Minek nevezzelek? – A különféle állatok magyar nevei különféle nyelvi forrásokból erednek

A különféle állatok magyar nevei különféle nyelvi forrásokból erednek. Akadnak közöttük uráli, török és arab eredetű alapszavak, illetve olyan jövevényszavak, amelyek jóval később, már a honfoglalást követően kerültek a szókészletünkbe. A különféle elnevezések nyelvi eredete természetesen összefügg azzal, hogy a magyarság hol és mikor ismerte meg a fajt, és a nyelv fejlődésének mely korszakában merült fel az adott taxon magyar nyelvű meghatározásának az igénye. Természetesen ez az igény a honos madarak és emlősök vonatkozásában hamarabb jelentkezett, mint a különféle egzotikus állatok esetében.

Az etimológia, mint a szófejtés, a szóelemzés és a szószármaztatás tudománya, amely a nyelvi előzményekkel is foglalkozik, kicsit mostohán kezelte az állatneveinkkel kapcsolatos kutatásokat. Pedig igazán különleges és tanulságokkal teli finomságokra bukkanhat az a kutató, aki a rendelkezésre álló adatokat és a milliónyi szóváltozatot összevetve, a hangváltozások figyelembevételével, a jelentésmódosulások bonyolult szabályainak ismeretében, idegen nyelvi párhuzamok után nyomozva az állatneveink kialakulását próbálja megfejteni.

Az állatfajok elnevezésének vizsgálata tökéletesen rávilágít arra a tényre, amelyet külföldi nyelvész szaktekintélyek is készséggel elismernek, hogy a magyar nyelv páratlanul gazdag, színes és változatos.

Az állatrendszertanban használt tudományos elnevezéseket általában latin, ógörög vagy más eredetű szavakból, de többé-kevésbé a latin nyelv szabályaihoz igazodva képezzük. A fajneveknek általában latin vagy latinosított formában kell állniuk. Ezek többnyire egy jelzett szóból (főnév) és egy jelzőből (melléknév) állnak, úgynevezett kéttagú vagy binomenális nevezéktant alkotva. A taxonómiai neveket a faji és alfaji melléknevek kivételével nagybetűvel írjuk. Az ókori és középkori latintól eltérően a faji és alfaji jelzőket akkor is kisbetűvel írjuk, ha azokat tulajdonnevekből képezzük. Így például a sziki pacsirta magyar alfajának latin nevében (Calandrella brachydactyla hungarica) az utolsó tag, amely magyart jelöl, kicsivel írjuk.

De hagyjuk is a tudományt, nézzük, hogy a magyar fajnevek hogyan s miként alakultak ki a történelem során. A vélt nyelvközösségből való kiválástól a honfoglalásig terjedő ősmagyar korban főként az ótörök nyelvek hatása volt erős. Ótörök eredetű például a teve szavunk. A tevét törökül ma is deve néven ismerik, de az ótörök alapszó a mongolba (és onnan a jakutba), az albánba (és onnan a horvátba), majd a cseremiszbe is átkerült. A cseh és a szlovák (tava alakban) nyelvekbe magyar közvetítéssel került. Az oroszlán szó a török nyelvek szinte minden ágában ismeretes, leginkább arslan formában, de szintén a török nyelvekből került át a perzsába és a mandzsuba.

A honfoglalástól a török uralomig terjedő ómagyar korban további szókincsbővüléssel gyarapodott nyelvünk állatokra vonatkozó szókészlete. E szavak jelentős része szláv eredetű (például a medve és a macska), de akad közöttük, amely latin közvetítéssel, főként egyházi szövegek útján került át a nyelvünkbe (például a tigris, a párduc vagy a fácán). A majom szavunk a perzsa maimúnból ered, amelyből – arab közvetítéssel – az angol baboon (pávián) szó is eredeztethető. A magyarba valószínűleg az Árpád-korban hazánkban megtelepedett mohamedánok közvetítésével került be.

A magyar nyelvű írásbeliség elterjedése összetett hatással volt az állatokra vonatkozó szókincsre. Egyrészt kikristályosodott a szavak írott formája, másrészt egységesedtek a tájegységenként esetleg eltérő módon használt elnevezések. Ugyanakkor az állatokkal foglalkozó ismeretterjesztő és szakirodalom folyamatos terjedése nyomán egyre több egzotikus emlős megnevezése is szükségessé vált. Ez kezdetben nehézkesen, többnyire a latin névváltozat megtartásával történt. Így Apáczai Csere János 1653-ban még a hyaena (hiéna), valamint az alces (jávorszarvas) szavakat használta az egyébként magyar nyelvű szövegben.

