Horgász ars poeticák – Biros Péter háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó

Horgász ars poeticák sorozatunkban olyan közismert személyekkel beszélgettünk, akiknek hobbijuk, foglalkozásuk vagy netán életük a horgászat. Megkérdeztük tőlük, hogyan látják a C&R filozófiát és mennyire állnak közel a horgászathoz. Biros Péter háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóval egy horgász rendezvényen készült az interjú.

– A közelmúltban egy-két versenyen találkoztunk már sportolókkal, színészekkel a vízparton. A beszélgetések során minket mindig az foglalkoztatott, hogy – mivel a hivatásuk borzasztóan összpontosított figyelmet igényel – a horgászat, a halfogás vajon segít-e a stressz oldásban, a színésznek a színpadon, az élsportolónak az edzésen és a meccseken?

– Én elsősorban a szenvedélyért horgászom. Az, hogy az ember fog egy halat, az már hab a tortán. Nekem egyfajta kikapcsolódás, hogy elmehetek horgászni. Általában egyedül megyek, nagyon szeretem, hogy nem zavar senki. Egész évben mindig emberekkel vagyok körülvéve, a vízparton egyedül lehetek, és azt csinálhatok, amit akarok. Élvezhetem azt, hogy horgászom, gondolkozom azon, hogy mit kell csinálnom az elkövetkező időkben, vagy hogy mit csináltam jól vagy rosszul a múltban. Nekem ez egy megnyugvás, ha lehet ezt mondani, kiszakadás a dolgos hétköznapokból, de ezzel mindenki így van szerintem. A horgászat azért van, hogy pihenjen az ember, élvezze azt, amit éppen akkor csinál.

– Az elmondásod alapján inkább akkor a nyugalmasabb módszereket szereted. Pedig a horgászat ma már annyira specifikált: feederezés, matchezés, pergetés, műlegyezés, sorolhatnánk még. A pontyozás a kedvenced?

Nekem egyfajta kikapcsolódás, hogy elmehetek horgászni

– Nagyon szeretek pergetni is, süllőre horgászni. Igazából azt vallom, hogy ha több időm lenne, akkor jobban szeretem én megkeresni a halat, mint hogy ő keressen meg engem. A bojlizás pont nem erről szól, bár itt is lehet helyet változtatni, ha éppen az adott helyen nem jön a kapás. Ha bojlizásra adom a fejem és van rá 1-2 hetem, akkor tényleg aktív pihenésnek lehet nevezni. Ha jön a hal, jön, ha nem, akkor próbálom kitalálni, hogy miért nem jöhet. Tanácsot kérni a bojlis barátaimtól szoktam, hogy mit lehetne még tenni. És ha úgy érzem, hogy megtettem mindent, mégsem fogtam halat, akkor ez egy ilyen
hét volt. Addig nem tudtam elképzelni, hogy ne tudjak halat fogni egy hét alatt. Másfél éve megtapasztaltam, hogy ilyen is van, de hál’ istennek eddig mindig sikerült kisebb-nagyobb sikerekkel zárni a horgásztúráimat.

– Örömmel hallottam, hogy szeretsz pergetni. Volt esetleg külföldi horgászat is, ahol kipróbálhattad ezt a kedvenc módszeredet, vagy inkább az itthoni vizeket kedveled?

– Inkább az itthoniakat. Egyszer Ausztráliában voltunk a csapattal, és ott el tudtam menni horgászni. De az nem pergetés volt, inkább a tapogató módszerhez hasonlított. Élvezetes volt, mert egy világverseny közben nagyon sok ideje van az embernek, ha jól szerepel. Mi jól szerepeltünk akkor, és volt a verseny felénél egy hosszabb pihenőnk, hogy egy kicsit ki tudjunk kapcsolódni. Igazából a hazai vizeken űzöm a pergetés sportos módszerét, amely kicsit közelebb áll hozzám, mint a bojlizás.

Eddig mindig sikerült kisebb-nagyobb sikerekkel zárni a horgásztúráimat

– Sokáig azt gondoltuk, hogy a „catch and release” egy igazi pontyos angol találmány. Pedig ezt kb. 25 éve az amerikai pergetőhorgászok is elkezdték a ragadozó halaknál. Ezért jelenleg az a helyzet, hogy most sokkal több halat fognak, mint 10 évvel ezelőtt. Mit gondolsz, a magyar vizeken elindulhat ez a folyamat? Mert most, valljuk be őszintén, nagyon kevés az a vadvíz, ahol tutira lehet menni!

– Szerintem nagyon messze vagyunk attól, hogy a hazai vizek többségéről egy ilyen kijelentést meg merjünk fogalmazni. Borzasztó nagy mentális változásnak kellene ahhoz végbemenni, hogy a folyamat kedvező irányba forduljon. Van két jó folyónk, egy Tiszánk meg egy Dunánk. Lehetne olyan jó vizet csinálni belőlük, mint a Pó-folyó vagy az Ebró. Csak hát ez nagyon sokrétegű, gazdasági, szervezési téma, de főleg neveltetési. Aki megteheti, az engedje vissza a halat, hiszen ha neki sikerélményt adott, másnak is adhat. Azért, ahogy én látom, sokan visszaengedik a ragadozóhalakat is, amiket utána más is kifoghat. Nem nagyon értem, hogy a nagy halakat miért engedik vissza olyan nehezen? Pedig nincs sok értelme, mert ha csak gasztronómiai szempontból vizsgáljuk, nem az a húsmennyiség van rajta, amit az ember elképzel. Ezeken a halakon pl. sok a zsír, fogyasztásuk nem lehet egy nagy élmény. A pontyoknak is 2-3 kg között legfinomabb a húsa, azokat ajánlják a mesterszakácsok, és a könyvek. De a nagyoknak, főleg a matuzsálemeknek a vízben a helyük, neveljék a kicsiket, ennek így kellene működnie.

(szöveg és képek: HAZAI HORGÁSZ )