Mínuszok és pisztrángsügérek – Ha eredményesek akarunk lenni, akkor merjünk váltani, ne féljünk az újtól, és a sikertelenségtől!

A nyár végeztével sokan tesszük horgászbotunkat a sarokba. Pedig a halak kapó kedve nem lanyhul! Az őszi, sőt a hideg téli napok is tartogatnak komoly horgászélményeket. Ha meg akarjuk szerezni ezeket, akkor bizony be kell vállalnunk a kedvezőtlenebb időjárásból adódó nehézségeket is. Most következő cikkünkkel kedvet szeretnénk csinálni az előttünk álló hónapokra tervezett horgászatokhoz!

Minden évben eljön az év vége, a horgászok zöme a fűtött szobába kényszerül. A békés halak vermelnek, a ragadozók követik őket, és lelassult táplálkozási ciklussal nehezítik meg a pergetők sikerességét. Természetesen nem esélytelen a halkeresés ilyenkor sem, így én sem maradok otthon.

A szeszélyes természet szinte minden évben mást hoz az utolsó napokra. Vannak évek, amikor szinte az összes állóvíz jégmentes, és horgászatra alkalmas. Máskor épphogy mínuszok vannak, és vékony jég borít minden állóvizet, ami alkalmatlan arra, hogy rálépjenek, és horgásszanak rajta. És bizony vannak olyan évek is, mikor a folyók szeszélye nem csitul ilyenkor sem.

Beálltak a folyók

Mostanában eszembe jutott egy olyan horgász élményem, ami a farkasordító hideg ellenére is felforralta a vérem. Ennek a pár napnak a történetet, és tanulságait szeretném most megosztani a kedves Olvasókkal. Ezzel arra buzdítanék minden horgászt, hogy hódoljon a szenvedélyének, amikor csak lehet, és ne csak akkor, amikor ideálisnak látszik minden körülmény.

Az a december megmutatta, hogy tud még igazi tél lenni a Kárpát Medencében. Kedvenc folyóm nemcsak jegesedett a széleken, de vastagon összetorlódott rajta a számolatlan jégtábla, amely rég nem látott ritka szép látványt nyújtott. Horgászat helyett fotózni jártam a megszokott helyekre. Mikorra pedig a folyók beálltak, akkor az állóvizeken már vastag jégtakaró választott el a halaktól. Ezért kényszerültem pergetés nélkül számolni az évből hátralévő napokat, és egyre izgatottabban várni az év utolsó napjait, hogy még egyszer az óévben megúsztathassam kedvenc csalijaimat.

Shanghai külvárosa

Hatványozott elánnal készültem az utolsó horgásznapokra, a meleg vizű Bokodi Erőmű tavon. Ez a víz kilóg a sorból, ha az általam látogatott vizeket veszem sorra. Nem természetes víz, és még csak nem is szép környezet. Normál esetben ránézek, és azt mondom, hogy ez csak horgászvíznek látszó „tárgy”. Maradjunk annyiban, hogy a vadregényestől nagyon messze jár! A látkép szerves része a gyárkémény, a betonkerítés, a vízben lévő betontámfal, a szállítószalag, és a faházsorok, amelyek Shanghai külvárosát idézik leginkább.

Nekem nagyon fontos, hogy olyan helyen horgásszak, ahol a természet közelségét érzem, és kicsit a része is legyek. Hát erre a vízre ez egyáltalán nem igaz! De mégis, a látványra semmi kifogásunk sem lehet, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy ezt a tavat anno, nem turistalátványosságnak hozták létre. Hogy mi vonz ide vissza, újra, és újra? A válasz egyszerű: a régi horgászélmények, a szép pisztrángsügérek, süllők, és csukák emléke, amelyek kitörölhetetlenek emlékezetemből. Emellett az erőmű hűtőtava mindig tartogat kihívásokat, és megoldandó rejtvényeket. Itt a meleg víz miatt minden másképp működik, más a halak viselkedése, nincs jelentős növényzet, opálos a víz, és szinte állandó a küszívás tavasztól őszig. Ingadozik a vízszint, és az erőmű teljesítménye sem állandó, gyakran szél borzolja a tavat. Ezek mind olyan tényezők, amelyek borítják a papírformát, és megkeverik a lapokat.

