Egy nyúlvadászat tanulságai – Célom, hogy egyfajta tükröt tartsak korunk apróvad vadászatai és vadászai elé!
Idény elején az Alföld egyik, mezei nyúlban bővelkedő területére kaptam szívélyes meghívást, apróvad vadászatra. A helyszín tulajdonképpen nem is érdekes, azok a jelenségek és történések azonban, amelyeket ott és akkor átéltem, s amelyekről az alábbiakban szó lesz, országszerte érvényesek, Nemesmedvestől Battonyáig egyaránt szembesülhetünk velük. Ezek papírra vetésével az a célom, hogy egyfajta tükröt tartsak korunk apróvad vadászatai és vadászai elé – leszűrve bizonyos tanulságokat. Az írást nem kötelező érvényű intelmeknek szánom, inkább csak a jellemző tapasztalatokat gyűjtöttem csokorba. S hogy ki milyen következtetéseket von le belőle – az az Olvasókra van bízva…
Nyúlban bővelkedő terület – írtam a bevezetőben… Más években talán igen, az idén azonban súlyos gondokkal, „heveny apróvadhiánnyal” küzd a vadásztársaság, s olybá tűnik, a törzsállomány kímélete érdekében decemberre be is fejezik a nyúllövést. Ezt már a vadászat reggelén tudtam meg, miután megérkeztem a „tetthelyre”. A sűrű kézfogásokkal tarkított köszönést követő, várakozással teli fertályóra beszélgetéssel telt, s bizony „érdemes” volt fülelni. Szinte mellbevágott, hogy néhányan milyen arcpirítóan tiszteletlenül beszéltek a vadról. A „szájhősök” helyett még én szégyelltem el magamat, sajnálva, hogy óvatlan fültanúja lettem a vadászszívet fájdító sztorizgatásnak.
Az a körülmény, hogy a gyülekező a helyi becsületsüllyesztő, azaz korcsma elé volt meghirdetve, egyébként is rossz előjelnek tűnt. Nem tartom szerencsésnek ugyanis, ha a vadászokat eleve kísértésbe viszik, hiszen a didergős téli reggelen könnyen elcsábul az ember, és ha a cimborák invitálását elfogadva a kávé mellé pár kupica konyak is legurul, máris megszegtünk egy lényeges jogszabályi előírást, holott a vadászat még el sem kezdődött.
A vadászatvezetőhöz órát lehetett volna igazítani, mert ahogy a falucska templomtornyának a harangja elkongatta a nyolcat, szólásra emelkedett és kalaplevéve belekezdett az eligazításba, melyből megtudhattuk, mikor lesz a vadászbál, de hogy például lőhető-e a fácántyúk, arról egy szó sem esett, a lőhető vad fajáról és ivaráról nem tett említést a harcsabajuszú vadászmester. Ezt az aprócskának nem nevezhető hiányosságot leszámítva minden fontos ismérvre kitért, és igen szimpatikus volt, hogy miután kedvesen köszöntötte a vendégeket, néhány szóban bemutatta a vadásztársaságot, különös tekintettel a terület adottságaira, valamint az állományviszonyokra. Sajnos, pár helybéli jáger hangosan végigpletykálta ezt a néhány percet. Lehet, hogy rá kellett volna szólni a zavarkeltőkre, de erre nem került sor…
Időközben alaposan szemügyre vettem a résztvevőket, s az volt a benyomásom, hogy némely hajtó különb ruházatban, tisztességesebben felöltözve jelent meg, mint a vadászok egy része. A véleményem szerint teljességgel vadásziatlan megjelenést kölcsönző különféle fegyveres testületek egyenruháinak vagy a terepmintás hacukáknak a teljes kollekcióját felvonultatták társaim, bizonyosságot téve arról, hogy még mindig igen népszerű ez a viselet. Szépszerével lehetett látni olyan puskásokat, akik sokkal inkább tűntek partizánoknak vagy tehenészfiúknak, mintsem vadásznak.
Fél kilencre járt az idő, mire a gépkocsikaraván az első hajtás kiindulópontjához kanyarodott, s a vidám csapat lázas készülődésbe kezdett. A puskákat elővéve ismételten végignéztem a társaságon, amely ekkor még vegyesebb képet mutatott…
A felállítás nem volt zökkenőmentes, némi vita is kialakult, s csak a vadászatvezető határozottságának köszönhető, hogy nem fajult tettlegességig a dolog. A szárnyakon libasorban ballagó vadászok a jó kétszáz méterre előreinaló kutyájukat nem éppen szépirodalmi stílusban próbálták visszatérésre biztatni – hiába. Az öntörvényű ebek elől balra is, jobbra pattogtak ki a nyulak, azelőtt, hogy a hajtás U-alakja elkészült volna. Talán a gazdik mellkasára keresztben felcsatolt póráz rendeltetésszerű használata javított volna az eredményességen. Erre bizony idejekorán figyelmeztetni kellett volna az illetékeseket…
Lassan elindultunk, szólt is a puska, de a szomszédom elmondása szerint ezen a részen háromszor-négyszer ennyi nyúlnak kellene lennie.
Nagy örömömre szolgált, hogy a szép lövéseket hangos gratuláció és kalapemelés követte, míg a hibázások után – anyázás és csipkelődés helyett – inkább vigasztalták egymást a vadászok Szerencsére léniázás vagy zsákolás egyszer sem fordult elő, látszott, hogy összeszokott, fegyelmezett „brigádba” csöppentem. Bosszantó volt ugyanakkor, hogy néhány, hirtelen felburranó kakasra tett lapos lövés azért elment, az összelövések viszont – hála az égnek – legalább annyira ritkák voltak, mint az első hajtásban a nyulak…
A kutyák ekkor már kifogástalanul végezték a munkájukat, a lőtt vadért rohanó négylábúak precízen és gyorsan dolgoztak. A vizeltetéssel és a tarkózással egyeseknek akadtak gondjai, egy olajos szerelő-overállban „tündöklő” vadásztársnak például szólni kellett, hogy ha továbbra is a mellkast nyomogatja, akkor estig egyhelyben fogunk ácsorogni…
A vadászias lőtávolsággal mindenki tisztában volt, az egyetlen szétlőtt kakast az „elkövető” szégyenkezve és hangosan szabadkozva fűzte az aggatójára, hozzátéve, hogy ezt a roncsolt hosszúfarkút – vállalva a tettének következményeit – természetesen ő viszi haza. Dicséretes!
Vissza-visszatérő probléma, hogy önmagukról megfeledkezett egyének a hajtás végén nemes egyszerűséggel elfelejtik megtörni a fegyverüket. Ezúttal sem volt ez másképp, sőt, egy pökhendi alak a jó szándékú és diszkrét figyelmeztetésre meglehetősen agresszíven reagált. Lelke rajta…
A teríték a vadász-etikett előírásainak megfelelően készült, bár két puskás nem várta meg a vadásznapot megkoronázó ünnepélyes aktust és a vadnak úgy „adta meg a végtisztességet”, hogy méla egykedvűséggel bevágta a vadszállítóról leemelt kompetenciát a méregdrága, sötétített szélvédővel ellátott terepjáró csomagtartójába, majd kövér gázzal, köszönés nélkül elporolt a helyszínről…
Jóleső figyelmességképpen a vadászatvezető a jelentéstétel végén tájékoztatta a vendégeket arról, hogy az egyéni lőjegyzékükbe milyen kódszámot írjanak, és külön megköszönte a hajtók munkáját is, akik legalább olyan fontos szereplői egy társasvadászatnak, mint maguk a vadászok.
A nap legbosszantóbb pillanatait – mint az utóbbi időben annyiszor – megint csak a mobiltelefonok miatt kellett elszenvedni. Előfordult, hogy a vonalon végignézve minden második puskás füléhez szorított készülékkel intézte halaszthatatlan ügyeit. Még ezen is túltett, amikor valaki a terítéknél a vadászrészt a hívó félnek intézett hangos hahota kíséretében, maroktelefonnal a mancsában próbálta – kötött sapkával a kobakján – a beszélgetés hevétől megrészegülten átvenni. Ezután a tapsifülest a fülénél (!) fogva meglóbálta, majd visszaállt a helyére.
A „Viszontlátásra” című kürtszignál közben azon gondolkodtam, szívesen visszatérnék-e erre a területre. A választ könnyű volt megadni az önmagam felé intézett költői kérdésre: igen, ha hívnának, szíves-örömest jönnék! Hiszen egy-két eltévelyedett, a vadászetikát és vadászerkölcsöt még hírből sem ismerő puskásembert kivéve a társaság jó volt, az idő – az alkalmankénti sárdagasztás, vagy inkább dagonyázás ellenére – kellemes, bár egy héttel korábban is leeshetett volna az első hó…
Ahogy illik, azok a vadászok, akik ezt a napot ténylegesen a vadászatnak szentelték, és nem rohantak haza valóságshow-t vagy brazil szappanoperát nézni, sokáig beszélgettek, latolgatva az elkövetkezendő hónapok vadászati esélyeit, késő éjszakába nyúlóan taglalva a vadászat-vadgazdálkodás kérdéseit.
(szöveg: Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett, Polster Gabriella)
