Fontosabb, mint gondolnánk! – A tarvad válogató vadászata

A tarvad „selejtezés” a hazai vadászok többségének számára – a vadkárelhárító vadászatok mellett – a leginkább elérhető nagyvadvadászati lehetőség. Egyes vadászatra jogosultaknál a vadászrész megszerzésére ez a legkézenfekvőbb megoldás, de nem szabad a hússzerzés szintjére degradálni. Ugyancsak hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a kedvező tulajdonságok örökítése nem csak az agancsot vagy szarvat viselő, hanem a nőivarú egyedeken is múlik. Ennek ellenére a válogató vadászat alapelveit sokszor figyelmen kívül hagyják, és további gondot jelent az is, hogy a lelövési tervek teljesítésének kényszere miatt egyesek mindezt pusztán mennyiségi szabályozásnak tekintik.

A tarvad válogató vadászatának az állomány minőségére gyakorolt hatása legalább akkora, mint a trófeás vad szelekciójának. Sőt, ha azt vesszük, hogy a szaporodásban az ivarérett nőivarú egyedek közel 90 százaléka részt vesz, míg a hímeknek a párzási konkurenciaharcok és a rangsor kialakulása következtében csak alig harmada, akkor könnyen belátható: igencsak meg kell gondolni, melyik egyedre emeljük a puskánkat.

A döntést jócskán megnehezíti, hogy a tarvad – mint a neve is mutatja – fején nincs agancs vagy szarv, így más szempontok alapján kell bírálnunk. A szakszerű kiválogatásban döntő tényező lehet az életkor, az egészségi állapot és a kondíció. Általánosságban elmondható, hogy a betegségre gyanús, lesoványodott, fajtársaihoz képest lemaradt, borzas szőrzetű, sérült vadnak nincs helye az állományban, és ugyancsak ki kell emelni az idős, utódot nem vezető tehenet, sutát vagy juhot is. Őznél az ikrek vagy hármas gidák közül a gyengébbiknek látszó mindenképpen elejtendő, de ha adott a lehetőség, próbáljuk inkább a sutagidákat kiválasztani, és azokat puskavégre kapni.

Ha valamilyen oknál fogva szükségessé válik egy utódját vezető nőivarú egyed elejtése, először mindig a borjút, gidát, bárányt lőjük meg, az anyja nélkül maradt utód tudniillik lassabban fejlődik, gyengébb agancsot rak fel, és egyáltalán nem vagy csak később szaporít.

A selejtezés mellett persze a létszámszabályozás is feladatunk, szinten tartó hasznosításnál a fiatal korosztály 30 százaléka kerül terítékre, de ha az állomány csökkentése a cél, akkor akár a szaporulat 45–50 százalékát is elejthetjük. Emellett persze figyelembe kell venni a korosztályi összetételt, és az ivararányt is, az állomány optimális vagy ahhoz közelítő szerkezetének beállításához.

Fontos, hogy ne hagyjuk az idény legvégére, az utolsó napokra a tervteljesítést, mert könnyen kapkodó tömegmészárlássá válhat ez a tevékenység.

A gímtarvad selejtezését már akár a bőgés befejeztével, októberben el lehet kezdeni. Az ünők, idős, betegnek látszó vagy leromlott, borjat nem vezető tehenek lövésével biztosan nem ártunk az állománynak. Az őzgidák októberi elejtése azonban túlságosan korai, hiszen testtömegük még alig 8-9 kilogramm.

A „tarvadazásra” a két legkeményebb téli hónap, a december és a január a legalkalmasabb, ekkor ugyanis már nincs takarás, a lomb lehullott, be lehet látni a napsütötte domboldalakat, szálasokat, távcsővel át tudjuk vizslatni a nappali pihenőhelyeket, illetőleg nyugodtan szemügyre vehetjük és elbírálhatjuk a fasorokban nyugodtan álldogáló vadat.

Ekkorra az összeverődött csapatok megfigyelésével könnyebb a dolgunk, a rudli tagjait egymással összehasonlítva egyszerűbb kiválasztani az elejtendő egyedet. Sohase lőjünk a csapatban álló vadra, mert a mögötte lévőt megsebezhetjük, inkább várjuk ki a megfelelő pozíciót. Ezt magaslesen ülve kényelmesen megtehetjük. Annál is inkább célszerű lesről vadászni, mert így autókázásunkkal nem zavarjuk az állományt, a rendszeres „gépkocsis hajszával” ugyanis többet ártunk, mint amennyi előnyét látjuk a szakszerű szelekciónak.

A terelővadászat – bár a közismert okok miatt helyesebb volna szarvas-hajtásnak hívni – a mennyiségi szemléletű tarvadvadászat tipikus módszere. Tilos ugyan kutyát használni, de a megzavart rudlik így is villámsebesen vágódnak át a nyiladékon, s a viszketős ujjúak közéjük puskázva, a sebzések tucatjaival temérdek fölösleges melót szereznek a vérebeseknek.

