatlankodva végigriasztja a határt. Ugyancsak így járhatunk, ha a lőbot felállítása során széles és hirtelen mozdulatokat teszünk.

Ha van a területünkön pillangós kultúra, ott azért nyár közepén is jó sanszunk van a bakok megpillantására, ám még olyan helyen is, ahol a segítségünkre van némi takarás, csak jó széllel és néma csendben, jószerint kizárólag gyalogszerrel férkőzhetünk a közelébe.

Aratás után a tarlókon már nagyobb a lehetőségünk, ha meg elérkezik a várva-várt július végi üzekedés, akkor ismét csilloghat a remény… Az őznász idején sokkal valószínűbb, hogy a várva-várt dalia mellett vagy inkább helyett a sípra egy addig még sosem látott különlegesség ugorjon elénk. Addig azonban még van néhány hónap, melynek során alaposan kiélvezhetjük az őzbakvadászat minden pillanatát, függetlenül attól, hogy barkácsolunk, lesre ülünk vagy cserkelünk.