Bors Richárd – Avarpaplan – Az erdőkerülő
Nagyot durrant az öreg puska, szétszakítva a sötét erdő langyosan nyugalmas későesti csendjét. Egy emberforma árnyék válik el az öreg bükkfa takarásából, és hosszasan kémleli a sűrűből visszaverődő zajokat. Az egyre távolodó hangfoszlányokból arra a következtetésre jut, hogy lövése célt tévesztett, ugyanis a kiszemelt őzbak még mindig rohan, és rekedt, érdes hangján telekiabálja az erdőt. Az árnyék áll még egy darabig és fülel, majd miután minden zaj elült, kiüríti kopott duplacsövűjét, gondosan rongyokba bugyolálja, majd kabátja alá rejtve, óvatosan, lopakodva kilép az erdei útra. Egy pár tétova lépés után aztán már sietve biceg a puha homokon, mert mihamarabb el akarja érni a közeli pincesort.
A présházak között aztán lelassít. Itt még jobban kell figyelnie, nehogy összefusson valamelyik – esti italozásból visszamaradt – ismerősével. Beáll az egyik pincelejáróba, és hosszasan hallgatózik…
Mivel nem hall semmit, csak a tavaszi este fárasztóan méla csendjét, mely óriási lepelként takarja be a májusi éjszakát, úgy érzi, most már nem kell félnie semmitől, biztonságban van. Éppen indulna, mikor a szemközti pincék mellől valaki ráköszön: – Adjon Isten, jó estét Lajos bátyám – mondta a hang, majd a pincék közül kilép az útra.
Az árny hirtelen megtorpan, majd első gondolata azt a parancsolja, hogy: fuss, menekülj! De erőt vesz magán, mert ismerős a hang.
¬– Jegyző úr, de megijesztett! – hebegi, és jobban magához szorítja a kabát alatt lapuló fegyvert.
– Nem állt szándékomban – válaszolja határozottan a jegyző. – Hanem jó tíz perce az erdő felől lövés dörrent. Nem hallotta véletlenül? – érdeklődik gyanakodva.
– Én nem hallottam semmit… – válaszolja, és egy izzadságcsepp lassan elindul a nyakától lefelé a gerince vonalán. Lábai megremegnek, és szédülni kezd, de megfeszíti magát.
– Biztos?
– Ha mondom…
– Ha nem, hát nem… – törődik bele látszólag a jegyző, ugyanakkor erősen izgatja a fantáziáját, hogy az öreg cipész vajon miért van viharkabátban, állig begombolkozva ezen a szép tavaszi estén. – Na, Istennek ajánlom! – bök a kalapjához és elindul a falu felé.
Pattantyús Lajos cipész még egy darabig követte szemével a fiatal jegyzőt, majd mikor az már tisztes távolságba ért, elindult a saját pincéjéhez. Annak mélyén aztán gyorsan megszabadult a hatalmas kabáttól, a fegyvert nekitámasztotta az egyik hordónak, majd leakasztotta a lopót a falról. Jólesett a hideg óbor az idegességtől görcsbe rándult gyomrának. – Majdnem megfogott… A betyár mindenségit az ostoba fejemnek, majdnem megfogott… – korholta magát, és újra megtöltötte a poharat. Ugyan többször került már csiklandós helyzetbe figyelmetlensége miatt, és a faluban is tudták, beszélték, hogy valaki saját szakállára vallatja az erdőt, de ilyen közel még soha nem volt a lebukáshoz. Régebben még élvezte is az efféle veszélyes izgalmakat, a feje felett árnyként imbolygó lebukás állandó veszélyét, de mostanra, belefáradt és inkább már tartott tőle. – Nem nekem való már ez – gondolta, majd megtörölte izzadó homlokát és leült az egyik dézsa szélére. Ivott még egy pohárral, aztán félretolta az egyik üres hordót, majd felemelte a széles padlódeszkát, amely alatt egy kis üreg tátongott. Beletette a fegyvert, és mielőtt visszarakta volna a deszkát, gyengéden végigsimította rajta csontos, eres kezét. Szerette ezt a puskát. Szerette, mert emellett ő is embernek érezhette magát. Még akkor vette, amikor a faluból minden hadra fogható férfit elvittek katonának, csak ő, és még néhányan maradtak idehaza. Hiába erősködött, hogy van ő is olyan ember, mint a többi, de nem engedték. Azt mondták, ilyen lábbal a szomszéd faluig sem jutna. Mérgében, bánatában aztán megvette ezt a puskát – jó pénzért a somogyi vándor cigányoktól –, és amikor csak tehette, az erdőt járta és szedegette ki belőle a vámot vastagon, az uradalmi vadőrök legnagyobb bosszúságára. Ínséges idők jártak akkoriban, és mivel a családi asztalra is jutott bőséggel az erdei kiruccanások eredményéből, a felesége sem szólhatott a kalandozások ellen semmit. A sok titkos leskelődés, a vad után való bujkálás rádöbbentette, hogy igazából nem is azért vadászik, hogy családjának legyen mit ennie, hanem magáért a vadászat szépségéért, a csodás izgalmakat sejtető vágyakozásért, a fejedelmi szarvasbika láttán lévő remegésért, az agyafúrt öreg vadkan átveréséért, a harcos őzbak gyöngyöző trófeájáért.
De a jegyzővel való éjszakai találkozás hatására most mindez feledésbe merült. A lebukás veszélye, a család meghurcolása, a börtön fenyegető réme mind, mind azt erősítették benne: vége, be kell fejeznie.
Miután rendbe tette a pincét és zaklatott gondolatait, hazafelé vette az irányt. Az úton mellé szegődött útitársnak az est örök vándora, az ezüstösen csillogó Hold, és nyomukban ott baktattak a hunyorgó csillagok. A temető melletti feszületnél megállt, szertartásosan keresztet vetett, és ahogy felpillantott a feszületen függő bádogjézusra, azt hitte, hogy menten megnyílik alatta föld. A bádogjézus ugyanis jobb kezével, mintha neki intett volna, mintha őt akarta volna magához emelni. Moccanni sem tudott, annyira megijedt, csak állt a kereszt előtt és megbabonázva bámulta, ahogy Jézus folyamatosan felé integet a feszületről. Lassan elkezdett hátrálni. Megfordulni nem mert, mert azt gondolta, hogy akkor rögtön elragadja az isteni gondviselés, és azonnal a másvilágon találja magát. Úgyhogy jó pár métert hátrált még, majd mikor tisztes távolba került a temetőtől, megfordult, és rohant hazáig.
Az ajtóban aztán kifújta magát, majd óvatosan lenyomta a kilincset. A házban már mindenki aludt. Próbált csendesen besomfordálni a szobába, de a mocorgásra megébredt a felesége.
– Mi a rossebet csinál itt, éjnek idején? – kérdezte tőle az asszony és meggyújtotta az ágy melletti széken árválkodó petróleumlámpát.
Az öreg még most is remegett és nemigen tudott szólni. Leült az ágy végébe és bambán belebámult a lámpa imbolygó fényébe.
– Na, mondja már, mi történt magával! – mondta ingerülten az asszony, mert igencsak megijedt, látván férje megdöbbentő ábrázatát.
– Nem is tudom, hol kezdjem… – dadogta elcsukló hangon, majd szépen lassan elmesélte a temetőnél történteket. – Na, mit szól hozzá? – kérdezte kezeit tördelve, szinte gyermeki kíváncsisággal a feleségét.
– Nem járt előtte a présházban? – kérdezte az gyanakodva.
– Hova gondol…!? Csak nem képzeli…!? – próbált megsértődni az öreg cipész.
– Akkor csak azt tudom javasolni, hogy vagy ne mászkáljon a temető felé, vagy szögelje meg azt az integető feszületet – mondta ki a szentenciát az álmos feleség. – Most pedig jó éjszakát! – és mérgesen eloltotta a lámpát.
Másnap korán felkelt. Tett vett, de nem találta a helyét, a tegnap eseményei még ott dörömböltek, lökdösődtek a fejében. Az integető bádogjézus felett sehogy sem tudott napirendre térni, mert attól még jobban megijedt, mint a fiatal jegyzőtől. Hogy elterelje a gondolatait, éppen nekiállt volna a rossz sámfákat javítgatni, amikor a kertkapu felől ismét ráköszönt a jegyző.
