Jó lövés – rossz lövés

Ha nem áll teljesen keresztbe, ha túlontúl messze van, ha a sötétben csak a test elmosódott kontúrjai látszódnak, ha szabadkézből kell célozni – ilyen és ehhez hasonló problémák esetén sokszor feltetsszük magunkban a kérdést: lőni vagy nem lőni? Örök dilemma… Néha jól döntünk, máskor meg hosszas lelkiismeret furdaláshoz vezet, ha nem a megfelelő lehetőséget választjuk. Jó esetben csak sebzünk, s bár ezt sem könnyű „megemészteni”, a legrosszabb érzés azonban, ha fájdalmas kínokat okozva, sokszor órákig tartó haláltusát előidézve megsebzünk egy vadat. Ilyenkor magyarázkodunk, soroljuk a gyermeteg kifogásokat, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy biztosan csak elállítódott a céltávcsövünk, meg különben is a puska és a töltény a hibás. Pedig sokszor egyszerűen nem szabad lőni! A nagyvadvadászati főidény kezdetének apropóján nem árt összefoglalni, melyek azok a kritikus esetek, amikor jobb, ha néma marad a puskánk. Ha pedig ilyenkor mégis az elsütő billentyűre görbül az ujjunk, akkor már nincs visszaút, az útjára engedett lövedéket már nem lehet visszafordítani.

Egyik vadászcimborám az ötvenedik születésnapjára a családjától egy gímbika vadászati lehetőséget kapott az egyik dunántúli erdőgazdaság területén, szeptember közepén, a java bőgésben. A legfeljebb 8 kilogrammos bika elejtéséhez négy kimenetel állt rendelkezésére. Az első három alkalommal nem láttak „neki való” agancsost, és már az utolsó hajnali cserkelésen is kezdett magasra kapaszkodni a napkorong. Az idő tehát vészesen fogyott. Azután egy kiélezett helyzetben, a legvégső pillanatban, meglehetősen kedvezőtlen körülmények között mégis rálőtt egy háremúrra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sebzés lett a vége. A hét és fél kilósra becsült agancssúlyú bika árjegyzéki árának a felét ki kellett fizetnie. Keserű szájízzel, lógó orral távozott, de – mint később mondta – a komoly összegre rúgó tanulópénz átutalása óta ezerszer átgondolja, hogy elsüsse-e a fegyverét.

Tegyük a szívünkre a kezünket: mi is hajlamosak vagyunk könnyelmű döntést hozni, amikor a hőn áhított vad megjelenik. S bár csak keveseknek adatik meg, hogy szeptemberben a legnemesebb vadunkra puskát emelhessenek, február végéig azért még sokszor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az öt nagyvadfajunk egyik egyedére lövést tegyünk. De bármennyire rutinosnak is érzi magát a vadász, minden szituációban mérlegelni kell, mert a vadat egy bizonytalan lövéssel megmocskolni nem csak etikátlan cselekedet, de tettünkkel komoly gazdasági kárt is okozhatunk. Márpedig ezt senki sem akarhatja!

A vadat a legnagyobb biztonsággal magaslesről ejthetjük el, mert így a lövéssel meg lehet várni a legkedvezőbb helyzetet: ülve, több ponton megtámasztott fegyverrel. Ez azonban nem mindig kivitelezhető, sokszor cserkelve próbálunk lőtávolba kerülni és megfelelő pozícióhoz jutni. A gímszarvas az ember szagát akár fél kilométerről megérzi, így gyakran előfordul, hogy kiszúr bennünket. Ha mégis meg tudjuk célozni, akkor a gyorsító vagy a biztosító kattanása is felhívhatja ránk a figyelmét. Ekkor az izmai pattanásig feszülnek, s ilyen esetben nem ritkán elkapkodjuk a lövést, félve attól, hogy megugrik a már célba vett vad. Ez az egyik leggyakoribb, hibázáshoz vagy sebzéshez vezető veszélyforrás. Ugyanez előfordulhat, ha a barkácsoló járműből kilépve, vagy arról leszállva csak pár pillanatunk van a lövés leadására. Cserkelésnél a célzó bot nagy segítséget nyújthat, de a felállítása közben tett mozdulatok megint csak árulónk lehet. Kísérőként cserkelni egyébként kizárólag olyan vendéggel tudunk, aki képes célzóbotról vagy vállról lőni. További probléma a gyalogos vadászat során, ha szuszogva, zihálva igyekszünk nyugalmat magunkra erőltetni, miközben lüktető halántékkal és remegő kézzel valahogy egy pillanatra megállítjuk a vad lapockáján az irányzójelet. Ha ezt az egy pillanatot nem használjuk ki, inkább ne is lőjünk.

