Bors Richárd: Avarpaplan – Örökség

Aztán mi lesz majd akkor, kedveseim, ha beszántottuk az utolsó porlepte, öreg mezei dűlőutat is a pár zsákkal több gabona reményében? Vagy eltüntettük az utolsó vízelvezető árkot is, mert a termőföld és annak gyümölcse, az aztán az igazi „érték”? Vagy rogyásig, esztelenül vegyszerezzük mindennapjainkat a vesszen minden bogár és élősködő jelszava alatt?
Nos, mi lesz akkor?
Megmondom én nektek: semmi.
És, ha már itt tartunk, akkor talán lőjük le az utolsó malacos kocát, borját vezető szarvastehenet vagy csibéit terelgető fácántyúkot is, hiszen félmunkát ne végezzünk még véletlenül sem, hiszen mindent megtehetünk, mert nekünk mindent lehet.
És akkor majd történni fog valami?
Semmi.
Aztán miért nem? – kérdezhetjük színlelve, értetlenül, csodálkozva, álarc mögé bújva.
Azért, mert az ember, aki igencsak hajlamos arra, hogy minden körülmények között játssza az Istent, képes egy vállrándítással kitalálni magának más szórakozást, haszonlesés közbeni pusztítanivalót. Olyat, amiben szintúgy örömét leli, hiszen a mellény nagy, tükör meg – valamiért – éppen nincs a kezünk ügyében…
Úgy tűnik, végleg el akarjuk herdálni a ránk bízott örökséget.
Talán nem is tudjuk pontosan, mi van a kezünkben.
Elmúlt, elveszett vagy ellopták? Vagy mi magunk szórjuk, bitangoljuk el folyamatosan…?
Nem mindegy!? Dehogynem, hiszen a cél mindenkor szentesíti az eszközt. A felmentés megvan, az igazolás rendben. Indulhat a gépezet…
Addig, amíg egy hanyag legyintéssel el lehet intézni szinte mindent, addig mindegy. Teljesen mindegy.
Aztán, majd ha már majdnem mindent kiirtottunk, és ott állunk nejlonba csavarva, egyedül, a semmi közepén, akkor majd jön az a fránya lelkiismeret.
A szemét.
No, akkor vegyük elő azt a bizonyos tükröt. És, ha már elővettük, akkor legyen is merszünk belenézni, ha már a többihez volt erőnk, bátorságunk. És ha netalántán köpni volna kedvünk, akkor csak rajta, tudjuk, hogy hova kell…
Aztán töröljük le a tükröt és a magunk ábrázatát is. Hiszen csak az nyerhet meg mindent, aki elvesztette mindenét.
Meg kéne már végre tanulni, hogy nemet is tudunk mondani. Mert igent már nagyon sokszor mondtunk. Többször, mint kellett volna.
Igent mondtunk a környezeti pusztításra, az átgondolatlan, kapzsi zsákmányolásra.
Igent mondtunk sok-sok legénykorú, ígéretes szarvasbikára, lámpafénynél felbukkanó, malacaival küszködő fiatal kocára.
Igent mondtunk az utak beszántására, a génkezelt istennyilára.
Igent mondtunk a túlzásba vitt vegyszerek hatalmára és a világ keserű halálára.
Legyen már elég!
Ha másért nem, csak azért, hogy ha eljön az ideje, tisztán tudjunk unokánk unokájának a szemébe nézni.