– Adjon Isten, Lajos bátyám.
– Adjon – válaszolta az öreg kelletlenül, mert érezte, hogy itt most ismét vallatóra lesz fogva. Letette a kezében lévő rossz sámfát, és odaballagott a kerítés mellé.
– Tán, csak nem lukadt ki a csizmád? – kérdezte, abban a reményben, hogy tényleg valamiféle elvásott lábbelinek köszönheti a jegyző látogatását.
– Bár csak azzal lenne baj – legyintett. – De szerintem pontosan tudja maga, hogy miért is jöttem… – méregette az öreget.
Az nem szólt semmit, csak állt, mint akit odatettek, mert tudta, pontosan tudta, hogy mi járatban van nála a jegyző. – Vége, lebukott jöhet az igazságszolgáltatás és a börtön – gondolta. Már majdnem nekiállt magyarázkodni, de a jegyző megelőzte.
– Nézze Lajos bátyám, arra gondoltam, hogy beajánlanám magát az uradalomhoz, mert éppen erdőkerülőt keresnek – fogta kissé barátságosabbra a beszélgetést a fiatal jegyző, mert látta, hogy a cipész nagyon megijedt. – Mindenki jól járna, de legfőképpen maga. Így legalább hivatalból csinálhatná azt, amit most kénytelen kelletlen suttyomban, éjnek idején. Hiszen maga is tudja, hogy betyárból lesz a legjobb perzekutor… – incselkedett.
Csönd ült közéjük, hallgattak.
Az öreg nem tudott a fiatalember szemébe nézni. Nagyon mérges volt rá, de ugyanakkor szerette volna megölelni.
– Legyen esze, és gondolkodjon! – fogta keményebbre a szót a jegyző. – Ha döntött, jöjjön be a hivatalba és elintézzük az állást. Na, Isten megáldja – és sarkon fordult, meg sem várva az öreg válaszát.
– Várj! – szólt utána. – Esetleg, most is elintézhetnénk…?
– Rendben – fordult vissza. – Szedje össze magát, én idekint megvárom.
Az öreg sarkon fordult, és elindult a ház felé, de félúton visszafordult.
– Tudnánk a temető felé kerülni, lenne ott egy kis dolgom? – kérdezte.
– Ha muszáj… – válaszolta a jegyző kissé értetlenül.
– Muszáj! – vágta rá az öreg, és elballagott a nagykalapácsért meg pár darab szögért.
A présházak között aztán lelassít. Itt még jobban kell figyelnie, nehogy összefusson valamelyik – esti italozásból visszamaradt – ismerősével. Beáll az egyik pincelejáróba, és hosszasan hallgatózik…
Mivel nem hall semmit, csak a tavaszi este fárasztóan méla csendjét, mely óriási lepelként takarja be a májusi éjszakát, úgy érzi, most már nem kell félnie semmitől, biztonságban van. Éppen indulna, mikor a szemközti pincék mellől valaki ráköszön: – Adjon Isten, jó estét Lajos bátyám – mondta a hang, majd a pincék közül kilép az útra.
Az árny hirtelen megtorpan, majd első gondolata azt a parancsolja, hogy: fuss, menekülj! De erőt vesz magán, mert ismerős a hang.
¬– Jegyző úr, de megijesztett! – hebegi, és jobban magához szorítja a kabát alatt lapuló fegyvert.
– Nem állt szándékomban – válaszolja határozottan a jegyző. – Hanem jó tíz perce az erdő felől lövés dörrent. Nem hallotta véletlenül? – érdeklődik gyanakodva.
– Én nem hallottam semmit… – válaszolja, és egy izzadságcsepp lassan elindul a nyakától lefelé a gerince vonalán. Lábai megremegnek, és szédülni kezd, de megfeszíti magát.
– Biztos?
– Ha mondom…
– Ha nem, hát nem… – törődik bele látszólag a jegyző, ugyanakkor erősen izgatja a fantáziáját, hogy az öreg cipész vajon miért van viharkabátban, állig begombolkozva ezen a szép tavaszi estén. – Na, Istennek ajánlom! – bök a kalapjához és elindul a falu felé.