Az első magyar nyelvű állattani munka, amely már Linné rendszertanát követte, 1801-ben jelent meg. Földi János munkáját számos további követte, és ezzel párhuzamosan tovább kellett gyarapodnia a magyar nyelv emlősökre vonatkozó szókincsének, elsősorban azért, hogy az egzotikus, korábban magyar nyelvű szövegben még sohasem említett állatokat is meg lehessen nevezni. Ezzel együtt megjelent egy másfajta igény is, az egységesedő elnevezések ugyanis ettől kezdve nem különféle típusokat, hanem konkrét fajokat jelöltek. Az előbbi igényt idegen elnevezések fordításával vagy meghonosításával, az utóbbit a rokonságra utaló jelzős szerkezetek kialakításával igyekeztek kielégíteni.

A kezdeti mértéktartó névadási gyakorlat után (amelynek például az emlős, vagy a ragadozó szavakat köszönhetjük), a nyelvújítás korában az vált általános törekvéssé, hogy mindenhonnan „kigyomlálják” az idegen eredetű elnevezéseket. A zsiráfot tehát foltos nyakorjánnak, a földi malacot pedig reményfoki vájlábnak nevezték, noha ezt a gyakorlatot a kortársak közül többen is vitatták. A vita végül az 1880-as években jutott nyugvópontra, részint Kossuth Lajos állásfoglalása nyomán, aki azt vallotta, hogy „…azon nemeket és fajokat illetőleg, melyekre nézve a legkülönbözőbb mívelt nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminő eredetű is legyen az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana.”

A magyar nyelv állatokkal kapcsolatos szókincsét jelentősen gyarapította Alfred Brehm Tierleben című munkájának két magyar fordítása (Az állatok világa), természetesen főként német eredetű, vagy német közvetítéssel a magyarba került elemekkel. A német hatást a 20. század második felében néhány további német szakkönyv magyar kiadása erősítette. Az utóbbi időben viszont főképp az angolszász hatás érvényesül.

A madárnevek etimológiája után kutakodva is izgalmas dolgokra akadhatunk: énekük vagy kinézetük, jellegzetes tulajdonságuk vagy élőhelyük, más madárhoz való hasonlatosságuk ragadhatja meg a névadó figyelmét, netán más élőlényt juttat eszébe, fészekrakási vagy egyéb viselkedési jellemzőjüket találhatja kiemelendőnek.

Az alábbiakban néhány faj néveredetéről lebbentjük fel a fátylat, segítségül hívva a Tótfalusi István által szerkesztett Magyar Etimológiai Nagyszótár vonatkozó cikkeit.

A bölényről a köztudatba is beépülve elterjedt, hogy a jelentése a hatalmas és bőséges (bő) állat (lény) kapcsolatából alakult ki, azaz a bő lény összeolvadva adta a bölény szavunkat. Egyesek ennek ellenére mégis a fajnév türk eredetét próbálják bizonyítani, és mit lehet tudni: talán nekik van igazuk… A bölény szó egyébként eredetileg a jávorszarvast is jelölhette, a magyar változatnak megfelelő baskír bülen, a tatár bolan, az altaji bulan és a csuvas palan legalábbis mind jávorszarvast, vagy egyéb nagy testű szarvast jelent.

Az egyik legkisebb madarunk, az ökörszem, más nyelvekhez hasonlóan (román, német, francia, olasz) a magyarban is a mérete okán kapta az 1525 körül kialakult nevét. Néhány évszázadról későbbről azonban ismeretes „a fa odvába tojó veréb” megnevezése is, mely már fészkelési szokására és tollazatának a verébéhez hasonló színezetére is utal. Csalán-csattogató, csalán-csettegető neveit pedig élőhelyéről és jellegzetes hangjáról kapta. Azok, akik népies nevén csádézónak, tüskebujkálónak hívják, szintén élőhelyét tartották kiemelendőnek elnevezésekor, a pettyes csuk megnevezésnek pedig a kinézete és hangja szolgált alapként. Erdélyben az ökörszemet ficánkának hívják, s ez a mozgékony természetéről árulkodik. Látható tehát, hogy ennek az apró madárkának is nyolc, tájegységenként különböző elnevezése alakult ki. Gondoljunk csak bele, a 19. század ornitológusainak mekkora küzdelmet kellett folytatniuk, hogy egységesítsék a fajok leírását és a köznyelvbe beépítsék az általánosan használandó fajneveket.

A népies elnevezések közül nagyon sok a mai napig fennmaradt, sőt, az elfogadott elnevezéseknek is gyakorta az alapját képezte a megfigyeléseken alapuló jellegzetességek (küllem, hang, életmód, táplálkozási mód, élőhely) nyomán kialakuló fajneveknek. A szajkót például a hangja alapján mostanság is sokan mátyásmadárnak szólítják, hallani vélve sajátos „Mááá-tyááás, Mááá-tyááás” cserregését. (A tájékozatlanságukból fakadóan sokan a hollót, a Hunyadiak címerállatát vélik – tévesen – Mátyásmadárnak!) A gyönyörűen éneklő fülemülére a csalogányt még nagyapáink is előszeretettel használták, mint ahogyan a lappantyúra is inkább azt mondták, hogy kecskefejő madár. A legkisebb testű bagolyfélénket a kuvikot a paraszti hiedelmek végett a nem túl barátságos halálmadár elnevezéssel illették. Tették mindezt azért, mert ha egy házban haldoklott valaki, akkor mellette virrasztottak és gyertyát vagy lámpást gyújtottak. Az ablakon kiszűrődő fényre a repülő rovarok természetesen nagyszámban odagyűltek, bőséges és könnyen megszerezhető táplálékot biztosítva az odaszálló kuviknak, aki – sikolyhoz hasonló hangját hallatva – tudatta ottlétét. Ettől sokan megrémültek, és ha a beteg már nem épült fel, akkor párhuzamot vontak a „halálmadár” megjelenése és a haláleset között.

Érdemes volna külön elmerülni a századforduló vadászirodalmában is, hiszen a legnagyobb tollforgatóink sem szűkölködtek a ma már megmosolyogtató fajnevek papírra vetésével. Bársony István például több helyütt éjjeli gémnek nevezi a bakcsót, bábaszarkának a nagy őrgébicset, fészkes búvárnak a búbos vöcsököt, tavi sneffnek a piros lábú cankót, stiglincnek a tengelicet, és szárnyas egérnek a denevért.

A kárókatona a török „Kara katna” (fekete madár) névből származtatható, de ezt a fajt nevezik kormoránnak is, amely francia eredetű (cormoran), és az ófrancia corp maren (tengeri holló) átalakulásával keletkezett.

Legközönségesebb tollasunk, a veréb neve a szlávból került hozzánk, szerbül, horvátul, szlovénül és szlovákul tudniillik vrabec-nek hívják. Ez kicsinyítő képzésű forma egy feltehető varb vagy verb tőből, a mi szavunk korábbi vereb alakja is egy ilyesféle szóból eredeztethető.

A szarka ugyancsak szláv eredetű szó: a szerb-horvát svarka, szlovén sraka, a szlovák straka képezi az alapját. Átadója elsősorban a szlovén lehetett, mert az ottani korai adatok szaraka formájúak. A szó eleji mássalhangzó-torlódást feloldó járulékhanggal kiegészülve a szarka a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre

A néphitben a gyermekáldás jelenségével összefonódó szárnyas, a gólya bizonytalan eredetű szó, lehet, hogy összekapcsolható a hangutánzó tájnyelvi gagó, gagólya, gógó, góga szavakkal.

A búbos banka a banga alakváltozata, mivel a néphit szerint ez a madár igen buta, francia neve is dupe, ami balekot jelent. A búbos kifejezés egyértelműen a feje tetején lévő bóbitára (búbra) utal.

Ahogyan a többi ragadozó madárnevünk (például a héja, az ölyv és a sólyom), úgy a karvaly is ótörök eredetű: a türk karguj vagy a kazár kirgij szóból származik, amelyeknak a jelentése: szürke. Régi írásokban gyakori a karuul, karul, karol formák megjelenése is.

A réce az állat sajátos hangját utánzó szó, a korábban általánosabban alkalmazott ruca változata. Egyes szláv és más nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak, amelyek a magyartól, s valószínűleg egymástól függetlenül keletkeztek: a szlovén raca, a román rata vagy a német tájnyelvi rätsche (kacsa).

A daru hangját nyelvjárásainkban krú-krú vagy drú-drú formában jelenítik meg, s más nyelvekben is ilyenképp hangzik a daru neve: olaszul gru, franciául grue, angolul crane. Az emelődaru a madár felnyújtott csőrére hasonlít, ezért sok más nyelvben is a daruéval azonos vagy hozzá hasonló (németül Kranich–Kran) a neve. A két jelentés a magyarban csak a többes szám alakjában különbözik: darvak (madarak), de daruk (emelők).

A bíbic szintén hangutánzó szó, a madár éles, vijjogó hangjára utal. Más nyelveken is hasonló a neve: németül Kiebitz, angolul peewit, oroszul csibisz.

