Még 4 nap – Horgásszunk plasztik csalikkal! – (Cikk: Gondolatok a csukapergetésről) – Medgyasszay Csaba előadása a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban! – 2016.01.28 – Csütörtök 18 óra
Horgásszunk plasztik csalikkal! – címmel Medgyasszay Csaba előadása a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban 2016. január 28-án, csütörtökön este 18 órakor!
Az előadó rendkívül nagy ragadozóhal fogó gyakorlattal rendelkezik. Igazi profi, aki szívesen megosztja tapasztalatait az átlaghorgászokkal. A plasztik, vagy gumi csalik még mindig kicsit misztifikált praktikának számítanak. Így Medgyasszay Csaba előadása lehetőséget ad arra, hogy megismerjük és megtanuljuk ennek a halfogó módszernek az előnyeit, de a nehézségeit is.
“A halak táplálkozása annyira összetett, több, együttesen ható tényezőtől függő folyamat, hogy az éppen „fogós” műcsali megtalálásához széles ismerettel és tapasztalattal kell rendelkeznie a horgásznak. A csali kérdése a legbonyolultabb, ámbár legizgalmasabb része a pergető horgászatnak!” – Medgyasszay Csaba.
Kedvcsináló cikk az előadáshoz:
Gondolatok a csukapergetésről
( szerző: Medgyasszay Csaba )
Előszó
Megpróbálok hasznos információkkal szolgálni. Megpróbálok, mert tudom, hogy nem mindenkinek tudok majd újdonsággal szolgálni. Tőlük én is szívesen tanulok minden lehetséges alkalommal. És persze van mit. Ugyanis a pergető horgászat egy rendkívül sokrétű és folyamatosan változó műfaj. Egy élet sem elegendő ahhoz, hogy kijelenthessük, már mindent tudunk ragadozóhalaink horgászatáról. A gondolkodó, és a körülményeket megfigyelő horgásznak azonban minden egyes vízparton töltött alkalom segít helyére tenni egy darabkát abban a furfangos kirakós játékban, amelyben a kirakandó kép minden nap megváltozik egy kicsit.
Az előzőekben leírtak miatt nem is vállalkozom arra, hogy megmondjam a „tutit”! Inkább gondolataimat, megfigyeléseimet, vagy éppen ötleteimet osztanám meg az érdeklődőkkel, esetleg egy-egy történet tanulságát tárnám az olvasó elé. Remélem, hogy ebben a rendhagyó formában is lesz írásaimban mindenki számára egy-két gondolatébresztő fejezet, és akkor úgy érezhetem, hogy nem hiába ragadtam tollat.
Csukapergetés
A család balatoni nyaralója lehetővé tette számomra, hogy az egész nyári szünidőt a tó partján töltsem horgászással. Barátaimmal végigjártuk a tavi horgászat iskoláját a vízben állós keszegezéstől, a feltolós nádi pontyozáson át egészen a Tihany-Szántódi tapogatós kősüllőzésig. Csak később, talán 16 évesen, mikor beszereztem első csónakom, kezdtem el a pergetést a balinólmos műlegyes klasszikussal. Később főleg partról és már villantókkal és wobblerrekkel felfegyverkezve folytattam, és sikerült jó pár csukát elkapni a Kiskunsági- öntözőn, pár balint a Mosoni-Dunán, süllőket a Margit-szigeti Dunáról, kapitális domolykót az Omszki-tóból, és megmutathattam a Szarvasi horgászoknak a süllőállomány gyérítésének technikáját piros fejű fehér twiszterrel. A nehezebb „feladatokkal” is megbirkóztam – a balatoni kövezésekről Shad Rap-pel, a Tihanyi kútból vertikális wobblerrel is megfogtam a süllőt. Számos más helyen és alkalommal bánták a ragadozók a találkozásunkat, de a csukafogásokból nem tudtam igazán konzekvenciát levonni. A meglévő általános érvényű szabályokon kívül, mint például átlátszó vízben sötét csalival, zavarosban világossal pergetünk, nem tudtam kézzelfogható szabályokba tömöríteni a tapasztalataimat. Néha evett, néha nem, néha erre kaptak, néha arra. Volt, mikor egy átpergetett nap utolsó 10 percében fogtunk csak. Ha egy csali fogósnak bizonyult eszem ágában nem volt másikra áttérni, és ha egy másik már többször nem bizonyított, táskám mélyére került. Ha többedmagammal mentem pergetni, akkor a másik sikerét vagy kudarcát nem tudtuk igazán megmagyarázni, maximum azt mondtuk, hogy – jó helyen jó időben voltál! Vagy azt, hogy ma Te voltál a jobb!
Így ha az egyik műcsalival meg is fogtam a halat, nem tudtam mi lett volna, ha egy másikat húzok ugyanott el. Arra vajon rákapott volna? Azzal, hogy kifogok egy helyről egy ragadozót, végérvényesen megváltoztatom az addig adott feltételeket, és nem tehetek fel egy másik műcsalit, hogy azt ugyan abban a tempóban, ugyan ott ugyan annak a ragadozónak tálaljam föl ismét. Az, hogy a hal azért kapott-e, mert éppen éhénél volt, vagy azért mert megtaláltam a megfelelő csalit mindig kérdés maradt.
Tartott mindez a halványpiros homály a 2007-es Maconkai Balzer Pergető Kupáig
Kristyán Robi, nálam tapasztaltabb pergetés őrült barátomat azzal kerestem meg, hogy mi lenne, ha azt a kevés időt, ami a horgászatra jut, egy verseny keretében múlatnánk el. Tetszett neki az ötlet, és a gondolatot cselekvés követett. A 2007. november másodikai reggel első napsugarai a Maconkai víztározó partján talált minket. Azaz már a vízen, mert a reggeli rajtkor még borús táj, és cudar mínuszok fogadtak minket. A selejtező versenyre eljött még két barátunk, akiket szintén sikerült befűtenem. A megmérettetés előtt interneten begyűjtöttünk mindent, amit a 65 ha-os tóról tudni érdemes, ezen kívül a verseny előző évi fordulóin résztvevő ismerőseinktől kaptunk felbecsülhetetlen információkat.
A selejtezőből két olyan momentumot ragadnék ki, ami a szokványostól eltért és így hatalmas felkiáltójelként ékelődött a felszakadozó felhők és kusza gondolataim közé. A rajtot követően egy kis stratégiai diskurzusra a rajtvonalban maradt két csónakunk. Gábor és Bucsó a mély vizet protezsálta, míg mi a sekélyest tartottuk esélyesebbnek. Gábor nem is tudom miért, fél füllel azért a megbeszélésre figyelve, pergetésbe kezdett. Talán, hogy bebizonyítsa magának, hogy a partközelben nincs most hal, vagy csak egyszerűen be akart melegíteni amíg mi dűlőre jutunk. Lehet, hogy mindkettő, lehet hogy egyik sem, de tény, hogy közvetlen a rajt után 1 perccel, mikor a 40 csónak 80 evezőjétől még iszapos örvényekkel volt tele a víz, és a dobhártyaszaggató dudaszó hanghullámai még a szélvizet borzolták, kiszedett egy 40 centis bugylit a képzeletbeli rajtvonalról! Egy ezüstszínű Mepps-el. A gyorsan jött fogás lezárta a megbeszélést, és úgy rebbent szét a két barát csapat, mint verébraj hangrobbanáskor. Azonban sietségünk nem bizonyult megalapozottnak, mert 1 órán keresztül ezután semmi sem történt. Később Robi egy fekete körforgóra váltott, és csodák csodájára fogott egy bugylit! Én is lehetőségeimhez mérten követtem példáját, de nem volt pont ugyan olyan villantóm. Robi pár perc múlva egy másik zöldpöttyössel is beszállt kis csapatunk értékelhető eredménylistájába, míg nekem csak a kudarctól egyre elbizonytalanodó kezek és az őrjítő megfelelnivágyás jutott. Az egyik partmenti részt már harmadszor dobálta át Robi, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve, helyet cseréltünk és én is nekiálltam kivallatni a területet. Első dobásra kaptam egy tolós kapást, de kicsit tétováztam a bevágással, mert a bot megkönnyebbülése kísértetiesen hasonlított arra, mikor a körforgó kanala akadónak ütközik, amitől az leáll, és ellenállás nélkül suhan tovább a vontatásra. Azonban a villantóval a kontaktus elvesztését egy enyhe elnehezülés követte, mire a bevágásom sem késlekedett. A jó két kilós krokodilpofájúval be is fejeztük aznapi termelésünket, és legmerészebb elvárásainkat felülmúlva, az 5. helyen végeztünk a fordulóban. Ugye itt emlékeztetnék az aranyszabályra, miszerint zavaros vízben csillogó, világos műcsalit használjunk! A mieink teljesen feketék voltak! A tó átlátszósága ezen a napon nem volt több mint 3 cm! A másik aranyszabály is inogni látszott, ami a horgászhely csendes megközelítését és a lehető legzajtalanabb mozgást taglalja. Igaz ugyan, hogy az esti, parti pergetésnél ez a tétel valóban helytálló.
A selejtező két kisebb felkiáltó, vagy kérdőjele ellenére a két héttel később megrendezett döntőn végképp megvilágosodott előttem a csukafogás receptje. Ezen a versenynapon 4 stratégiát láttam kibontakozni. Voltak a nádfal ostromlók, a parti kövezést faggatók, a régi patakmedret bombázók, és a számomra céltalanul bolyongók. Ez utóbbiak talán azok a profik voltak, akik ismerték Maconka minden gödrét, akadóját, zátonyát, de lehet, hogy tényleg csak a kísérletező tanácstalanok. Mi mindenesetre egy olyan bolyban horgonyoztunk le, akik a nyílt vizet, és a nádas szélét egyszerre tudták vallatni. Körülöttünk 5-15 csónakot is be lehetett látni, így folyamatosan figyelemmel kísérhettük a közelünkben horgászók taktikáját is, és eredményességét is.
Robi elővette ugyan azt a fekete villantóját amivel 2 hete eredményes volt. Én bár egy horgászboltban ráleltem a fogós csali egy példányára, mégsem vettem meg, mert olyan…, hogy mondjam „gagyinak” nézett ki, hogy úgy döntöttem ezt a csalit legutóbb csak szánalomból, vagy éppen tévedésből vették fel a csukeszek. 45 perccel a dudaszó ismét gerincvelőig ható hangja után már nem voltam döntésem helyességében annyira biztos. Robi már a 4. csukáját fűzte bilincsre, miközben nekem rávágásom sem volt. Tegyük hozzá, hogy senkinek a közelben! Senki nem fogott semmit se kanállal, se ezüst körforgóval, se arany körforgóval, se más csalival. Akkor erőt véve szégyenkezésemen, amiért ilyen lüke voltam és nem vettem meg az adu ászt, kértem egy csoda villantót Robitól. De mi szörnyűség! Nem volt neki csak egyel kisebb méretben! Mondanom sem kell, hogy dobálhattam vele, nem kellett senkinek. Cseréltem tehát egy a fekete alakjával teljesen megegyező, de ezüst változatra. A 2. dobásra sikerült becsületcsukámat megfogni. De ekkor varázsütésszerűen elkezdett mindenki fogni a közelünkben. Mindegy hogy ki mivel dobált, itt is, ott is jöttek a halak! Azért én maradtam a már bevált villantómnál, és sikerült 5:2-re szépítenem. A csukák inváziója körülbelül 20 perc alatt véget is ért. Mintha valaki megnyomta volna a KAJA BEFEJEZ gombot. Robi feketéje is magányosan szántotta a vizet jó darabig.