Felszíni rablás sem volt

Az első nap délelőtt kicsit későn értem a vízre, és persze a legjobb helyek már foglaltak voltak. Pergetők, és békéshalasok, kishalas süllőzők vallatták a vizet vegyesen. Pergető társammal egy olyan helyet választottunk, ahol eddig még sohasem dobáltam. Az első 20 percben felszíni csalikkal vallattam a túloldalt. De ennyi idő alatt is világossá vált, hogy ez ma nem fog működni! Felszíni rablásoknak nyoma sem volt, pedig más évben ekkortájt szinte élt a víz. A víz kb. 12 fokos volt, ami a sügérek étvágyát nagyon visszavetette, és a táplálék is a mélybe húzódott. Ez a kis idő megmutatta, hogy új tapasztalatokkal fogok gazdagodni a napokban, ha fogok halat, ha nem! Felszíni rablás továbbra sem volt, a halaknak lenn kell lenniük! Ebben a farkasordító hidegben muszáj a meleg víz közelébe húzódniuk! – gondoltam. Mélyre törő csalit tettem fel, és azzal vallattam az alsó vízréteget. A csatorna túloldalát szegélyező betonrész szélére igyekeztem ejteni a Crank-ket, hogy azt meredeken követve, a fenéken tudjam végigtáncoltatni.

Megvan a nyerő technika!

Bíztam benne, hogy a medertörés alján bandáznak a halak, és nem hagyja őket hidegen egy agresszívebb mozgású műcsali. Minden dobásra nagyon oda kellett figyelni, mert dobáshatáron volt a kiszemelt törés, utána pedig kövezés, és bokrok meredeztek, amik szinte biztos csali vesztéssel fenyegettek. Egy félórás dobálás, és az egyik bevontatás megkezdése után, kb. 2-3 tekeréssel minden előjel nélkül megéreztem az első határozott ütést! Bevágtam! Bizony, ez megvan! És talán a mai nyerő technika is! Elsőre mellékes a méret, a részsiker, de a pozitív visszajelzés nagyon fontos. 33 centis volt, ami feketesügérnek nem is rossz! A halfogás öröme mellett felvidított, hogy fogást találtam a mai feladványon. Már megérte kijönni – gondoltam, miközben visszaengedtem halamat, és gyönyörködve néztem, ahogy kilő a kezemből. Titkon reméltem, hogy ez az első a csapatból. A vadászösztön megsokszorozódott bennem. Szinte haraptam a szám szélét, nagyon ki voltam „élezve” a folytatásra! Egy szűk óra üres dobálás után kiderült, hogy ő maga volt a csapat, nem követte társa. Közben a fenekező sporttársak közrefogtak, így mi inkább a kifolyótól távoli sekély részen vallattuk tovább a vizet. Vízközt járó wobblerekkel, és plasztikokkal próbálkoztam, de mindhiába. Összesen még egy akciót jegyzett kollégám, a felszín közelében járó csalival.

Végre egy szép fekusz!

Egy esti rohammal igyekeztem szépíteni, ezért visszatértem a meleg vizes kifolyó másik részére. Kb. 45-50 métert kellett dobni, ami a nagy nyelvű Crank csalikkal igen nehéz feladat volt. Gyors, ritmusos bevontatással próbáltam becsapni a halakat. Rövid idő alatt volt pár akcióm a reggeli technikával, ami bebizonyította, hogy mégiscsak működik a teória, ha van éhes hal a környéken. A csali vezetés nem épp klasszikusnak volt mondható, ugyanis olyan intenzíven járattam a wobblert a mederben, hogy a féken állítani kellett, mert megszólalt a csali ellenállása miatt. Csak így volt akció, pedig többféleképp próbáltam. Nem hittem, hogy ezt utol tudják érni a halak, nemhogy megtámadják. Pedig igen! Az egyik dobásnál ezért kipróbáltam az élénkzöld csalimmal, hogy megállítva, majd újra meghúzva vontatom be. Az első megállításkor a bot hirtelen megfeszült a kezemben. Igazán be sem kellett vágni, és már indult is a fárasztás. Jó erőben lévő halat akasztottam, ami a kis sodrást is kihasználva védekezett. Végre egy szép fekusz! Igyekeztem felfelé irányítani, mert több csali marasztaló akadó volt a fenéken.

