Sokszínű rókavadászat

A rókaállományt – jelentős károkozása miatt – főként az apróvadas jellegű vadászterületek vadgazdálkodói próbálják folyamatosan apasztani. Kártékonysága ellenére mi, vadászok azonban akár szerethetnénk is a vörös frakkosokat, hiszen igen sokféle vadászati móddal lehet rókát zsákmányolni: lesről vagy cserkelve, hajtásban, vonszalékkal, de lehet hívni is, síppal vagy csak úgy szájjal cuppantva-cincogva, hogy a kotorékozásról már ne is beszéljünk. Ráadásul egész évben lőhető. Rangjától, korától, nemétől, pénztárcája vastagságától függetlenül mindenkinek van lehetősége a rókavadászatra. Csak hát sokan nem élnek vele… Pedig hazudik, aki azt állítja, hogy nem dobogtatja meg a szívét egy szép, egészséges bundájú „koma” látványa. Ennek ellenére a puska sokszor néma marad, mert egyesek sajnálják a rókára a drága töltényt, meg aztán még akár vaddisznó is jöhet. Tehát nem lőnek, annak ellenére sem, hogy a gazdasági hasznot hajtó apróvadállományban komoly veszteségeket okoznak a ravaszdiak.

A vörös róka az egész északi és a déli félteke egy jó részén elterjedt, a 19. században pedig még Ausztráliába is behurcolták. Kontinensünkön csak Izlandon, Máltán, Krétán és a Földközi-tenger néhány kis szigetén hiányzik. A magassági elterjedése ugyancsak kitolódott, a 3000 méter körüli hegyekben még megtalálható. Élőhely tekintetében szintén nem válogatós, igazi generalista faj, mindenütt megleli az életfeltételeit.

A róka állománydinamikáját populációs szinten a be- és kivándorlás, illetve a mortalitás nagymértékben meghatározza. Mind becsült állománya, mind terítéke az utóbbi 30 évben nőtt. A 70-es években az elejtés 30 ezer körül alakult, a lelövés először 2001-ben emelkedett 60 ezer fölé, az elmúlt néhány esztendőben pedig nagyjából 70 ezer lompos farkú került puskavégre.

S bár a terítékadatok folyamatosan növekednek, az egyedsűrűség egy jottányit sem csökkent, sőt elmondható, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb ragadozónyomás nehezíti az apróvad-gazdálkodást. Ez köszönhető egyrészt a veszettség elleni immunizálásnak, amely humán-egészségügyi szempontból örvendetes eredményt hozott, a vadgazdálkodási hatása azonban erősen megkérdőjelezhető, hiszen a vakcinázással egy természetes szelekciós tényezőt iktattak ki, ezáltal a mortalitás jócskán lecsökkent.

Az Echinococcus multilocularis, más néven róka-galandféreg Magyarországon alig van jelen a köztudatban, s a nemzetközi orvosi-állatorvosi lapok is csak az utóbbi években kezdtek foglalkozni ezzel az igen jelentős problémával. Az emberre is komoly veszélyt jelentő élősködő többnyire a májban, ritkábban a tüdőben és izmokban (még ritkábban az agyban) hydatid cisztát, magyarul tömlőt hoz létre, melyek kinézetre és viselkedésre is nagyon hasonlítanak a szervezetben esetlegesen kialakuló rákos sejtburjánzásokhoz, ezért egy diagnosztikai felvételeken (röntgen, ultrahang) könnyű összetéveszteni a tumorokkal. Az agresszív parazita a gyógyszeres kezeléssel szemben ellenálló, a gyógyítás csak műtétekkel lehetséges. Hazánkban ez a betegség szerencsére igen ritka, eddig csak az Alpokalján és az Északi-középhegységben számoltak be fertőzött rókákról. Jelenleg főként Németország déli része, Svájc és Ausztria minősül erősebben fertőzött területnek Európában. Örvendetes tény, hogy Bajorországban az elmúlt egy-két évben kísérleti jelleggel elkezdték a rókák vakcinázást ezen paraziták ellen is, biztató eredményekkel.

Problémát jelent továbbá az is, hogy a „hozzáértő természetvédők” jóvoltából a legeredményesebb ragadozógyérítési módszerek tiltólistára kerültek, így a mérgezés, a füstgyertyázás és néhány csapdaféle nem engedélyezett. Nem szeretnék vizionálni, de ha ez így folytatódik, akkor hamarosan vadászati idénnyel védik majd ezt a fajt – holott a legeredményesebb gyérítésre pont az utódnevelés időszakában nyílik lehetőségünk –, a kotorékozás ellen pedig már jó néhány nagyhangú civil zöldszervezet szót emelt. Csak remélni lehet, hogy győz a józan ész és ettől a különleges vadászati módtól nem fosztanak meg bennünket az „állatvédő” lobbi-érdekeknek gyakorta lefekvő jogalkotók, úgy, ahogyan tették ezt Angliában a hagyományos falkavadászattal. Az állománynövekedés harmadik okaként a rókák kiváló alkalmazkodóképessége említhető, s ma már azon sem csodálkozik senki, ha a kisebb településeken és a nagyvárosokban kukázó ravaszdikat lát.

A róka vadászata egyébként rejtett életmódja miatt nem könnyű, a lakóhelyét ugyanis a legnagyobb elővigyázatossággal választja meg, rendszerint szakadékban, gyökerek között vagy tágas, mély katlanban végződő, gyakorta többszörösen elágazó kotorékokban tölti a napot, s csak az éjjeli órákban indul portyára. A kotorékát esetenként nem maga ássa, hanem régi, elhagyott borzkotorékban telepedik meg, vagy a lakott borzkotorékban üti fel tanyáját. Ősszel és télen összedobott rőzsében és kőrakásban is szívesen tanyázik, sőt igen gyakran korhadt fának üregével, vagy a sűrű bozótos területek valamely mélyedésével, elhagyott homokbányák üregével is megelégszik. Csendes, elhagyatott helyeken fényes nappal is szívesen vadászik, de rendszerint éjszaka jár zsákmány után.

Az étlapján elsősorban egerek szerepelnek, de nem veti meg a rovarokat, férgeket, halakat, rákokat, nyulakat, a beteg őzeket, a fácánt, foglyot és egyéb kotló madarakat, valamint a házi szárnyasokat sem. Szükség esetén a gyümölcshöz is hozzányúl, sőt, a dögöt is megeszi.

A koslatás decemberben kezdődik és márciusig tart. A szukák a farktőtől néhány ujjnyira levő mirigyét, mely párzás idején „virágillatú”, vadásznyelven ibolyának nevezik. Az említett helyen egyébként majd mindegyik kutyafélénél többé-kevésbé csökevényes mirigy található. Az azonos erőt képviselő kanok között a szukák kegyeiért vívott harcban előfordulnak sérüléseket okozó verekedések is, éppen úgy mint a területszerzési kísérletek során. Magas állománysűrűség mellett, ahol a rókák családcsoportokban élnek, a kan mellett egy alfaszuka és azok leányai egy territóriumon belül találhatók, csak az alfaszuka párzik.

Sikertelen megtermékenyülés esetén álvemhesség léphet fel, ennek időtartalma 40 nap, amely után visszatér a nyugalmi állapot.

A nőstény április végén vagy május elején, 52-53 napos vemhességet követően fial. Ez 2-4 óra hosszat tart, melynek végén a szukák megeszik a magzatburkot. A kölykezés idején mindig földalatti kotorékában tartózkodik. A szuka már a vemhesség ideje alatt kitépi hasáról a szőrt. Ezt a műveletet a köldöktájékon kezdi meg és a nyak aljáig folytatja. Mindezt azért teszi, hogy majdan világra jött kölykei emlőihez könnyen hozzáférhessenek, valamint azért is, hogy a szőrből részükre jó puha és meleg vackot készítsen. A 4-7 kölyök vakon jön a világra, a szemük csak 14 napos koruk után nyílik ki. Az első tejfogak 18 napos, az utolsók 26 napos korban törnek át. A magzati ivararány 1:1, de a kor előrehaladtával a kanok kerülnek többségbe.

A rókafik egy-másfél hónapos korukban merészkednek ki először a kotorékból szabadba, hogy a napon sütkérezzenek, egymással, vagy anyjukkal játszadozzanak. A szuka még ekkor is bőségesen hordja haza részükre a táplálékot. Júliusban a kölykök az öreg vadászó rókát követik, vagy egyedül vadásznak nappal és szürkületkor. A fiatal rókák július végén szülőhelyüket végleg elhagyják és anyjukkal együtt a szántóföldi kultúrákat keresik fel, ahol bőséges vadászzsákmányt és takarást találnak. Az aratás után sűrűbb részekbe, nádasokba húzódnak vissza, majd késő ősszel elhagyják anyjukat és önállóvá válnak, új otthonterületet keresnek maguknak. Egy róka mozgáskörzete a táplálékkínálat függvényében 30- 800 ha között változhat. A kanok messzebbre vándorolnak, a szukák közelebb maradnak születési helyükhöz. Az elvándorolt állatok a következő szaporodási ciklusig saját territóriumot igyekeznek foglalni.

Az ivarérettséget 10 hónapos korban érik el, így a rókák már a születésük utáni szaporítási ciklusban is részt vehetnek.

A róka hangja rövid csaholás, mely erősebb és magasabb rikácsolással hangzik el. A felnőtt rókák csak a párosodás idejében „ugatnak”, kölykök viszont éhségükben, vagy unalmuk közben vonyítanak és sivalkodnak. A róka egyébként veszélyt érezve dühösen „nyeffeg”. A róka fájdalmát hanggal csak komoly sebzés esetén jelzi, minden más sebesülés esetében állhatatosan hallgat.

Mivel a róka elsősorban éjszakai életmódot folytat, hajnalban és este a legaktívabb, ezért a rókák döntő többsége az ilyenkor alkalmazható vadászati módok révén hozható terítékre, de azért néhány példány a téli hajtásokban is puskavégre kerülhet.

Lesvadászatánál az eredményesség szempontjából a les helyének megválasztása a legfontosabb tényező. Általános alapelv, hogy mindig a nappali pihenőhely közelében kell elhelyezkedni, vagyis ott, ahonnan a róka vadászni indul. Mivel másutt csak későn és általában gyenge fényviszonyok között látható, ezért a legtöbb esély az elejtésére az induláskor van. A róka az esti portyázása előtt az esetek döntő többségében körbejárja a territóriumát, amelynek a határai jól felismerhetők, általában természetes terepképződményekhez kötődnek, és könnyen beazonosíthatóak, mivel ezeket rendszeresen megjelöli ürülékével. Ilyen helyen érdemes lövésre készen lesszékre ülve várakozni.

A róka a territórium bejárása közben mindig széllel szemben megy, és ezen változtatni még csalsíppal is nagyon nehéz, nem szívesen jön vissza rossz széllel. Legjobb a havas, téli délutánokon, párzásidőben leselkedni, mert a rókák ilyenkor jó fénnyel megérkezhetnek. Takarás nélküli, sík terepen – ha fehér a táj – egy hólepel jó szolgálatot tehet.

A hívásra különösen kedvező időszak a január, amikor a koslatás közepette a nappal is párt kereső – vagy éppen elvert – kanok a könnyű préda reményében úgy jönnek a sípra, mintha zsinóron húznák őket. Ködös, havas, szeles, esős időben – mindamellett, hogy a vadász komfortérzete is jelentősen csökken – általában kevésbé eredményes a hívás, mint a száraz, tiszta, csikorgó időben történő próbálkozás alkalmával. A napszakot tekintve leginkább a reggeli, kora délelőtti és a késő délutáni, alkonyati órák a legalkalmasabbak. Sokan az első sikeres hívás, és a lövés után – mint aki jól végezte dolgát – hazafelé veszik az irányt, pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy 8-10 perccel a puskadörrenés után ugyanolyan esélyekkel tudunk hívni. A lényeg, hogy fölöslegesen ne zörögjünk, ne mocorogjunk. A hívás helyét illetően megoszlanak a vélemények, de tekintettel arra, hogy a róka általában széllel szemben érkezik, a magasles vagy egy fán elhelyezett ülőke praktikusabb, hiszen a szagot a szél elviszi a vad fölött, míg a földön ülve-állva nagyobb a valószínűsége annak, hogy a ravaszdi kiszúrja az embert. Ha egyéb takarásra alkalmas „tereptárgy” van a közelben, akkor az is megteszi, kiváló leshelyet biztosíthat például egy farakás vagy egy szalmakazal. Utóbbi ráadásul még meleg is, ha jól befészkeljük magunkat, de a mocorgás eredményeképpen zizegő szalmaszálak árulkodóink lehetnek. A róka a felesleges mozdulatokat már messziről kiszúrja és villámgyorsan elillan, ha valami gyanúsat észlel, ezért a puska feltámasztását és „irányba állítását” már a leshely elfoglalásakor el kell végeznünk, hogy a fegyver archoz emelésével ne ugrasszuk meg potenciális zsákmányunkat. A híváskor elsősorban egércincogás és a nyúlsírás használata javasolt. Ajánlatos az egércincogással kezdeni, s 2-3 percenként röviden ismételni a hangot. Ha ez nem jön be, próbálkozzunk a nyúlsírással, amely sokkal tovább elhallatszik, mint a vékonyka cincogás. Két-három perces szünetekkel háromszor-négyszer fújjuk a nyúlsíró-sípot, majd tartsunk egy negyedórás szünetet. Ilyenkor előfordul, hogy szinte a semmiből feltűnik egy lompos farkú, aki jóval messzebbről érkezve csak hosszú percekkel később ér oda a hang irányába. Nagyon hatékony lehet, ha először a nyúlsírást, majd mintegy fél-egy perc eltelte után a rókaugatást hallatjuk, féltékenységet keltve a komában, egyúttal a fajtárs zsákmánya megszerzésének reményével kecsegtetve a vörös bundást. Ami a lényeg, ne rendezzünk feleslegesen hosszadalmas „koncertet” azzal, hogy állandóan hangot keltünk, mert éppen ellentétes hatást válthatunk ki, gyanakvóvá tehetjük a rókákat, akik így messzire elkerülnek bennünket.

Régebben elterjedt szokás volt a vonszalékozás, ám – különösen párzási időszakban – a róka gyakorta „átmegy” a vonszalékon, és egyáltalán nem érdekli, de a korábbi tapasztalatok alapján ez is sikerre vezethet. A dögterek létesítése állategészségügyi szempontból aggályos és a jelenlegi jogszabályok szerint illegális, a kint hagyott zsiger azonban mindenképpen növeli az eredményességet.

A tavaszi időszakban (főként márciustól április közepéig), amikor beindulnak a tavaszi mezőgazdasági munkálatok, és közeledik a kölykezés, a rókák behúzódnak a kotorékokba. Ilyenkor, szürkületben jó széllel a kotoréktól 20-30 méterre elhelyezkedve nagy biztonsággal lehet rókát lőni.

Az éjjeli lámpázással történő rókavadászat (ahol ezt engedélyezik) általánosan elterjedt. A leghatékonyabb időszak a lámpázásra elsősorban az október és december közötti időszakra tehető, de gyakran relatíve messzire – 80-120 méterre – kell puskázni. Ehhez olyan reflektorra van szükség, amely ekkora távolságba is úgy megvilágítja a ragadozó testét, hogy biztonságosan lehessen lövést tenni.

A lessel ellentétben a hajtásnál az elálló puskások számára legfontosabb a jó szél. Tovább nehezíti a társas vadászatokon a róka elejtését, hogy a hajtók között a róka meglapulva gyakorta visszamarad, vagy lövés nélkül, szinte észrevétlenül oldalra elsunnyog. Tudvalevő, hogy aki nyúl- vagy fácánhajtáson rókát lő, komoly dicsőség övezi, és büszkeséggel tölti el a „garázda” elejtése, mert ezzel – ha csak kis mértékben is – hozzájárul az apróvad-gazdálkodás sikerességéhez. Ez azonban csak csepp a tengerben… Hiszen tudjuk, hogy a ragadozóknak – legalábbis tömegével – nincs helyük a vadászterületen, s azzal is tisztában vagyunk, hogy a lőfegyverre alapozott ragadozógyérítéssel nem lehet kellő mértékben apasztani a „dúvadat”.

Kotorékozásnál a nyár eleji, nyári kiásás a leghatékonyabb rókasűrűséget csökkentő módszer. Nagyon meg kell választani, hogy melyik kotorékot érdemes kiásni, mert öregebb rókaváraknál bizony egész napi ásásnál is eredménytelenek maradhatunk. A rutinos, sokat tapasztalt kotorékebek az ugatásukkal jelzik, hogy hol kell ásni. A vadászok a kutya-róka marakodást a talaj fölött kihallgatva a megfelelő helyen leásnak, hogy teljes sötétségben dolgozó kutyájuknak a róka rovására segítsék. A tacskók inkább kiugratják vagy helyben tartják a rókát, a foxterrierek ellenben szívesebben fogják és fojtják.

A róka sörétes és golyós fegyverrel egyaránt elejthető. A sörétes puska az esetleges kapáslövéseknél, például ugrasztásnál jól jöhet, az esetenként nagyobb távolságra történő lövés miatt viszont okosabb kisebb kaliberű (pl.: .22, .222, .223, .243) golyós puskával próbálkozni. A hívásra a rókák akár 10-15 méterre bejöhetnek, ezért a céloptika megválasztásánál legyünk tekintettel a távcső minél nagyobb látómezejére.

A hivatásos vadászoknak munkaköri kötelessége (lenne) a rókák abajgatása, a folyamatos rókalövés mellett kotorékcsapdák és hattyúnyak csapdák üzemeltetésével is, de akiben nincs meg a kellő elhivatottság, aki nem megszállott, az hányaveti módon kezeli a kérdést. Amikor a róka gereznájának még nagy értéke volt és egy-egy megtermett kan bundájáért a szűcsök jó pénzt fizettek, sokkal nagyobb motivációja volt a vadőröknek. Míg korábban az európai szőrmepiacon jó portéka volt a rókaprém – a második világháború előtti években például Németország negyedmillió, Oroszország 200 ezer és Európa többi országai 400 ezer rókaprémet adtak a kereskedelemnek és a második világháború előtt egy tisztviselő napi bérének 3-4-szeresére rúgott az ára, a hatvanas években pedig félhavi fizetést lehetett kapni egy ép bőrért – addig manapság nem nagyon keresik. A gondokhoz hozzájárul továbbá a veszettség kiiktatásának következtében tömegesen fellépő rühösség is, amely hatalmas méreteket öltött, és amely miatt teljességgel használhatatlanná válik a legtöbb gerezna.

Egyesek szerint a rókavadászat iránti passzivitást a rókavadászat presztízsének a hiánya mellett a trófeanélküliség okozza. Nincs igazuk, hiszen a róka „trófeás vad”: a szemfogából ékszer készülhet, a bőre kikészítve a vadászszoba éke lehet, de jó meleg muffot vagy kucsmát is csináltathatunk belőle, a koponyája kifőzve és kifehérítve még bíráltatható is, hogy a péniszcsontot vagy a farkat már ne is említsük.

(szöveg: Wallendums Péter, képek: Polster Gabriella)