Bors Richárd: Avarpaplan – Miért?
Sokszor és sokan kérdezik tőlem.
Ki haragos indulatoktól felkorbácsolva, ki gyermekkori, távoli emlékekből merítve, és van, aki pusztán csak emberi kíváncsiságától vezérelve: miért vadászom?
A választ megfogalmazni egyszerű, már-már kézenfekvő, ám mégis roppant nehéz.
Röviden mondhatnám azt is: azért, mert vadászni jó!
Ámbár, ahogy ezt a mondatot leírom, már hallom is a rám szórt, különböző hangvételű éles kritikákat és a felém üvöltött válogatott „megjegyzéseket”. Pedig higgyék el, a vad terítékre hozásán kívül rengeteg minden van a vadászatban, amit szavakkal nehéz kifejezni, érzékeltetni, ami megfoghatatlan, ami misztikum és realitás egyszerre, ami felemel és végtelen magasságokba repít, majd onnan visszazuhanva átitatja a bensőnket.
Ez pedig a pillanat varázsa.
Azoké a pillanatoké, amelyek átölelik, körbeveszik a vadászatot, és megkülönböztetik a vérengzésből fakadó gyilkolástól. Bármennyire is hihetetlen, ezek a momentumok nem csak a puska elsütésekor születnek.
Már akkor életre kelnek, amikor lázasan készülődünk, amikor eltervezzük, hogy ismét belopakodunk egy olyan világba, amely számtalan titkot és meglepetést hordoz magában, amikor megpakoljuk a hátizsákot, amikor nagyot szippantva a hajnali levegőből vállra lódítjuk a fegyvert, amikor messzelátónkkal közelivé hozzuk a távoli világot, amikor felcihelődünk a magaslesre, és kényelmesen elhelyezkedve részesei leszünk a végtelennek.
Életre kelnek, amikor az estéből hajnal lesz, és beindul a nyüzsgés, de életre kel akkor is, amikor az utolsó feketerigó befejezi nappali dalolását, és ráteszi a világra jótékony kezét az alkonyat.
Érzékelhetővé válik, amikor hallgatjuk a csendet, figyelünk és megfigyelünk, amikor a közeli ágreccsenéstől beinduló vadászláz táncolni kezd bennünk, és akkor sem múlik el – legfeljebb csak a háttérbe vonul –, amikor kiderül, hogy ezt az ágreccsenést csak egy aprócska gida vagy egy rakoncátlan vadmalac okozta.
És kár lenne tagadni, de életre kel a pillanat akkor is, amikor a messzelátóban először meglátjuk a vadat, amelyre vadászni indultunk, amikor lélegzet-visszafojtva, lassan felemeljük a fegyvert, és meghozzuk a döntést, amely innentől már a megváltoztathatatlant hordozza magában.
Ám amikor újra a csend borítja be az erdőt, és a lőpor édesen kesernyés illata még ott lebeg körülöttünk, akkor egy kis időre megszűnik minden.
Aztán felharsan a kürtszó, amely utat hasít a végtelenbe, és a végtisztesség dallamai, felemelve a vad lelkét, a megbocsátásért esedező gondolatokkal együtt azt az égbe repítik.
És ekkor megszületik a pillanat varázsának édesgyermeke, amelyet úgy hívunk, hogy emlék.
Mindezek után, ha valaki mégis megkérdezné, hogy miért is vadászom, egyszerűen csak azt felelném: mert vadászni jó!
( szöveg: Bors Richárd, kép: HAZAI VADÁSZ )