Pattantyús Lajos cipész még egy darabig követte szemével a fiatal jegyzőt, majd mikor az már tisztes távolságba ért, elindult a saját pincéjéhez. Annak mélyén aztán gyorsan megszabadult a hatalmas kabáttól, a fegyvert nekitámasztotta az egyik hordónak, majd leakasztotta a lopót a falról. Jólesett a hideg óbor az idegességtől görcsbe rándult gyomrának. – Majdnem megfogott… A betyár mindenségit az ostoba fejemnek, majdnem megfogott… – korholta magát, és újra megtöltötte a poharat. Ugyan többször került már csiklandós helyzetbe figyelmetlensége miatt, és a faluban is tudták, beszélték, hogy valaki saját szakállára vallatja az erdőt, de ilyen közel még soha nem volt a lebukáshoz. Régebben még élvezte is az efféle veszélyes izgalmakat, a feje felett árnyként imbolygó lebukás állandó veszélyét, de mostanra, belefáradt és inkább már tartott tőle. – Nem nekem való már ez – gondolta, majd megtörölte izzadó homlokát és leült az egyik dézsa szélére. Ivott még egy pohárral, aztán félretolta az egyik üres hordót, majd felemelte a széles padlódeszkát, amely alatt egy kis üreg tátongott. Beletette a fegyvert, és mielőtt visszarakta volna a deszkát, gyengéden végigsimította rajta csontos, eres kezét. Szerette ezt a puskát. Szerette, mert emellett ő is embernek érezhette magát. Még akkor vette, amikor a faluból minden hadra fogható férfit elvittek katonának, csak ő, és még néhányan maradtak idehaza. Hiába erősködött, hogy van ő is olyan ember, mint a többi, de nem engedték. Azt mondták, ilyen lábbal a szomszéd faluig sem jutna. Mérgében, bánatában aztán megvette ezt a puskát – jó pénzért a somogyi vándor cigányoktól –, és amikor csak tehette, az erdőt járta és szedegette ki belőle a vámot vastagon, az uradalmi vadőrök legnagyobb bosszúságára. Ínséges idők jártak akkoriban, és mivel a családi asztalra is jutott bőséggel az erdei kiruccanások eredményéből, a felesége sem szólhatott a kalandozások ellen semmit. A sok titkos leskelődés, a vad után való bujkálás rádöbbentette, hogy igazából nem is azért vadászik, hogy családjának legyen mit ennie, hanem magáért a vadászat szépségéért, a csodás izgalmakat sejtető vágyakozásért, a fejedelmi szarvasbika láttán lévő remegésért, az agyafúrt öreg vadkan átveréséért, a harcos őzbak gyöngyöző trófeájáért.
De a jegyzővel való éjszakai találkozás hatására most mindez feledésbe merült. A lebukás veszélye, a család meghurcolása, a börtön fenyegető réme mind, mind azt erősítették benne: vége, be kell fejeznie.
Miután rendbe tette a pincét és zaklatott gondolatait, hazafelé vette az irányt. Az úton mellé szegődött útitársnak az est örök vándora, az ezüstösen csillogó Hold, és nyomukban ott baktattak a hunyorgó csillagok. A temető melletti feszületnél megállt, szertartásosan keresztet vetett, és ahogy felpillantott a feszületen függő bádogjézusra, azt hitte, hogy menten megnyílik alatta föld. A bádogjézus ugyanis jobb kezével, mintha neki intett volna, mintha őt akarta volna magához emelni. Moccanni sem tudott, annyira megijedt, csak állt a kereszt előtt és megbabonázva bámulta, ahogy Jézus folyamatosan felé integet a feszületről. Lassan elkezdett hátrálni. Megfordulni nem mert, mert azt gondolta, hogy akkor rögtön elragadja az isteni gondviselés, és azonnal a másvilágon találja magát. Úgyhogy jó pár métert hátrált még, majd mikor tisztes távolba került a temetőtől, megfordult, és rohant hazáig.
Az ajtóban aztán kifújta magát, majd óvatosan lenyomta a kilincset. A házban már mindenki aludt. Próbált csendesen besomfordálni a szobába, de a mocorgásra megébredt a felesége.
– Mi a rossebet csinál itt, éjnek idején? – kérdezte tőle az asszony és meggyújtotta az ágy melletti széken árválkodó petróleumlámpát.
Az öreg még most is remegett és nemigen tudott szólni. Leült az ágy végébe és bambán belebámult a lámpa imbolygó fényébe.
– Na, mondja már, mi történt magával! – mondta ingerülten az asszony, mert igencsak megijedt, látván férje megdöbbentő ábrázatát.
– Nem is tudom, hol kezdjem… – dadogta elcsukló hangon, majd szépen lassan elmesélte a temetőnél történteket. – Na, mit szól hozzá? – kérdezte kezeit tördelve, szinte gyermeki kíváncsisággal a feleségét.
– Nem járt előtte a présházban? – kérdezte az gyanakodva.
– Hova gondol…!? Csak nem képzeli…!? – próbált megsértődni az öreg cipész.
– Akkor csak azt tudom javasolni, hogy vagy ne mászkáljon a temető felé, vagy szögelje meg azt az integető feszületet – mondta ki a szentenciát az álmos feleség. – Most pedig jó éjszakát! – és mérgesen eloltotta a lámpát.
Másnap korán felkelt. Tett vett, de nem találta a helyét, a tegnap eseményei még ott dörömböltek, lökdösődtek a fejében. Az integető bádogjézus felett sehogy sem tudott napirendre térni, mert attól még jobban megijedt, mint a fiatal jegyzőtől. Hogy elterelje a gondolatait, éppen nekiállt volna a rossz sámfákat javítgatni, amikor a kertkapu felől ismét ráköszönt a jegyző.
– Adjon Isten, Lajos bátyám.
– Adjon – válaszolta az öreg kelletlenül, mert érezte, hogy itt most ismét vallatóra lesz fogva. Letette a kezében lévő rossz sámfát, és odaballagott a kerítés mellé.
– Tán, csak nem lukadt ki a csizmád? – kérdezte, abban a reményben, hogy tényleg valamiféle elvásott lábbelinek köszönheti a jegyző látogatását.
– Bár csak azzal lenne baj – legyintett. – De szerintem pontosan tudja maga, hogy miért is jöttem… – méregette az öreget.
Az nem szólt semmit, csak állt, mint akit odatettek, mert tudta, pontosan tudta, hogy mi járatban van nála a jegyző. – Vége, lebukott jöhet az igazságszolgáltatás és a börtön – gondolta. Már majdnem nekiállt magyarázkodni, de a jegyző megelőzte.
– Nézze Lajos bátyám, arra gondoltam, hogy beajánlanám magát az uradalomhoz, mert éppen erdőkerülőt keresnek – fogta kissé barátságosabbra a beszélgetést a fiatal jegyző, mert látta, hogy a cipész nagyon megijedt. – Mindenki jól járna, de legfőképpen maga. Így legalább hivatalból csinálhatná azt, amit most kénytelen kelletlen suttyomban, éjnek idején. Hiszen maga is tudja, hogy betyárból lesz a legjobb perzekutor… – incselkedett.
Csönd ült közéjük, hallgattak.
Az öreg nem tudott a fiatalember szemébe nézni. Nagyon mérges volt rá, de ugyanakkor szerette volna megölelni.
– Legyen esze, és gondolkodjon! – fogta keményebbre a szót a jegyző. – Ha döntött, jöjjön be a hivatalba és elintézzük az állást. Na, Isten megáldja – és sarkon fordult, meg sem várva az öreg válaszát.
– Várj! – szólt utána. – Esetleg, most is elintézhetnénk…?
– Rendben – fordult vissza. – Szedje össze magát, én idekint megvárom.
Az öreg sarkon fordult, és elindult a ház felé, de félúton visszafordult.
– Tudnánk a temető felé kerülni, lenne ott egy kis dolgom? – kérdezte.
– Ha muszáj… – válaszolta a jegyző kissé értetlenül.
– Muszáj! – vágta rá az öreg, és elballagott a nagykalapácsért meg pár darab szögért.
(szöveg és kép: Bors Richárd)