„Húzd meg – ereszd meg!”

Néhány kört tett a hal, majd mikor feljött, szinte megfagyott bennem a vér, mert egy fogakkal teli csukafej nézett rám morcosan a monofil zsinórra kötött csalimmal. Húh! Visszavettem a tempóból, és több óvatos tiszteletkör után tarkón fogtam a váratlan vendéget. Nagyon szép ragadozó volt, a maga 65 centijével. Erről a vízről ez volt a legnagyobb halam eddig, igaz csak 1 centivel előzte meg fajtársát. Innentől kezdve minden perc ajándék volt aznap! Nem is változtattam semmit az elgondolásomon. De ez a „húzd meg – ereszd meg” típusú csali vezetés nem adott több halat. Folyamatos, pulzáló vezetésre a sötétedés előtt volt egy nagyon vehemens ráütésem. A harc azonnal megkezdődött, komoly erőket mozgósított az ellenfél. Erre én intenzív fárasztással válaszoltam, már csak azért is, hogy ne szedje össze más készségét.

Az opálos vízből néhány nagy burvány után jött az első tipikusnak mondható „sügérfejes”. Bizony ismét kicsit a biztonságra mentem ezután, mert a hal tekintélyt parancsoló méretű volt, és a wobbler hátsó horga akadt csak a szájszélbe. Pár tiszteletkör után, végül sikerült szájon fogni. Izgatottan nyúltam a mérőszalagért: 43cm! Pont, mint az eddigi legnagyobb „nagyszájúm”! Több puszit is nyomtam a homlokára, majd a vízben állva szépen visszatettem éltető elemébe, hátha még egyszer találkozunk pár év múlva. Ezután a szürkület hamar utolért, így átadtam a helyem a ködös, sötét, dermesztő éjszakának.

Pisztrángsügérek „tűzijátéka”

Alig vártam a reggelt, hogy az előző napi tapasztalatokat kamatoztathassam. Ezért jóval pirkadat előtt a parton voltam, hogy a reggeli pezsdülésből egy percet se szalasszak el, és a legjobb helyet se foglalja el más. Az autó hőmérője -12 C° -ot mutatott, mikor beálltam a parkolóba. Nem sokkal napfelkelte előtt a balinok elkezdték a reggeli portyázást, és a parton is nőtt a forgalom. Mire az első rávágást jegyeztem, már hárman vallattuk a sügértartó részt. Nagyon szimpatikus, a halakkal tisztességesen bánó, alkalmi pergető társakkal. Ahogy a nap emelkedett, egyre szaporodtak az akciók, és a sügérfogások. A tegnapi technikát alkalmazva felváltva fogtuk a szebbnél szebbeket: 37 cm-est, 46cm-est, 39 cm-est, és egy újabb 37cm-est. Mindez kb. egy óra alatt, fárasztásokkal, fotózással, és visszaengedésekkel együtt! A 46 cm-es különösen bearanyozta a reggelt. Beállította az egyéni feketesügér rekordomat! Ennyire szép hallal nem minden nap találkozik egy magamfajta, dél-alföldi utazó, és ilyen „tűzijátékra” vágyik minden horgász, amely azonban nagyon ritkán adatik meg.

Fagyos télben, a siker „netovábbja”!

Pont ekkor ért hozzánk a halőr, és megkért minket, hogy ne álljunk bele a vízbe, mert tilos. Sajnos ez a napijegyre nincs rányomtatva, ezért nem tudtam róla. A dobástávolság 8 méterrel lett hosszabb, ami viszont leküzdhetetlen feladatnak bizonyult! Mélyre törő, süllyedő csalimat nem tudtam a kívánt távolságra juttatni. Hogy meddig tartott a reggeli étkezés a halaknál, azt nem tudom, de két óra üres dobálás után inkább egymás csali arzenálját vizsgálgattuk. Csak néhány beakadás vitt színt az egyhangúságba. Kora délután azonban néhány akció ismét tarkította a napot. Megesett alkalmi pergető társammal, hogy egy beakadás során kiszabadított egy másik csalit is a kövek közül, ezután fogott vele egy szép sügért, majd újra hullámsírba távozott a fogós fahal. Estig két sügért tereltem még partra. A méret 24 cm, és 38cm! A fagyos télben ez az eredmény nekem a siker „netovábbja” volt!

Stílusváltás, nem várt siker

Az utolsó napon Számfira Balázs barátommal vágtunk neki a gőzölgő víznek. Az eddig bevált recept azonban nem működött. Túl messze volt a túlpart! A nyelv nélküli TopWater csalikkal elértük ugyan a célterületet, de a halak valószínűleg aznap is a három méter körüli vízoszlop alján voltak. Taktikát váltottunk, és a sekélyebb, meleg víztől távolabb eső részeket vallattuk ezúttal plasztikokkal. A halkeresés, és csali választás itt újrakezdődött. Váltogattuk a gumikütyüket, kreatúrákat, színeket, formákat, súlyozást. Balázsnak volt először akciója, a fabódék cölöptengerei közt lévő részeken. Ott, ahol néha 2 méterre is bedobtunk a házak alá. Az egyik nagyon lassú süllyesztéskor egy apró koppintást kaptam a gumiféregre. Még most is érzem a tenyeremben az apró „ciripelés” szerű sorozást, ahogy a sügér a feszes zsinóron behörpölte be a gumigilisztát! Bevágtam, és bizony a horog ült! Probléma nélkül sikerült a cölöpök közül kiterelni az újabb sügért! Megvolt az újabb öröm, más helyen, más csalival. 38 centis volt a zsákmány, ami épp csak másodperceket töltött a kezemben, és már úszhatott is tovább. Balázs egy 32-essel, és egy 39-essel öregbítette a gumicsalijának a hírnevét.

Négyből dobásból három vesztett hal

Átfésültük a parti helyet, majd újabb pályára mentünk, ahol ismét a tegnap reggeli aktivitás fogadott minket, de csak egy negyed órára. Elsőre ugyanazt a „ciripelő” akciót kaptam, mint a bódék alatt. A monofil megfeszült a bevágáskor, és a hal elindult jobbra. Nem erőltettem, de éreztettem vele, hogy nem mehet arra, amerre szeretne. Jó hal volt, 40-es forma! Azonban minden előjel nélkül egyszer csak megkönnyebbült a zsinór, és elment. Nem nagyon bántam, megesik az ilyen, nem lehetek telhetetlen. Újra próbálkoztam, újabb akció, újabb halvesztés félúton. Négy dobásból három vesztett halat számoltam, ami bizony kiverte a biztosítékot nálam. Sikertelenségemért a horgokat okoltam, és olyan mérges lettem rájuk, hogy a kukában végezte az aznap felbontott doboz. Balázsnak több szerencséje volt, mert egy 38-ast sikerült lencsevégre kapnia a visszaengedés előtt. Sajnos már nem sok idő maradt alkonyatig, és említésre méltó esemény ezután nem történt. Ezzel a befejezéssel fordítottam hátat az óévnek. Ez a nap is sok tanulsággal járt, melyeknek az a lényege, hogy ha eredményesek akarunk lenni, akkor merjünk váltani, és ne féljünk az újtól, és a sikertelenségtől!

Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített fotózni, mert így a halak nem kerültek a fagyos földre, és nem sérültek meg. Az Olvasóktól pedig szeretnék ezúton is elnézést kérni a fotók változó minősége miatt. Több géppel, több pergető társ készítette, ennyire telt a lelkes igyekezetből.

( szöveg és képek: Nacsa Gábor )