A bölömbika – bár nem hangutánzó – ugyancsak a hangjáról kapta a nevét. A bika név a madár mély, buffogó hangjára utal, a latin botaurus (ökör-bika), az angol bull-of-the-bog (mocsári bika) és a spanyol avetoro (madárbika) jelzi, hogy más népek is így hallják ennek a gémfélének a hangját. A bölöm előtag vélhetőleg a bölény alakváltozata, a tájnyelvi bőbika, bömbölő bika, bőrömbika formákat a népetimológia hozta létre.

A hangutánzó elnevezés az emlősöknél is előfordul, a mókus például a makogó, mokogó hangjából, a kedveskedő -us végzettel (mint cicus, kutyus) képzett alakjában terjedt el. A egyes feltételezések szerinti „móka” alapszó Balassi egyik versében található: „Friss szép fejér póka (= pulyka) / Édes szűrő (= szőrű) móka, / Porcogós Annóka.” (Megjegyzendő, hogy a vers néhány irodalomtörténész szerint egy krakkói kurtizánról szól…)

A róka az ugor eredetű rav- vagy rov- tövéből származik kicsinyítő (-ka) képzővel toldalékolva. Korabeli oklevelekben és kódexekben a ravka, rauka, rovka, rouka alak is fel-felbukkan.

A disznó ótörök jövevényszó, a csuvas nyelvben sziszna és dzsisznag formában használták. Az ősi alak szabályosan gyisznó lett a nyelvünkben, erre a 15. század előtti írásbeli adatok és sok nyelvjárási alak (gyesznó, gyisztó, gyisznyó) szolgáltatnak bizonyítékot.

A dám a német Damwild részfordítása. Első eleme az állat latin rendszertani nevéből (Dama dama) való, amely talán egy kelta szóra megy vissza (az ír dam például szarvast is jelent). Sokan – tévesen – a dáma-vad vagy dáma-szarvasból eredeztetik, kecsessége miatt.

Az igazi nyelvi változatosságot a fajnevekben a hozzárendelt jelzők körében tapasztaljuk, bizonyosságot nyerve arról, hogy a magyarban hányféleképpen lehet egy-egy tulajdonságot meghatározni.

A legtöbb madárnevünk jelzőként színeket tartalmaz, és e téren valami elképesztő változatossággal, amolyan igazi „szín-kavalkáddal” szembesülhetünk. Ebbe a csoportba sorolandó példának okáért az aranymálinkó, az ezüstsirály, a citromsármány, a vörösbegy, a kerti rozsdafarkú, a fehér- és a feketególya, a barna kánya, a cigányréce, a kékcsőrű réce, vagy az árnyalatot kifejező hamvas rétihéja.

A faj nevét sok esetben meghatározza az általa használatos élőhely jellege is, ennek megfelelően beszélhetünk többek között sziki pacsirtáról, nádi poszátáról, vízi csibéről, erdei pintyről, fenyőrigóról, mezei nyúl.

A táplálkozási sajátosság szintén jellemzően befolyásolja a faj elnevezését, nem véletlen tehát, hogy kialakult a halász sas, a meggyvágó, a kígyászölyv, az egerészölyv, a tövisszúró gébics (rovartáplálékát cserjék és bokrok töviseire szúrja fel, mielőtt elfogyasztaná) vagy a fakopáncs meghatározás.

Hangutánzással kapcsolatos névadásról már volt ugyan szó, de ennek a tárháza szinte kimeríthetetlen, ezért külön meg kell említeni a kakukkot, a liliket vagy az uhut is.

Ha két faj egyedei hasonlítanak egymásra, a nevezéktanban gyakran a testméreteik szerint különböztetik meg őket: kiskócsag-nagykócsag, kis- vagy közép sárszalonka, nagypóling.

A sajátos testalakulás, küllemi bélyeg, mint összetéveszthetetlen azonosító jel, ugyancsak sokszor befolyásolta a névalkotást. Így kapta a nevét a kanalas gém, a búbos pacsirta, az örvös galamb, a bütykös hattyú, a gatyás ölyv, a keresztcsőrű és a dolmányos varjú (melyet még ma is jó páran szürke- vagy kálomistavarjúként említenek).

A megjelenési forma mellett a megfigyelt viselkedés is „beleszólhatott” egyes fajok leírásába, s valószínűleg ez alapján kaphatta a nevét a barázdabillegető, a csuszka vagy a függőcinege.

Vitathatatlan, hogy a nyelvi gazdagságunk – mint ahogy az talán ebből a hevenyészett kis összeállításból is kiderül – az állatnevekben is visszatükröződik, ezért talán nem volna haszontalan egy átfogó etimológiai és nyelvészeti tanulmányt készíteni a ma még jócskán feltáratlan témáról. Néhány megszállott erdészt, vadászt, természetjárót, biológust, tudóst és kutatót biztosan érdekelne egy erről szóló kötet…

( szöveg és képek: Wallendums Péter )