Talán kitűnik, hogy én teljes mértékben ellenzem a nagyvad fizetős terelővadászatát, amely mellett a busás bevétel realizálásán kívül egyetlen szakmai indokot vagy szempontot sem lehet felhozni. Ellenérvet viszont annál többet! Például, hogy sok a sebzés, hogy nem lehet válogatva vadászni (a csapatból sokszor a vezérteheneket ejtik el), hogy fokozott balesetveszéllyel kell számolni, illetőleg, hogy indokolatlan zavarással jár. Ezek után a mérleg másik serpenyőjébe nagyon sok pénzt kell beleömleszteni, hogy ellensúlyozza a felsorolt hátrányokat. Márpedig – számomra érthetetlen módon – van kereslet a terelővadászatokra, ahol a terítéken vaddisznó csak mutatóba jelentkezik, a végtisztességet leginkább jól megtermett, alaposan oldalba sorozott teheneknek adják meg a jobb sorsra érdemes résztvevők.

De ki és miért fizet ezért az oktalan – már bocsánat a kifejezésért – lőgyakorlatért? Akinek csak az számít, hogy néhány óra alatt a nagygolyósából (általában hüvelykujjnyi magnum kaliberekről van szó) ötször kitárazzon, az menjen inkább lőtérre, és messzire kerülje el az erdőt, mert az ilyen ember nem szereti a természetet, és nem képes felelősen vadászni!

Talány, hogy miért, de a szarvastehenek február végéig lőhetők. Az ötletgazda valószínűleg meg tudná indokolni ennek a szükségességét, aki azonban a vadászerkölcs és -etika szabályainak megfelelő szellemben tevékenykedik, továbbra sem fog fegyvert emelni az előrehaladottan vemhes, „pocakos” tehenekre.

Mostantól – hála annak, aki kitalálta és szakmailag alátámasztva keresztülverekedte a rendeletalkotás szolgálati útján – a jogszabály szintén lehetővé teszi a terelővadászatokon az őztarvad vadászatát.

Különösebb illúzióim e téren sincsenek, gyaníthatóan jó pár rommá lőtt tarfejű bak mellett fog felharsanni a vadászat végét jelző kürtszignál. Pedig a test aránya, a kötény vagy a pamacs, illetőleg a tükör alakja és mérete egyértelműen megkülönbözteti a két ivart, de ehhez álló helyzetben kellene bírálni. A terelővadászaton meg hát ugye…

Talán feltűnt, hogy meglehetősen durva jelzőkkel illettem a terelővadászatot, amelyet természetesen lehet etikusan és kulturáltan is csinálni, de sajnos a gyakorlat sok esetben alátámasztja a magánvéleményemet, amellyel – legalábbis remélem – nem vagyok egyedül, és az előbbiek néhány pénzsóvár „szakembert”, lődühönc síszert, azaz „puskást” mélyen elgondolkodtatnak majd…

Sajnos, a tarvadvadászat ma már nem elsősorban a klasszikus, minőségi állományjavítás eszköze, hanem a „mennyiségi” állománycsökkentésé, amely általában nélkülözi a szakszerűséget. Ha viszont a szakszerűtlen elejtést – legalább „házon belül” – a további tévedések vagy a nagyobb húskihozatal reményében elkövetett szándékos mellényúlás elkerülése végett valamilyen szankcióval sújtanák, akkor lenne esély az alapvető célok megtartására.

Bár kimondva – kimondatlanul húsvadászatról van szó, a fejlövés elítélendő, és igen súlyos etikai vétség, hiszen túlságosan kicsi a célpont, könnyen ellőhetjük a vad alsó állkapcsát, pusztuláshoz vezető kínzó gyötrelmeket okozva neki. Szintén elítélendő, ha valaki azt mondja, ilyenkor kisebb kaliberű golyós fegyverrel lő, hogy ne roncsolódjon a hús…

Véleményem szerint tilos diszkriminálni a tarvadat, ne gondolja senki, hogy csak azért alacsonyabb rendű, mert nincs agancsa vagy szarva. Nem! Egyrészt, a tarvadnak is lehet trófeája – a gímtehenek szép rajzolatú gyöngyfoga igenis annak minősül –, másrészt ő is az életével fizet a mi szórakozásunkért, hobbinkért, szenvedélyünkért. Az utolsó falat és a sebtöret a tehénnek, ünőnek, borjúnak, sutának, gidának, juhnak, jerkének és báránynak is kijár, a végtisztesség őket is megilleti. S bár a tarvad-lövést egyesek tervutasításos kényszerből fakadó kötelező rosszként élik meg, higgyék el, ez is lehet ugyanolyan élményszerű és emlékezetes, mint a bika-, kos- vagy bakvadászat.

(szöveg: Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett)