Végleg be kell érnünk a valaha komoly vadászattörténeti jelentőséggel bíró fogolyvadászatok emlékével?

Minden elmélet annyit ér, amennyi a gyakorlatban megvalósul belőle. Bevallom, nagy reményekkel és optimista bizakodással tekintettem a nem kevesebb mint 18 esztendővel ezelőtt útjára indított fogolyprogramra, s titkon vágytam rá, hogy az általam többnyire csak az idősebb vadászok elbeszéléseiből, valamint a jó néhány évtizeddel korábbi vadásznovellákból ismeret fogolyvadászatokban egyszer nekem is lesz részem. Nos, egyelőre még várni kell arra, hogy egy hozzám hasonlóan nem túlságosan éltes korú magyar „közvadásznak”is legyen lehetősége a foglyászatra. Az egykoron általánosan elterjedt, ma már csak szigorúan korlátozott feltételekkel vadászható faj egy-egy példányának az elejtése azonban kizárólag a vastag pénztárcájú puskásoknak vagy a különleges kiváltságot élvező szerencséseknek adatik meg. Gondolom, ezek után joggal merül fel a kérdés: ha a súlyos forint-milliókat felemésztő kutatások eredményeképpen tudjuk, mit kell tennünk a faj sanyarú állományhelyzetének a javításáért, akkor miért nem lett kedvezőbb a helyzet? Vagy nekünk már végleg be kell érnünk a valaha komoly vadászattörténeti jelentőséggel bíró fogolyvadászatok emlékével?

Hazánkban a jelenlegi fogolylétszám 32-35 ezer példányra tehető. A teríték az 1880-as években meghaladta a 200 ezret, 1907-ben pedig már 1.222.500 fogoly került puskavégre. Annak ellenére, hogy az 1928/29-es igen szigorú télnek az állomány jelentős része áldozatává vált, két év múltán ismét egymillió közelébe került az elejtett madarak száma. Az 1970-es évek közepéig azután 600-850 ezer között ingadozott a létszám, majd drasztikusan lecsökkent az állomány, melynek következtében 1978-tól részleges vadászati tilalmat állapítottak meg rá, de nem sikerült megállítani a fogyást.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a létszámnál sokkal fontosabb értékmérő az állomány sűrűsége, amiatt, hogy a párválasztás másik csapatból történik, ezért a kritikus sűrűségnek el kell érnie a négyzetkilométerenkénti két egyedet. Ha a sűrűség ez alá csökken, akkor gyakorlatilag lehetetlenség a találkozás, így a sikeres szaporodás. Abban, hogy az igencsak kedvezőtlen állományviszonyok kialakulásához a vadászatnak nincs köze, szinte minden szakember egyetért, túlhasznosításról tudniillik a fogoly esetében egyáltalán nem beszélhettünk, így nagyapáink kedves vadászzsákmányának a megcsappanását egészen más okok idézhették elő. A legfőbb probléma az élőhelyi szerkezet megváltozása, valamint a szőrmés és szárnyas kártevők létszámának a növekedése, illetőleg az ellenük való hatékony fellépés eszköztárának a jogszabályi beszűkülése. A fogoly, bár eredetileg az erdős puszták fajának számított, kénytelen volt a környezeti változásokhoz igazodva fokozatosan mezei madárrá, sőt mezőgazdasági kultúrát követő fajjá válni, s ez – mint a példa mutatja – csak részben sikerült neki.

A Magyar Fogolyvédelmi Program projektjeinek területén végzett élőhely használat és választás vizsgálatok azt mutatták, hogy azokon a helyeken, ahol fás vegetáció (fasor, facsoport, erdősáv, bokorsor) található, az év minden időszakában előszeretettel választja a fogoly. Különösen kedveli az állandó növényzetű területeket (út-, vasút-, árokpartok, stb.), az egyébként kedveltnek vélt pillangósok, gyepek, gabonák választása a területarányukhoz képest alacsony, mivel a nagyobb tábláknak csak a szegélyét használja. Ráadásul a fogoly keményen ragaszkodik az otthonterületéhez, és csak szélsőséges időjárás vagy magas állománysűrűség készteti vándorlásra.

Az állomány nagysága és sűrűsége leginkább a reprodukciós tényezőktől függ. A fogoly a születést követő évben ivaréretté válik, minden egyed potenciálisan részt vehet a szaporodásban, ám mivel általában a kakasok irányába tolódik az ivararány, ezért a hímivarúak egy része nem jut párhoz, nem szaporít. Monogám faj, több éves párkapcsolatot fenntartó madár. A csapatok február végén, március elején bomlanak fel, majd a tyúkok egy szomszédos csapatból párt választanak maguknak. Ezután általában harc nélküli territórium-foglalás következik, melynek a nagysága az élőhely és ugyancsak a sűrűség függvénye. A dürgést az április közepén kezdődő fészekrakás követi, de ez az időjárás függvényében akár hetekkel eltolódhat. A fészket csak a tyúk építi, a 10-20 cm átmérőjű és 4-10 cm mély gödröket száraz növényrészekkel béleli. A fészek helyének megválasztásakor leginkább a mezsgyék, útszegélyek, árok- és csatornapartok, bokor- és fasorok, illetve remízek, erdősávok, erdőszélek jöhetnek számításba. A fészekalj nagysága átlagosan 10-18 tojás. A 24-25 napos kotlás során csak a tyúk üli a tojásokat, a kakas a közelben őrködik. Zavarás hatására mind a tojásrakás közben, mind a kotlás során a tojó elhagyja a fészkét, az utolsó napokban viszont már nem lehet a tyúkot a fészekről elzavarni, s többnyire ilyenkor esnek a ragadozók, valamint a munkagépek áldozatául. Egy 1950-es években végzett vizsgálatok szerint Magyarországon 50-70% volt a tavaszi fészekveszteség, ami csapadékos időben még nagyobb is lehet, így a tavalyi esztendő belvizekkel terhelt időszakában is ezzel kellett számolni, a szaporulat jelentős hányadának a kiesése ezért szinte garantált.

A kikelt csibéket a kakas és a tyúk együtt vezeti, a családi kötelékben a hím feladata az őrködés és a ragadozók figyelmének elterelése. Kéthetes korban már röpképesek, a teljes tollazatuk 100 napos korukra alakul ki.

A fogoly mindenevő, a csibék azonban két-háromhetes korukig kizárólag ízeltlábúakat fogyasztanak, ha tehát az élőhelyen a rovarölő szerek alkalmazása miatt jelentősen csökken a táplálékforrás, tömeges pusztulást és ezzel együtt igen alacsony túlélési arányt eredményezhet. A nyárvégi, őszi időszakban a termesztett növények magjai, majd a gyommagvak illetve a zöld növényi részek képezik a táplálékát. Magas hótakaró esetén a fogoly nem jut természetes táplálékhoz, illetőleg zúzókavicshoz, ám szívesen rájár az etetőkre, kiegészítő takarmányozással tehát átsegíthető az állomány az ínséges hónapokon. A gabonaneműek időszakonkénti nagy bősége ellenére táplálékát főként a gyomnövények magvai szolgáltatják – ha éppen a gyomirtó szerek alkalmazása ellenére találhatóak ilyenek az élőhelyen. S ha esetleg a gazdálkodók tartózkodnak is a kemikáliák használatától, a táblanagyság növekedése, valamint az utolsó talpalatnyi földterület megművelése miatt fokozatosan eltűnő mezsgyék, szegélyek kedvező hatásával sem lehet számolni, emiatt tovább romlanak az amúgy sem rózsás élőhelyi feltételek. Az agrártechnológiai műveletek károkozása (például a kaszálógépek által szétdúlt fészkek) mellett, sőt, azzal együtt a búvó- és táplálkozó területek visszaszorulása is elősegíti a folyamatos sűrűségcsökkenést.

A túlélési arányt negatívan befolyásolja, hogy fészekmentést vagy vadriasztást a munkagépekkel folytatott tevékenységek során ma már sehol sem végeznek, ráadásul szinte valamennyi szőrmés és szárnyas kártevő védett lett, vagy vadászati idénnyel korlátozták az elejtést, ami a fogolyra nézve további terhelést jelent. Márpedig nem lehet elhallgatni, hogy a ragadozók komoly vámot szednek az állományból.

Az előzmények és az adott terület állományhelyzetének ismeretében a vadgazdálkodási beavatkozások tervezhetőek, ám ehhez először meg kell határozni az állománysűrűséget. Ahol tudniillik a fogolyállomány sűrűsége meghaladja a négyzetkilométerenkénti 2 példányt, ott elegendő az élőhelyet javítani és a dúvadat intenzíven gyéríteni. Ahol azonban az állomány sűrűsége küszöbérték alatti, ott a sűrűséget az élőhely-fejlesztésen és dúvadgyérítésen kívül szükség lehet nevelt madarak kibocsátására is. Ott, ahol a fogoly kipusztultnak tekinthető, kizárólag visszatelepítéssel, azaz mesterséges kibocsátással lehet az állományt a kívánatos szintre felhozni. (FARAGÓ, 1997)

Az élőhely-fejlesztés a fogoly esetében a fészkelő és táplálkozó-helyek védelmét, növelését, illetőleg az állati eredetű táplálékforrás diverzitásának megemelését jelenti. Törekedni kell arra is, hogy adott vadászterületen minél többféle élőhely-típus álljon rendelkezésre, és hogy a beavatkozás során létrehozott élőhelyi foltok egy része tartós, évelő vagy fás vegetációval rendelkezzen, megfelelő takarást biztosítva a fészkelés, a fiókanevelés, valamint a telelés során. Különös figyelmet kell fordítani a táblaszegélyek kíméletére vagy az úgynevezett „rovarteleltető bakhátak” kialakítására. A 10 méter széles vegyszermentes (gyomos) állományszegélyek kialakítása – a fogoly élőhely-használatának ismeretében – elengedhetetlenül lényeges. A legnagyobb hangsúlyt azonban a ragadozógyérítésre kell fektetni, annál is inkább, mivel a róka- és a fogolypopuláció dinamikája közötti szoros összefüggést több helyütt kimutatták, míg a varjúfélék esetében főként az általuk okozott fészekrablást kell figyelembe venni, ami akár a szaporulat 30 százalékát is érintheti. A hatékonyság növeléséhez figyelembe kell venni, hogy a szarka és a dolmányos varjú (a vetési ugyebár nem vadászható) apasztására a fegyveres módszerek mellett a csapdázás ugyancsak kiválóan alkalmas.

Az alacsony egyedsűrűség a szaporodás alapvető gátja lehet, így ott, ahol a küszöbérték alatt van a természetes állománysűrűség, pusztán az élőhely javításával nem lehet tartós eredményt elérni, mindenképpen szükség van kibocsátásra, csakúgy mint azokon a területeken, ahonnan a fogoly teljesen el is tűnt. Ezt persze meg kell, hogy előzze a legalább egyéves intenzív ragadozókontroll, illetőleg az optimális élőhely kialakítása. A zárttéri tenyésztés technológiájának gyakorlatát már az 1960-as évek közepén kidolgozták a szakemberek, s a nagyüzemi tenyésztési módszerek eredményei nem is vonhatók kétségbe, hiszen fegyelmezett munkával tenyészpáronként 45 tojást és 28 felnevelt csibét lehet elérni. A fogoly tenyésztési költsége egyébként mintegy fele a fácánénak, azaz – beleértve az értékesítését és vadászati értékét – gazdaságosan végezhető, bár a hasznosítási arány gyakran 30 százalék alatt marad. S hogy mégis miért csak elvétve találunk Magyarországon fogolytelepeket, annak oka elsősorban az alacsony költség ellenére jelentkező magas pénzügyi kockázatban keresendő. Az, hogy a nevelésen és a kibocsátáson, a megfelelő vegetációs szerkezet biztosításán, valamint a szigorú ragadozókontrollon kívül még számos kiszámíthatatlan tényező, például a szélsőséges időjárás, az ár- és belvizek, illetőleg az egyre fokozódó zavarás is negatív hatást gyakorolhat a beavatkozások sikerességére és gazdaságosságára, sok jogosultat visszatart attól, hogy belekezdjen a „fogolyprojektbe”.

Az 1992-ben kezdődött, dr. Faragó Sándor nevével fémjelzett Magyar Fogolyvédelmi Program sikerességének (avagy kudarcának) megítélésére néhány évet még talán várnunk kell, kár volna idejekorán pálcát törni a résztvevők feje fölött, akik kétségkívül hatalmas és komoly kutatási eredményekre támaszkodó munkát végeztek azzal, hogy egyfajta mankót adtak a vadgazdálkodók kezébe a fentebb leírt módszertan összeállításával, csak hát valahogy azóta sem lett egyértelműen több a fogoly, azóta sem növekedett a hasznosítás… Egyelőre egyebet nem tehetünk, csupán reménykedhetünk abban, hogy a háború előtti vadásznovellákból ismeretes jó hangulatú foglyászatoknak egyszer még mindannyian részesei lehetünk, ez ugyanis azt jelentené, hogy hosszútávon a fogolyprogram eredményesnek bizonyult, és hazánk ennek hatására ismételten stabil természetes fogolyállománnyal rendelkezik. Addig nekünk, átlagvadászoknak, maradnak a könyvek és marad a nosztalgiával teli vágyakozás valamire, amit korunk zöldkalapos puskaforgatói közül csak nagyon keveseknek adatott meg személyesen átélni vagy megtapasztalni.

(szöveg:Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett)