Terítéken a teríték

A késnek – befelé fordított éllel – közvetlenül a tányér mellett, a jobb oldalon van a helye, majd tőle ujjnyi távolságra fekszik a kanál, míg a villa a másik oldalra kerül – csengenek vissza a gyermekéveim hajnalán felém intézett szülői szentenciák, melyek a vasárnapi ebéd előkészületei során a még fejletlen és hiányos, etikettel kapcsolatos ismereteimet voltak hivatottak némileg bővíteni. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, hiszen szinte mindenkibe már „hátulgombolós” korában belesulykolták az étkezés vagy az asztalterítés illemszabályainak alapvető tudnivalóit. De mi a helyzet a vadászati viselkedési normákkal? A teríték készítése, az elejtett vad elbúcsúztatása, a végtisztesség megadása több évezredes múltra visszatekintő, kultikus vagy vallási alapokon nyugvó magatartásforma, amely mára jelentősen átalakult ugyan, ősi szimbolikáját, szertartásos jellegét azonban megőrizte. A vadászok többsége mégis oly keveset tud erről a szép hagyománycsokorról, s még többen vannak, akik a téves beidegződések birtokában nem a vadász-etikett előírásainak megfelelően tartják meg ezt a sikeres vadászatot lezáró ünnepélyes aktust. Pedig, ahogyan – bizonyos mintát követve – kölyökfejjel megtanultunk evőeszközökkel étkezni, ugyanúgy a kezdő vadászoknak is el kellene sajátítaniuk a terítékkészítés szabályait…

A történelem egyes korszakait a társadalmi-gazdasági berendezkedéseken, a vallási, művészi és tudományos irányzatokon túlmenően a társas élet szokásai is jellemzik. A központosított európai hatalmak kialakulásával az etikett megerősödött, jelentősége egyre jobban kibővült. Spanyolországban a XVI. században olyan szigorú udvari viselkedési szabályokat alkottak, melyek megszegéséért akár halálbüntetéssel lakolhatott az illetlenül viselkedő, magáról megfeledkezett „renitenskedő”. A spanyol etikett a külsőségekhez igen mereven ragaszkodó burgundi udvari ceremóniákból fejlődött ki és II. Fülöp uralkodása (1556-1598) idején érte el csúcspontját. A madridi királyi udvarban a napi élet minden egyes mozzanatára külön hivatal vigyázott. A francia királyi udvarban a jó modorhoz kötelezően hozzátartozott a raccsolás, a társaságbeli kellékekhez pedig az időnként az ősz parókába mélyesztendő, tetvek elleni vakarópálcika. Ez a ma már mosolyfakasztónak tűnő szertartásrend nemcsak Madridban és Párizsban érvényesült, hanem Bécs is átvette, sőt II. Katalin orosz cárnő udvarát is ugyanazok a szokások jellemezték. A mai viselkedéskultúránk közvetlen alapjai a polgárosodás korában alakultak ki. A vadászati szokásaink zöme is ekkorra tisztult le, a mai vadászati magatartásformák szinte változatlanul ekkor épültek be a vadászati kultúránkba. A második világháborút követő évtizedekben az irányított véleményformáló elöljáróságok arisztokratikus csökevénynek tartották a vadász-etikett minden egyes megnyilvánulási formáját, szerencsére valahogyan mégis fennmaradtak, s a rendszerváltást követően ismételten előtérbe kerültek, bár a zöldkalaposok táborának egy része még mindig csak amolyan mellékes „hókuszpókusznak” véli ezeket.

Pedig a vadászias viselkedés fontosságát kár volna elbagatellizálni, hiszen ez egyfajta kulturális örökség, melyet ápolva többek lehetünk egyszerű puskás embernél, a vadászat pedig több egyszerű zsákmányszerzésnél vagy oktalan öldöklésnél. A vadász-etikett megsértése – sajnos – nem jár büntetéssel, nem von maga után semmilyen szankciót, nem minősül jogsértésnek, mégis: egyfajta belső kényszer vagy igényesség által vezérelve ildomos, sőt, kötelező (volna) az íratlan szabályokat betartani. Ehhez azonban ismerni kellene a vadászati illemkódexet, s végre-valahára elérni, hogy a nemtörődömségből illetlenül viselkedőket a közösség kiközösítse, megvesse, kigúnyolja.

Másként kell értékelni, ha a hanyagság tudatlanságból ered, ekkor sokkal inkább tanítani, oktatni, nevelni kellene az illetőt. A „vadásztanítók” zöme meglehetősen hányaveti módon kezeli ezt a témát, az állami vadászvizsgán a bizottsági tagok szintén könnyelműen átsiklanak az etiketten, pedig – szerintem legalábbis – ugyanolyan fontos volna a vadászjelöltnek tisztában lennie a terítékkészítés mozzanataival, mint – teszem azt – az örvös galamb vadászati idényével. A közép- és felsőfokú szakmai oktatásban úgyszintén „mostohaként” bánnak a vadászviselkedéssel, így aztán az iskolapadból kikerülő szakemberek – akiknek a fejét alaposan teletömködték például a gyakorlati szempontból kevésbé hasznos populációdinamikai modellekkel – képtelenek a töretet a vadászillem tanai szerint átnyújtani az általuk kísért boldog és büszke elejtőnek.

Ha már itt tartunk, nézzük elsőként a töretre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. Töreten – mint azt a neve is mutatja – egy lombos fáról letört leveles gallyacskát értünk. A német vadászirodalom közel egy tucat töretféleséget különböztet meg, náluk ismeretesek – bár manapság már nem használatosak – például a különféle irányjelző töretek is. Hazánkban a seb- és a kalaptöret terjedt el. Előbbit a terítéken fekvő vad lőtt sebére helyezzük. Szimbolikáját tekintve ennek az a lényege, hogy megakadályozzuk a vad lelkének fájdalmas távozását, vagyis hogy ne a vérző seben keresztül illanjon el a lélek, mert így magával vinné a kínt. Nem szabad azonban a ló túloldalára átesni, így ha például egy rosszul sikerült „franciablatt lövést” követően a sebzett vadat több kegyelemlövéssel sikerül csak megállítani, akkor nem kell minden sebre töretet helyezni, sormintát alkotva a testen, esetleg beborítva a vadat, hanem csak jelképesen egy váll-lapra, esetleg nyakra odarakott kis gallyal végezzük – a szokásoknak megfelelően – ezt a rítust.

A lőtt seb vérébe mártott kalaptöretet a kísérő vagy a kalapjához, vagy annak hiányában a tőr nyeléhez hozzáfogva adja át az elejtőnek. A jágerek körében egyre inkább terjedő fejfedő, a baseballsapka nem való töretátadásra. Szerintem egy vadászhoz egyébként ugyanúgy hozzátartozik a kalap, mint a huszárhoz a kard, de ha valaki mégsem szereti viselni, akkor kísérőként legalább a hátizsákjába csempéssze bele, s ha szükség van rá – használja.

Alaposan megosztja a közvéleményt az a kérdés, hogy a töretet az elejtő – a kézfogást és a vadászat megköszönését követően – a kalapjának melyik oldalára helyezze. Ehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható kalapoknak szinte kivétel nélkül a bal felén van kialakítva a szalagból vagy a díszzsinórból a törethurok. A hazai vadászatetikával foglalkozó könyvek szinte mindegyike ugyancsak a „tökfödő” bal – azaz a szív felőli – oldalára javasolja feltűzni a töretet. Fontos megjegyezni, hogy az apróvadnak, s így a ragadozóknak sem jár sebtöret. S még egy praktikus jó tanács: ha olyan területrészre megyünk vadászni, ahol nincs lehetőségünk lombos fáról töretet csípni, vigyünk magunkkal a hátizsákban. A kalaptöretet egyébként legfeljebb 24 órán keresztül illik viselni, de törettel a kalap mellett nem illik újra kimenni vadászni.

Egyszikű növényeket – így kukoricalevelet vagy címert – nem illik töretként a vadra helyezni és kalaptöretként átadni vagy viselni. A lágyszárúak meg nem praktikusak, mert – hozzám hasonlóan – vannak olyanok, akik megőrzik ezeket az ereklyéket, például a felcímkézett üres töltényhüvelybe dugva, s a lágyszárúak hamar tönkremennének, elfonnyadnának, míg a fás szárúak hosszú időn át tudják őrizni a sikeres vadászat emlékét.

A vad szájába helyezett utolsó falat kultikus jelentőségű, több ezer éves szokáson alapul. A magyarázata pofon egyszerű: a vad átsegítése a „hosszú úton”, tehát annak előmozdítása, hogy ne szenvedjen szűkséget a túlvilágon, illetőleg hogy ezzel a jelképes táplálékkal eljusson az örök vadászmezőkig. Az ókorban ugyanebből a megfontolásból helyeztek étkeket és italokat a fáraósírokba.

Illemtani alapszabály, hogy lábbal sohasem illetjük a vadat, nem rugdossuk és nem lépjük át! A lőtt vadhoz – kalapját leemelve – mindig az elejtő lép oda elsőként, ezért a kísérőnek oda kell figyelnie, hogy az utolsó métereken előreengedje a boldog vadászt.

Terítéket készíthetünk az elejtés helyén vagy a vadászháznál, esetleg egy másik, a fotózáshoz alkalmasabb, szép hátteret biztosító területrészen is. Sokszor – ha többen vadászunk, vagy mi magunk több napig, több vadra vadászunk – szokás úgynevezett „összterítéket” készíteni. A lényeg, hogy ne csonkolt vadat helyezzünk a terítékre. Az esetek túlnyomó többségében ekkorra már ki van zsigerelve a vad, de a lábait ne vágjuk le, s még bizarrabb, morbid, már-már visszataszító képet fest egy olyan teríték, melyen levágott fejek éktelenkednek.

Az esztétikus, látványos terítékhez hozzátartozik a lombkoszorú vagy a lombágy, amely állhat akár lombos, akár tűleveles gallyakból. A lőtt vadat mindig a jobb oldalára fektetjük, lábait kihúzva, a fejét előre fordítva és függőleges helyzetbe állítva. A jobb oldalra fektetés szintén ősi hagyomány, melynek a fundamentumául az szolgál, hogy a vadászó őseink úgy tartották: a lélek a szívben lakozik, s a szív, akár az embernél, a bal oldalon található, így megelőzendő, hogy a lélek lefelé – a pokolba – szálljon. A test bal felének azért kell tehát felülre kerülnie, hogy a vad lelke szabadon szárnyalhasson az égbe, a mennybe.

A terítékfotózás során ügyeljünk arra, hogy a környezet ne legyen véres, ne a zsigerelés helyén készítsük el a felvételeket, húzzuk arrébb a vadat, s például harmatos növényekkel vagy a magunkkal vitt ronggyal kicsit törölgessük át, tisztítsuk meg. Visszataszító látványt nyújthat az elejtett vad mögött pózoló elejtő vagy kísérő is, ha könyékig véres kezei látszanak, nem árt ezért kicsit „kimosakodni”, mielőtt a képek elkészülnének. Figyeljünk oda arra is, hogy ne farba vagy hasba, ne a zsigerelt oldala felől kapjuk lencsevégre a zsákmányt.

Nem illik továbbá föntről lefelé fényképezni, inkább guggoljunk le. Alaposan becsaphatjuk ugyanakkor magunkat és a fotókat megnéző irigykedő szemlélődőket is, ha lentről fölfelé (például hasalva) fényképezzük a vadat, ráadásul az elejtőt jó másfél méterrel hátrébb küldjük, így némi beállítási gyakorlattal a 30 kilós süldőből jó mázsás disznót lehet „produkálni”. Nem túl szívderítő látvány továbbá, ha a terítékfotón a háttérben feltűnik az ütött-kopott terepjáró, esetleg valami tanyarom, netán szemétkupac, a felvétel „megkomponálásánál” ezekre a körülményekre is legyünk tekintettel.

Gyakran lehet tapasztalni, hogy lezárt zárdugattyújú vagy összecsukott billenő csövű puskával állnak a teríték mögé a vadászok, s ne adj Isten, még a töretátadás is ekképpen történik. Hogy is szól a passzus: a vadászat végén a fegyvert „láthatóan ürített állapotba” kell hozni!

Emeli a teríték ünnepélyességét, ha kürtszóval búcsúztatjuk a vadat. A terítékszignálokat, illetve a „vadászat vége – hallali” hangjait levett kalappal illik végighallgatni, s nagyfokú neveletlenség a kürtösöket megtapsolni.

Ha valaki az adott fajból az első vadját ejtette el, akkor régi szokás szerint avatásra kerül sor. Ezt az aktust szintén levett kalappal kell végezni. Ha más vadászati kultúrkörből érkező vendéget kívánunk avatni, meséljük el, hogy ennek mi a menete, s kérdezzük meg, hogy aláveti-e magát a „botozásnak”. Hangsúlyozom: az avatásnak csak szimbolikus jelentősége van, modortalan bunkóság hurkákat kiváltó módon „izomból” szétverni az illető hátsóját. Nem szabad virtust csinálni abból, hogy ki mekkorát képes odasózni! Sokkal fontosabb – volna – az avatóbottal vadásztársunk ülepét finoman megérintve mélyre szántó gondolatainkat elmondani, mintegy útravalóul az újdonsült elejtőnek. Arcpirító, hogy sokszor mennyire esetlenül, nyeglén történik mindez. Szerencsére örvendetes ellenpéldával is tudok szolgálni: egy dunántúli erdőgazdasági fővadász például hat nyelven (!) képes szívhez szóló, sőt, már-már könnyfakasztóan megható mondatokkal nyomatékosítani az avatási ceremóniát.

Vadásznyelvünkben a terítékkészítéssel kapcsolatosan éppen elegendő és választékos kifejezés található, mégsem használjuk helyesen mindezeket. Persze, ehhez vadászati szépirodalmat kellene olvasni, bár ezen a téren nincsenek különösebb illúzióim… Néhány pontosítást viszont nem árt ehelyütt leírni. Több ízben hallottam, hogy „megadjuk a tiszteletet a vadnak”, pedig ilyenkor valójában a végtisztességet adjuk meg, a vadat meg egyébként is tiszteljük. Aztán nem „ravatalt” készítünk, hanem terítéket, nem a vadfaj (például a vaddisznó) halálát fújják el a kürtösök, hanem a „Terítéken a vaddisznó” című szignált, nem utolsó harapást, hanem utolsó falatot teszünk a vad szájába, és nem agyonlőtt dögről, hanem terítékre hozott vagy elejtett vadról beszélünk.

Akárhogy is van, felgyorsult élet, rohanó üzletemberek ide vagy oda: a vad nem céltábla! A vadászat nem a lövésig tart! Akinek nincs ideje (vagy igénye) arra, hogy méltóképpen lezárjon egy sikeres vadászatot, megadja a vadnak a végtisztességet, miközben levett kalappal a vad elejtése fölött érzett együttes szomorúságában és örömében, gyászában és büszkeségében lélekben végigélje, értékelje a vadászatot, az akassza szögre a puskáját vagy járjon lőtérre. Ne feledjük: a teríték elsősorban nem nekünk szól, hanem annak a vadnak, aki az életét áldozta a mi szórakozásunkért, hobbinkért, szenvedélyünkért!

( szöveg: Wallendums Péter, képek: Poster Gabriella, Turóczi Anett )