Éreztük, hogy lépni kell valamit.
– Megyünk, vagy maradunk?
– Maradjunk, hátha megjön megint a kedvük!
– Jó!
1 óra meddő dobálás következett. Repültek 3-tól 15 centiig a csalik fából, fémből, műanyagból, gumiból, tollból. Semmi. Egyszer csak egy új szerzeményt egy zöldes 5 centis Storm gumihalat tettem föl. Riszáltam így, riszáltam úgy, míg a 3. dobásra jó 30 centivel „megnövekedve” jött ki. Robi ránézett a kiscsukámra, majd a műcsalira, és abban a pillanatban váltott. Egy zöldes kétfarkú twisterre.
Aztán dobás, hal. Még egy dobás még egy hal. Na ennek fele sem tréfa! Persze megint nem volt ugyan olyan csalim így újból segítségre szorultam. Fel is raktam az új favoritot, és a csalók magabiztosságával lendítettem be egy jónak vélt irányban. Biztos voltam benne hogy fogok egyből, mert Robi már a harmadik halát szákolta azokról a helyekről ahol 1 órán keresztül néhány hínárdarab jutalmazta csak erőfeszítését. És nem fogtam! És aztán megint üresen jött ki.
-Te Robi! Milyen sebességgel húzod a csalit?
-Nézd így!
Kiderült, hogy Robi háromszor olyan sebesen húzta a twistert mint én. Ezek után én is rákapcsoltam. És hopp! Újra érzem azt a hátborzongatóan felemelő érzést, azt a semmihez sem fogható villámlást, ami a botom spiccétől egészen a kislábujjamig szalad végig. Közben a közelben eredménytelenül horgászók látóhatáron belülre lopóztak, sőt az egyik páros sikereinket látva gyorsan beállt tőlünk 10 méterre közvetlen oda, ahonnan Robi a csukákat fogta. Te Robi nem úgy van a versenykiírásban, hogy 20 méterre szabad megközelíteni a másik csónakot? Nyugi! Volt a türelemre intő válasz! Bár majdnem szétrobbantam a dühtől türtőztettem magam és nem szólaltam meg. Annak az oldalnak annyi, motyogtam, gyere próbálkozz erre, itt van egy pici kis akadó!
És megérte váltani, mert a kicsi akadó rejtekében megbújó csukák is hirtelen érdeklődővé váltak! Az újabb csukáink láttán „barátaink” abbahagyták a dobálást, felhúzták a súlyukat és immár erre az oldalunkra eveztek át. Bár ezúttal illedelmesen megkérdezték úgy 10 méterre tőlünk közvetlen a másik akadónk fölött, hogy ott maradhatnak-e, a válaszomban elismételtem a versenykiírásban foglaltakat és egy élesen csengő „nem”-mel zártam le további próbálkozásukat. Ezután már nem volt kellemetlenségünk a sporik részéről, és ezt is csak nem ide illőként, azóta is háborgó lelkem orvoslására írtam meg. Azon fortyogom, hogy miért kell Magyarországon egy ilyen igazán minden igényt kielégítő színvonalasan megrendezett verseny szervezőinek még arra is ügyelni, hogy a versenyzők betartják-e a legalapvetőbb szabályokat. Nem részletezem, hogy ha a szabály arról szól, hogy a parttól 25 méterre lehet csak lesúlyozni, akkor milyen előnnyel jár, ha valaki 2 méterre teszi meg ezt, és a parttal párhuzamosan pásztázza a szélvizet. Na hagyjuk, mert csak megint „dühbe jövök”….
Ami viszont a lényeg, hogy megint megtaláltuk azt a csalit és színt, amellyel ismét támadásra tudtuk késztetni célhalainkat. És furcsa mód, eközben senki nem fogott semmit a közelünkben! „Barátaink” folyamatos szákolásainkat látva megadóan lehúzták „zászlóikat”, összecsomagoltak, és negyed órával a verseny lefújása előtt hazafelé vették az irányt. Mondhatná erre bárki, hogy valószínűleg egy jó helyet fogtunk ki és onnan nem volt nehéz kiszedni a halakat. Cáfolnom kell az érvelést, mert amikor viszont a látóhatáron lévő csónakok meglátták a műcsalinkat, és kapcsoltak, mindenki elkezdett fogni a saját helyéről. Zöldes twisterrel persze! Őrületes látvány volt, hogy az addig csendes víz egyszerre hogyan vált megpiszkált hangyabollyá. Innen is, onnan is locsogás hangját hozta a szellő, vagy egy fárasztás, vagy a mérőhajó hullámainak köszönhetően.
Ezek után a recept:
1. Ha csukára horgászunk, próbáljunk ki minél több műcsalit ugyanazon ígéretes hely meghorgászásánál.
2. Csalinként is váltakoztassuk a behúzás ütemét, sebességét, és ne féljünk extrém, nem megszokott csalivezetési stílusokat alkalmazni!
3. Ha ezek után is „süket” a víz, ne könyveljünk el egy helyet haltalannak. Nézzük meg később, a horgászat ideje alatt akár többször is, mert lehet, hogy ott lapul halunk, csak épp nem voltak étvágyuknál a megelőző alkalommal.
4. Csukahorgászatnál nem feltétlenül kell macskákat megszégyenítő óvatossággal megközelíteni a terepet.
5. Soha ne tartson vissza minket egy jónak ítélt rész átvizsgálása csak azért, mert azt már társaink esetleg végig dobálták!
6. Ne csak a jónak vélt helyekre dobjuk be csalinkat! Legyen időnk azoknak a területeknek az átvizsgálására is, ahova józan állapotban nem dobnánk, de még nem is néznénk!
Az utolsó általam kreált szabályról csak röviden annyit, hogy a versenyt követően immár más cimbikkel elmentünk a Kiskunsági-csatornára. Egy egész napos csukázás eredménye 6 darab visszaengedett balin volt, amiket a kapástalanság miatt „kínunkban” a zsilip rohanó vizében kaptunk botvégre. A naplemente előtti fél órában Gyula barátomnak elege lett a balinozásból, és újra a csukás részek felé vette útját. Feltette egy 8 grammos ólomfejre a tőlem kunyerált sárga-piros Sandrát, amit viszont a szokatlan módon sodró víz úgy penderített ki a partszélbe mint egy papírcsónakot. Gyula csalódottságában, és főleg, mert már nem volt kedve a nap végén váltani, közvetlen a lába alatt botvégről kezdte figyelmesen tanulmányozni a twister és gumihal közti átmenet mozgását, a 70 cm-es vízben 10 centire a partoldaltól. Öt perc múlva a második csukája után mindannyian feltettük egy-egy Sandrát, és abbahagytuk a medertörés bombázását….
Zárszó
Nosztalgiázva tekintek vissza 3 évvel ezelőtti írásomra. Szerencse, hogy akkor tollat ragadtam, mert ilyen lelkesedéssel ma már nem tudnám ezt a történetet visszaadni. Az akkor megállapított szabályosságok már a napi rutinomba épültek, és már sokszor igazolták létjogosultságukat. A 2007-es Maconkai Balzer Kupát végül a 2. helyen zártuk. Ezekhez, a nevezzük alapszabályokhoz, még sok kisebb, főleg a különböző vizek sajátosságaiból származó szabály társult az évek során, de új alapszabályt azóta sem sikerült hozzátennem.
Ha szeretnének találkozni Medgyasszay Csabával, és megismerni a plasztik csalik varázslatos világát, – és részt venni egy tudás alapú játékban, amelyen fogós plasztik csalikat nyerhetnek! – akkor …
… találkozzunk 2016. január 28-án, csütörtökön 18 órakor Hatvanban, a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban!
https://www.facebook.com/fhmag
https://hu-hu.facebook.com/echotelevizio
http://www.echotv.hu/video/109512/20151220_Hazai_vadasz
