Kis magyar evolúció – avagy hogyan lett Toldi farkasából hírlapi kacsa!

Vajon mennyire ismerjük valójában ezt a rókával sokak által még mindig könnyen összetéveszthető emlőst?

Szétmarcangolt juhok, eltűnt nyájak, félelemtől rettegő tanyasiak – ehhez hasonló, indulatokat korbácsoló, gyűlöletet szító és alaposan félretájékoztató hatásvadász cikkek jelentek meg a közelmúltban a különféle hazai sajtóorgánumokban a toportyánnal, csikasszal, nádi vagy réti farkassal kapcsolatban. A szenzációhajhász tollforgatók vicsorogva és hörögve harsogták tele a médiát, megtévesztve a többségében laikus olvasókat, azt bizonygatván, hogy írásaik tárgya egy visszatelepülő, rohamosan terjeszkedő vérszomjas fenevad.

Pedig az aranysakál – merthogy róla van szó – közel sem ennyire veszedelmes. Nyilvánvaló, hogy ragadozó életmódjából adódóan a vadászok sem „foglalják imáikba” ezt a fajt, de a tudathasadásos állapotot előidéző riportok még a megrögzött „dúvadgyérítőknek” is megfeküdte a gyomrát. Rögtön adódik persze a kérdés: mi magunk vajon mennyire ismerjük valójában ezt a rókával sokak által még mindig könnyen összetéveszthető emlőst?

Azt talán már mindenki tudja, hogy Arany János hőse, Toldi Miklós egy ilyen jószággal kelt birokra, az a tévhit azonban, hogy a sakál képes „őzteleníteni” egy vadászterületet, jelenleg is a vadászok közt kórosan terjedő sztereotípiák közé sorolandó. Hát nem!

A hazánkban őshonos aranysakál a 19. század végén még megtalálható volt a Kárpát-medencében, ahol a mocsarak, nagy kiterjedésű rétek és ártéri erdők lakójaként élte az életét. Később, a folyószabályozások és az egyre intenzívebb agrártermelés miatt kipusztult, és pár évtizeden át „csipkerózsika álmát” aludta, majd a rendszerváltás környékén ismét felbukkant a Dráva menti területeken, Baranya, majd Bács-Kiskun megye déli részein. Az akkoriban még csak vendégként érkező példányok a Balkánról jöttek, ám hamarosan – főként a kiváló alkalmazkodó-képességüknek köszönhetően – általánossá vált és megtelepedett, sőt, rövidesen szaporodni kezdett, majd észak-nyugati irányba egyre gyorsabban terjeszkedett, újabb és újabb területeket meghódítva magának.

A fajt behatóan tanulmányozó kutatók közül dr. Heltai Miklós, a gödöllői Szent István Egyetem docense publikált a legtöbbet az aranysakálról, megállapítva, hogy a hazai sakálállomány 90-95 százaléka még mindig abban a három déli megyénkben, Somogyban, Baranyában és Bács-Kiskunban él, ahol elsőként találta meg a számára szükséges élőhelyi feltételeket. Az ezredforduló táján egyre másra jelent meg Magyarország majd mindegyik megyéjében, s ma már ott tartunk, hogy fel sem kapjuk a fejünket, ha egy-egy elejtésről értesülünk.

A 19. század végén még megtalálható volt a Kárpát-medencében, ahol a mocsarak, nagy kiterjedésű rétek és ártéri erdők lakójaként élte az életét

Merthogy az aranysakál közben vadászhatóvá is vált, az előző vadászati évben például 647 példány került terítékre (az Országos Vadgazdálkodási Adattár szerint 1997-ben még mindössze 11, 2008-ban pedig 452).

A jelenlegi létszámát a vadgazdálkodók ezer körülire becsülik, ám ahol rendszeresen felbukkan vagy tanyát ver, ott a vadászati idényének a megszüntetését sürgetik, azt szorgalmazva, hogy a „haszonvad” védelmének céljából – akár a rókát – egész évben lehessen lőni.

A vadászata egyébként nem egyszerű, mert igen óvatos állat, messzire kerüli az embert, és nagyon tud vigyázni a bundájára. Mivel természetes ellensége nincs, a létszámszabályozást – vagy ahol indokolt: a gyérítést – csak fegyverrel lehet megoldani. De hogyan? Sípra (nyúlsírásra vagy cincogásra) kevésbé reagál, ugyanakkor vonszalékkal eredményesen próbálkozhatunk, és mivel a helyét többé-kevésbé tartja, az éjszakai lesvadászata is sikerrel kecsegtet. Az aranysakál kiválóan hajtható, általában nem tör ki oldalra, hanem egyenesen előre, az elálló puskások felé veszi az irányt.

Igen óvatos állat, messzire kerüli az embert, és nagyon tud vigyázni a bundájára

Azokon a vadászterületeken, ahol rendszeresen látható és hallható – jellegzetes üvöltése alapján könnyű felismerni – a vadászok a nagyvadállomány látható csökkenéséről, valamint az apróvad létszámának megcsappanásáról panaszkodnak, a csikaszokat okolva mindezért.

Pedig az aranysakál zömmel pockokat és kisebb rágcsálókat zsákmányol. A terítékre került egyedek gyomortartalom-vizsgálata, valamint a megtalált hullatékok analízise során a SZIE VadVilág Megőrzési Intézetének munkatársai arra a megállapításra jutottak, hogy a nádi farkasok étlapján csupán elvétve szerepelnek apró- vagy nagyvadfajok egyedei. Sőt, az elemzések során a vaddisznó elfogyasztására utaló maradványokból javarészt felnőtt egyedek szöveteit lehetett kimutatni, amely egyértelműen dögevést jelent. A sakál nem válogatós, az adott területen rendelkezésre álló táplálékforrások (prédakínálat) közül azt választja, amelyikhez a legkönnyebben hozzáfér. A hosszan tartó üldözés a vadászati stratégiájára nem jellemző, ugyanis testfelépítése alapján elsősorban a préda gyors lerohanására, illetőleg a kisrágcsálók elfogásra képes. A megfigyelések szerint leggyakrabban a magányos vagy a páros portyázást részesíti előnyben a falkavadászattal szemben, bár az utóbbira is van példa.

Az aranysakál zömmel pockokat és kisebb rágcsálókat zsákmányol

Azon, hogy a nádi farkas tápláléka főként rágcsálókból, madárfiókákból és nagyobb testű rovarokból áll, bizonyára sokan meglepődnek. A gyomortartalom vizsgálat 94 százalékos kisemlős (túlnyomórészt mezei pocok) táplálék-összetételt mutatott, a mezei nyúl részaránya pedig mindössze 0,3 százalékot tett ki, míg a csülkös vadfajok másodlagosan fontosak. A fácán a tavaszi, költési időszakban 4 százalékban szerepelt, az év többi részében viszont fél százalék alatt maradt. Kistestű énekesmadarak, hüllők és kétéltűek jelentéktelen mennyiségben fordultak elő, míg ízeltlábúakat viszonylag gyakran, de kis biomassza részesedéssel fogyaszt. A növények közül kukorica és fűfélék fordultak elő a táplálékában, ugyancsak elenyésző arányban. Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy az élőhelyi adottságoktól függően lényegesen eltérhet a sakálok táplálkozási szokása, de biztosnak tekinthető, hogy nem az őz és az apróvadfajok ellensége!

Ennek némileg ellentmondanak azok a tézisek, amelyek szerint a toportyán megjelenésével nagymértékben csökkent az őzlétszám, sőt megnőtt az elejtett őzek testtömege is. Ragadozónk valószínűleg nem veti meg az őzhúst, de ennek tulajdonítani a létszámhiányt, csupán rosszindulatú feltételezés, a kutatók vagy szakemberek tudniillik egészséges nagyvad fogyasztására utaló jeleket vagy magatartásformát ez idáig nem tapasztaltak. Éppen ellenkezőleg: vélhetően pozitív hatással van az őzállományra, hiszen, mintegy természetes szelektorként kiválogatja a gyengébb, esetleg beteg – könnyen megszerezhető – egyedeket, javítva ezzel a területen élő őzpopuláció átlagos kondícióját, javítva a kimagasló produktumot biztosító egyedek esélyeit.

A növények közül kukorica és fűfélék fordultak elő a táplálékában

Vadgazdálkodási jelentősége vagy inkább hatása még nem teljesen tisztázott, lehet, hogy pusztán a jelenlétével vagy a hangjával nyugtalanítja és stresszhatást okoz a vadnak, az azonban biztos, hogy a rókának konkurense, s mivel táplálék-összetételük 72 százalékban azonos, a ravaszdikat kiszoríthatja a közös élőhelyről.

S nem csupán a zsákmányuk közös, küllemük, megjelenésük is nagyban hasonlít, így a szakavatatlan vadászok könnyűszerrel összekeverhetik. Az aranysakál színezete változatosabb, télvíz idején inkább sárgásbarna, szürkés, feketébe hajló vagy szürkésbarna háttal. A sakál testoldala, combja és lábai is vörösek, szemben a rókával, melynek lábai általában feketék. Bundáján a színek nem különülnek el olyan élesen egymástól, mint a rókáknál. Szembetűnő különbség lehet, hogy a fülei a rókáénál kisebbek és rövidebbek, a külső oldalukon dús vörössárga szőrrel borítva (a róka fülének a külső fele szinte mindig fekete). Farka kevésbé lompos, tompább és tömörebb, a rókáénál jó arasznyival rövidebb, a hegye sötét. A háta felől a farok hegyéig egy sötét csík húzódik, amely gyakran a rókánál is észlelhető, de csak a farktőig ér. A lábai egyértelműen hosszabbak.

A magányos vagy a páros portyázást részesíti előnyben a falkavadászattal szemben

Az aranysakál különös ismertetőjele, egyben legkonkrétabb morfológiai bélyege azonban a talppárnája, amelyre jellemző, hogy a két középső ujjnál mind a négy mancson összenőtt. Ha tehát a lövést követően nem tudjuk egyértelműen meghatározni, hogy rókával vagy sakállal hozott össze a vadászszerencse, akkor a mancsokra kell egy pillantást vetni (a mellsőkön jobban megfigyelhető), hogy tudjuk, mit írjunk az egyéni lőjegyzékünkbe.

Ahhoz képest, hogy egy nem túl régen visszatelepülő fajról van szó – hála a lelkes vadbiológusoknak – egyre többet tudunk erről a ragadozóról, amelynek az elejtése még ma is különleges élménynek vagy még inkább irigyelnivaló dicsőségnek minősül, annak ellenére, hogy már hazánk bármely részén számítani kell a felbukkanására.

A fentiek tükrében a napnál világosabb, hogy a bulvárkényszer súlya alatt szenvedő lapcsinálók hisztériakeltésének nem szabad felülni, és nem árt a vadat drasztikus mértékben tizedelő aranysakálhoz fűződő mendemondákat is fenntartásokkal kezelni. A nádi farkasnak igenis helye van a magyar faunában, nekünk, vadászoknak pedig a csikaszok terjedése a vadászati lehetőségek kiszélesedését, a vadászható fajok körének bővülését jelenti. Arról pediglen, hogy kell-e idénykorlátozással védeni az aranysakált, érdemes – sőt kell is – vitatkozni…

( szöveg: Wallendums Péter, képek: Wikipédia )