Vadász-nyelvőrző – vadásznyelv-őrző

Gyerekfejjel, amíg volt időm olvasni, faltam a vadászkönyveket. Ma már tudom, nem lett volna szabad válogatás nélkül és kifejlődött kritikai érzék hiányában minden témába illő kötetet a kezembe venni. Mondanom sem kell, nem a klasszikusokkal volt a gond… Később már odafigyeltem, hogy ne kövessem el ugyanazt a „vétséget”, és kezdtem belátni, hogy nem szabad minden, általánosan használt, széles körben elterjedt szót vagy szakkifejezést feltétel nélkül elfogadnom, pláne használnom. A vadászok nyelve – amint az minden jelentősebb társadalmi csoport esetében tapasztalható – bizonyos sajátosságokkal bír. Nekünk nem ugyanazt jelenti a barkácsolás, a váltó, a bőgés vagy a kampó kifejezés, mint a civileknek, azaz a „nem vadászoknak”. Sok egyéb mellett ezért szép és ezért különleges, de azért a zöldkalaposoknál is jócskán találunk nyelvhasználati hiányosságokat.

Szókészletét és választékosságát tekintve a magyar fölötte áll a legtöbb világnyelvnek. George Bernard Shaw, a közismert drámaíró egyik nyilatkozatában ennek hangot is adott: „…ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”

Erre bizony illenék büszkének lennünk, s jó volna ápolni ezt a gazdag nyelvi örökséget, amelyet elődeinktől kaptunk, ám sajnos e téren nincsenek különösebb illúzióim. Egyrészt, mert manapság rendkívül keveset olvas a magyar átlagpolgár, másrészről meg, mert a televízióban és rádióban egyre pongyolábban fogalmaznak, és olyan tipikus jelenségeket tapasztalhatunk, amelyek a szavak összemosásával, rövidülésével járnak, s amelyeknek sajnálatos velejárója az idegen kifejezések beépülése a hazai szókincstárba. Bár egyesek ezt szerencsés és kedvező iránynak vélik, mondván: gazdagodik a szókészletünk…

Engem mindenesetre felháborítanak a hibásan megfogalmazott gondolatok, a rosszul szerkesztett mondatok, és az olyan idegen kifejezések túlzó arányú használata, amelyeknek egyébként volna magyar megfelelőjük. Ilyen problémáktól a páratlanul gazdag vadásznyelvünk sem mentes, s annak ellenére, hogy bizonyos, rosszul értelmezett szakkifejezések már beépültek a köztudatba, nem ártana kicsit jobban odafigyelni a helytálló és illendő nyelvhasználatra, elhagyva a bosszantó pontatlanságokat.

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – összegyűjtöttem a rosszul használt, félreértelmezett szavakból egy csokorra valót, melyeket szótárszerűen, tehát nem fontossági sorrendben bocsátok közre. Ezek igazságán lehet, sőt kell is vitatkozni, bár némelyek, gondolom, vitán felül állnak…

Agyonlőni: ezt az igét a gyilkosok tevékenységére szoktuk ráaggatni, amikor lőfegyver segítségével elveszik az áldozatuk életét. De a vadászok nem gyilkosok! Sajnos, sokan, sokszor használják, de mivel visszatetszést keltő, pejoratív, ráadásul egyáltalán nem etikus, élőszóban és írásban egyaránt kerülendő. Sokkal elegánsabb helyette az elejteni, a terítékre hozni vagy a puskavégre kapni kifejezések alkalmazása. Én a kilövést sem szeretem, mert kilőni a rakétát szokták, a vadat legfeljebb lelőjük.

Darab: Ugyanúgy, ahogy az emberek, a vad sem tárgy, hanem élőlény, mennyiségét nem határozzuk meg darabszámmal. „Két darab testvérem van…” – még leírni is borzasztó, helyesen: „két testvérem van.” A „Három darab fácánt lőttem” vadásziatlan, a mondat „darab” nélkül is helytálló: „Három fácánt lőttem”. Hasonló a helyzet az állományadatoknál, ha például a vadászterületünkön élő őzek mennyiségét szeretnénk valakivel tudatni, akkor – szintén a darabot elhagyva – azt mondjuk: „250 őz szerepel a becslési jelentésben.

Grandli: magyarul gyöngyfog. Kétségtelen, hogy a vadászati kultúránkra, s így a vadásznyelvünkre is a legnagyobb hatást a német kultúra gyakorolta, mégsem ildomos a németes kifejezések használata akkor, amikor magyar megfelelőjével is helyettesíthetjük. Ezeknek csak akkor van létjogosultsága, ha nem akarunk szóismétlésekbe bocsátkozni, használatuk egyéb esetekben nem javallott. Igaz, példaként a garnadlit hoztam föl, de említhettem volna a standot (lőállást), a patront (töltényt), a riglit (terelővadászatot), a rudlit (csapatot), a spíszert (nyársast), kiniglit (üregi nyulat), a blattot (lapocka vagy váll-lapot), a schnellert (gyorsítót), illetőleg a stucnit (végigagyazott fegyvert) is.