A hazai nagyvadfajok etológiai sajátosságaiból adódóan – mivel szürkületkor és hajnalban aktívak – legtöbbször korlátozott fényviszonyok közepette kell lőnünk. A telihold vagy a hótakaró lepte talaj segítségünkre lehet, ha megfelelő kontrasztot biztosít a célzáshoz. Fedett területen azonban a háttérbe beleolvadó vad kontúrjai úgy elmosódhatnak, hogy ez a szituáció hibát eredményezhet.

A terelés (riglizés) és a vaddisznóhajtás során a nyugtalanított, alkalmasint mozgásban lévő vadra kell lövést tenni. Főleg, ha egy keskeny belső nyiladékon van a lőállásunk, akkor csak kapáslövésekre nyílik lehetőségünk, melyeknek a végkimenetele több mint kockázatos. Ezt a vadászati módot tehát gyakorlatlan puskásoknak nem szabad erőltetni. Ma már jó néhány futóvad lőtér is rendelkezésre áll, a mozdulatsor tehát ott begyakorolható, élő vadon azonban ne kísérletezzünk. Jó, ha tudjuk, hogy speciális céltávcsővel, piros ponttal vagy nyílt irányzékkal az efféle lövések eredményesebbek.

Szintén bizonytalan a lövés, ha a célba vett vad nem áll teljesen keresztbe. A legrosszabb, amikor velünk szembe néz . Ilyenkor egyetlen lehetőségünk van: szügyön kell lőni, ami viszont – például egy őzsuta esetében – alig kéttenyérnyi, szélességét tekintve meg alig arasznyi célfelületet jelent. Inkább várjunk a lövéssel…

A kaliber kérdése sem elhanyagolható. A nagytestű vad vadászatához nem feltétlenül az alacsony röppályájú és gyors lövedékű, sokkal inkább a nagy becsapódási energiájú puskákat válasszuk. A szarvas elejtéséhez alkalmas minden 7 milliméternél vastagabb átmérőjű lövedék, leginkább az univerzálisnak tekinthető 7×64 és a .30-06, illetőleg fedett terepen, nem túl távoli lövésekhez a 8×57 vagy a 8×68 ajánlható. A túlontúl kicsi (.223 vagy .243, illetőleg a 6,5 milliméteres) nem igazán kívánatos, bár van, aki ezekkel is eredményesen vadászik, mint ahogyan a .375 és az annál nagyobb sem szükséges. Sokan a hiányos lőtudásukat különféle magnumokkal igyekeznek pótolni, de ha nem a megfelelő helyre csapódik be a lövedék, ezek sem helyettesítik a pontos célzást. Mielőtt a vendéggel vadászni indulnánk, kérdezzük meg, milyen lőszert használ, milyen távolságra van belőve a fegyvere, tetessünk vele próbalövést.

A kaliber mellett a lövedék típusa és a lőszer gyártmánya sem mindegy. Vannak ugyanabba a kaliberbe tartozók, amelyek csak úgy gombásodás nélkül átsuttyannak a vadon és vannak, amelyek akár egy fűszálon szétfröccsennek. Hogy ki melyikre esküszik, az ízlés kérdése, de a saját tapasztalatszerzés és a másokkal való tapasztalatcsere sokat segíthet a kiválasztásban. Az olcsóbb töltényeknél előfordulhat, hogy hiába veszünk ugyanolyan típusú és súlyú lövedékkel szerelt „skulót”, ha az nem ugyanabból a gyártási szériából való, akár 20-25 centiméterrel odébb hordhatja a golyósunk.

A párás céltávcső ugyancsak sokszor okoz bosszúságot, célszerű a felpattintós védőkupak használata vagy a zsebünkben egy törlőkendő rendszeresítése. A koszos lencséken megtörő fény megint hibázási okká válhat, ezért néha meg kell tisztítani a lencséket. Erre kiválóan alkalmasak az aktív szenet tartalmazó „lens pen-ek”.

A „túl messze – túl közel” kérdése örökzöld téma. Egyik sem jó. A kockázatos távlövésekhez megfelelő kaliberű puska és céloptika – na meg biztos kéz kell. A közeli lövéseknél az elbizakodottság lehet a hibázás vagy sebzés felelőse, de persze az sem mellékes, hogy a céltávcső korlátozott látómezeje mit enged, s mit nem. Ha rosszul ítéljük meg a vad távolságát, könnyen becsapódhatunk. A belövési távolságtól függően előfordulhat, hogy egy messzi lövésnél jócskán „fölé kell fogni”, ekkor azonban nem mindegy, hogy mennyit tartunk rá. Ehhez a lőkészségünk és a puskánk, valamint a lövedékünk teljesítőképességének a pontos ismerete elengedhetetlen. A különböző időjárási tényezők, fényviszonyok is becsaphatják a távolság megsaccolását. A köd például – azon túl, hogy elrejti szemünk elől a vadat és a vad méreteinek megítélését is megnehezíti – sokszor becsapja a vadászt, mert felnagyítja a látványt, így előfordulhat, hogy lényegesen közelebbinek ítéljük a vadat, mint amilyen távolságra valójában áll.

Nem tiszta helyzetben – ha nem vagyunk biztosak magunkban – inkább várjunk egy alkalmasabb pozícióra. Ha például a vad félig takarásban van, vagy csak egy tenyérnyi foltot látunk a testéből, ne lőjünk. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha az elejteni kívánt egyed mögött másik is tartózkodik. Természetesen ha a vad gerincélen (horizonton) áll, ha nem győződtünk meg a háttér balesetveszélytelenségéről, illetőleg ha lakott terület felé kellene elsütni a puskánkat, akkor szigorúan tilos az ujjunkat görbíteni.

Nem megfelelő a pozíciónk, ha kitekeredve, erőlködve, ágaskodva kellene útjára engedni a magot, ilyenkor próbáljunk kényelmesebb testhelyzetet felvenni.

Sajnos az sem kizárt, hogy maga a kísérő stresszeli a vendéget, idegeskedésével, túlzott vadászlázával, folytonos noszogatásával. Ennek ne üljünk fel, ne hagyjuk magunkat befolyásolni, a lövés előtt csak magunkkal foglalkozzunk, vagy ahogy az öregek mondták: csak a mutatóujjunkkal gondolkodjunk.

Ha leadtuk a lövést, mindig figyeljünk a találatjelzésre, mert ennek függvényében lehet szükség az ismétlésre. A találatjelzések nem mindig egyértelműek, szívlövésnél sem mindig a tipikus viselkedést (felvágott mellső lábak majd halálvágta) tapasztaljuk, hiszen attól függően, hogy a szív melyik ütemben van, éppen tágul vagy összehúzódik, más fiziológiai reakciót vált ki.

Az elugrás helyének, illetve a menekülés irányának a megfigyelése elengedhetetlenül fontos. A rálövés helyét – néhány perces várakozást követően akkor is tüzetesen meg kell vizsgálni, ha szinte biztosak vagyunk a hibázásban. Amennyiben vágott szőrt, vért, csontszilánkot, esetleg gyomortartalmat vagy szerv-, illetőleg béldarabokat találunk, akkor eldönthetjük, hogy mi magunk keressük a vadat vagy véreb segítségét vesszük igénybe. Ez a rálövés helyén tapasztaltaktól is nagyban függ, a két oldalra fröcsögő vér esetén fölösleges a négylábúak bevetése, míg csöves csontdarabok megtalálásánál – főleg, ha láttuk a láblövés találatjelzését is – kutyára lesz szükség. Fontosnak tartom, hogy a kísérővadász minden esetben vigyen magával puskát, és az utánkeresésénél inkább ő lőjön. A célunk, hogy a vadat minél előbb megtaláljuk, az ismert etikai, gazdasági és főként a szigorú állategészségügyi jogszabályok miatt. A vérebvezetőt két puskás vadász kísérje, a menekülési útvonalhoz közeli magaslesekre pedig ültessünk jól lövő, megbízható vadászokat, vagy kísérővel akár magát a vendéget is, hogy az esetleg sebzetten kiugró vadnak megadhassák a kegyelemlövést.

Az említetteken kívül még számos példát lehetne felhozni arra vonatkozólag, hogy mi okozhat nagy valószínűséggel hibázást vagy sebzést, de a legjellemzőbbeket talán sikerült felsorakoztatni. A lényeg, hogy minden lövés előtt mérlegeljünk, s ha úgy ítéljük meg a helyzetet, „csak becsületből” ne puskázzunk oda felelőtlenül, mert ezzel a súlyos etikai vétségen túlmenően magunknak is kellemetlen perceket szerzünk. Ne feledjük: az élmény lövés nélkül is a miénk marad…