Hosszúcsőrű: nem konkrét fajnév, mégis mindenki tudja, hogy a szalonkát jelöli. Hangulatfestésre vagy a szóismétlések elkerülésére kiváló, ugyanúgy, mint a sertevad a vaddisznóra, az agancsár a szarvasbikára, a csíkosfejű a borzra, a lapátos a dámbikára, a ravaszdi vagy vörös frakkos a rókára, illetőleg az agyaras a vadkanra.

Hullaték: szép, szemléletes, régi szavunk, mégis több ízben hallottam, hogy valaki „nevén nevezte a gyereket”. Ha a hullaték nem tetszik, legfeljebb ürüléknek nevezhetjük, amely szalonképes és valamennyire vadászias is. Ennek megfelelően a mezei nyulat is megvizeltetjük, miután a kutyánk elhozta (és nem apportírozta), és nem mást csinálunk vele. Utóbbit inkább nem írom le, nem biztos, hogy tűrné a nyomdafestéket…

Kacsázás: pontosabban vadréce vadászat. Apróvad esetében sem szép, de elfogadható, ha libázni, fácánozni, gerlézni, illetőleg szalonkázni megyünk, a nagyvadnál viszont ordenáré módon hangzik, ha szarvasozni (bikázni vagy tarvadazni), dámozni, őzezni (bakozni), disznózni vagy muflonozni indulunk. Rókánál ráadásul kétértelműsége miatt akár nevetségessé is válhatunk, ha ilyenformán közöljük vadászatunk célját.

Kürtszignálok: „a vadőr eltrombitálja a fácán a dögön című nótát” – jelentette be a vadászat „nagy tudású” vezetője egy téli fácánhajtás utáni teríték mellett, s ezzel az ünnepélyes áhítatnak egyszerre vége szakadt, vadászok és hajtók a hasukat fogva hahotáztak. Szerintem a „fácán halála” is elég durva, bár nyilván a németből ered, de mennyivel szebb, ha a kürtösök a „terítéken a fácánt„ fújják el. Tehát az etika írott és íratlan szabályai szerint nem a vad a dögön, nem a vad halála, hanem a „terítéken a vad” a megfelelő. S még valami, ha már itt tartunk: a kürtösöket a vadászaton soha nem illik megtapsolni, és vadászrendezvényen is csak akkor, ha színpadon állva komolyzenei művet adnak elő.

Monitoring: mindenki használja, azt azonban, hogy pontosan mit jelent csak kevesen tudják. Magyar megfelelője nincs, néhányan a vizsgálat szóval azonosítják, de pontosan csak egy hosszabb definícióval lehetne körülírni. Egyszer talán majd találunk rá hazai „szinonimát”… A kutatók amúgy jó pár kifejezést, műszót ránk erőszakoltak, amelyeket egyesek, szakmai félműveltségükből adódóan úgyszintén nem a jelentésének megfelelően alkalmaznak. Ilyenek: territórium, otthonterület, mortalitás, fertilitás, fekunditás, ragadozókontroll, specializáció, monogámia, koncentrátum-válogató, táplálék-preferencia. Nagy dolog a tudomány, el is hiszem, hogy sokkal komolyabbnak tűnik egy előadás, ha csak úgy röpködnek az idegen szavak, de bizonyos helyzetekben helyénvalóbb lenne magyarul beszélni és írni, s jó lenne, ha szakembereink és tanáraink is magukévá tennék nyelvünk ápolásának az ügyét.

Szezon: használata egy rémes beidegződésnek „köszönhető”, idegen hangzású, a színházi világban elterjedt és elfogadott, a vadásznyelvben viszont kívánatosabb az idény szót alkalmazni.

Trófea: valószínűleg az egyik legtöbbet és az egyik leghibásabban használt szavunk. A hátamon is feláll a szőr, amikor a vadászsajtóban azt olvasom, hogy ilyen meg olyan trófeát ejtettek el. Szegények, ha a trófeát elejtik, akkor az összetörik és megsérül vagy megsemmisül. Elejteni a vadat szokás, a trófeát egyenesen vétek. Az élő és az elejtett vadnak nincs trófeája, annak agancsa, szarva vagy agyara van! A trófea, mint győzelmi jel (ez a görög eredetű szó konkrét jelentése) a vadászt illeti, az a vadászé lesz. A „trófeás vad” kifejezés ennek megfelelően értelmetlen.

( szöveg: Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett)