Geller

Október utolsó vasárnapján futótűzként terjedt a hír: Zala megyében „fácánhajtás közben arcon lőttek” egy lányt. Ehelyütt fölösleges szakmai érveket felsorakoztatni a társas apróvadvadászatok balesetelhárítási alapkövetelményeivel kapcsolatban, hiszen a sajnálatos történet az „arcon lövéstől” – hála az égnek – olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Valószínűleg csupán egy hulló vagy gellert, azaz ékes anyanyelvünkön szólva gurulatot kapott sörétszemről van szó. Tehát szerencsére egyáltalán nem egy klasszikus balesetről tanúskodik az írás, mégis a sorozatos csúsztatások miatt, amelyekkel hatásvadász és szenzációhajhász módon a média tudatosan negatívan befolyásolta és a vadászok ellen fordította a közvéleményt, talán megér egy misét.

A vadászkamara és számtalan civil szervezet temérdek akcióval, programmal próbálja a vadászok mellé állítani a szkeptikusokat, elfogadtatni szeretett szenvedélyünket, javítani a vadászat társadalmi megítélését, s végre megértetni mindenkivel, hogy a vadászat aktív természetvédelem

Ez az egész ügy ráadásul a lehető legrosszabbkor robbant be az éterbe. Hiszen végre kezdtek jó irányba menni a dolgaink. A korábban szinte világon túli objektumnak tekinthető erdőgazdaságok „kinyitották” az erdőket, közjóléti beruházások tucatjaival próbálva közelebb hozni a természettől alaposan eltávolodó, drasztikus mértékben urbanizálódott embereket az élő környezethez. A vadászkamara és számtalan civil szervezet temérdek akcióval, programmal próbálja a vadászok mellé állítani a szkeptikusokat, elfogadtatni szeretett szenvedélyünket, javítani a vadászat társadalmi megítélését, s végre megértetni mindenkivel, hogy a vadászat aktív természetvédelem. Számos példával lehetne illusztrálni, hogy ennek az áldozatos munkának lassan-lassan kezdett beérni a gyümölcse.

Erre történik valami, és a sértettek – a sajtóval karöltve – a bolhából (azaz egyetlen sörétszemből) elefántot csináltak. A stratégiájuk hatékonynak bizonyult: megint lehetett bennünket, vadászokat boldog-boldogtalannak pocskondiázni, démonizálni, s mostantól újfent mindenki „gyilkost kiálthat”, ha meglát egy zöldkalapos hölgyet vagy urat. Igen szomorú ez a helyzet, hiszen úgy tetszik, hiábavaló minden próbálkozásunk, erőfeszítésünk, egyetlen hulló sörét képes dugába dönteni mindent, lerombolva azt a kártyavárat, amelynek a lapjait szorgos munkával egymásra rakosgattunk.

A jelenség nem egyedülálló. Sajnos, manapság ilyen világot élünk, itt a Kárpát-medencében: a sajtó agymosása a naiv, hiszékeny embereket képes befolyásolni – az egész csupán tálalás kérdése. Persze, ezen nincs mit csodálkozni: amíg ugyanis bármiféle tehetségtelen huligánból sztárt, beszédhibás félhülyéből televíziós celebet lehet fabrikálni, akik azután véleményformáló személyiségekké avanzsálnak, addig csak illúzió a szellemi és kulturális kátyúból való kikecmergés.

A korábban szinte világon túli objektumnak tekinthető erdőgazdaságok „kinyitották” az erdőket, közjóléti beruházások tucatjaival próbálva közelebb hozni a természettől alaposan eltávolodó, drasztikus mértékben urbanizálódott embereket az élő környezethez

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a rosszindulatú – vagy a hozzá nem értésből fakadó tájékozatlanságtól sugárzó – hírek szárnyra kelését követően ezek az információk önálló életet kezdenek élni. A közösségi oldalakon és a hozzászólásokra szinte moderálás nélkül lehetőséget biztosító felületeken mindenki hozzátehet, és tesz is valamit. Olyanok formálnak véleményt, akik annyit konyítanak a témához – jelen esetben a vadászathoz – mint a tyúk az ABC-hez. A helyesírási hibáktól hemzsegő firkálmányaikban a kommentelők hetet-havat összehordanak, és „szakértő módon” magyarázva osztják az észt. A legnagyobb baj ezzel a jelenséggel kapcsolatban az, hogy az önjelölt tudorok rengeteg hülyeséget kitalálnak, amelyek azután hivatkozási alapként beépülnek a köztudatba, további zavart okozva a fejekben.

Ha egy háziasszony elvágja a konyhában filézés közben az ujját, abból egyrészt a zsurnaliszták nem kreálnak hírt, mint ahogy nem érdemel ekkora felhajtást, ha valakit megkéselnek, kizsebelnek és annak sem kerítenek nagy feneket, ha egy kocsmai verekedés közben kiverik egy honfitársunk fogát. Egy-egy – a mostaninál jóval súlyosabb következményekkel járó – közlekedési baleset után nem kezd el a rendkívül okos nethuszárok hada sem a kihágókra kígyó-békát hányni, nem követelik a közúti autókázást betiltását, nem akarnak porba hulló fejeket látni, pusztán szenvtelenül továbbgördítik a kurzort a következő hírre. A mostani esetnél viszont a hozzászólásában – tisztelet a kivételnek – megint mindenki prüszköl, nem ritkán ideológiai és politikai kérdést kovácsolva ebből a jelentéktelen esetből. Teszi ezt anélkül, hogy a körülményeket ismerné. Egyszerűen előítéleteken nyugvó „lufit” gyárt, ami azután vagy kipukkad vagy tovább bolyong az éterben.

Nem azt mondom, persze, hogy bagatellizáljuk el ennek a – jelen esetben – nyolc napon belül gyógyuló sérülésnek a jelentőségét, hiszen ez az egyetlen szem sörét akár a szeme világát is elvehette volna a leányzónak, akinek ezúton is jobbulást kívánunk, de ez az ebből kialakult, vadászokkal szembeni lejárató kampány azért mégiscsak túlzás.

A mostani példa arra kell, hogy sarkallja a magyar vadászközösséget, hogy magyarázzuk meg a laikusoknak, miért van szükség vadászatra, terjesszük még erőteljesebben a páratlanul gazdag magyar vadászati kultúrát, ismertessük meg velük a hagyományainkat

Sebaj, nem adjuk fel! A mostani példa arra kell, hogy sarkallja a magyar vadászközösséget, hogy az összeomlott kártyavárat újra elkezdjük felépíteni, és ahol csak lehet, tegyük helyére a dolgokat, magyarázzuk meg a laikusoknak, miért van szükség vadászatra, terjesszük még erőteljesebben a páratlanul gazdag magyar vadászati kultúrát, ismertessük meg velük a hagyományainkat, próbáljuk meg mi is érzelmekre ható módon – ám szakmailag hitelesen – közvetíteni a házunk tájékán történő eseményeket. S ha ezt tesszük, akkor nem csak egy gellert kapott sörétszemből lesz közérdeklődésre számot tartó szenzáció, hanem bekerülhetünk a civil sajtóba a világrekord trófeáink, a vadgasztronómia, a vadászirodalom, a kimagasló színvonalú vadgazdálkodás vagy a vadászati turizmus okán is.

(szöveg és kép: Wallendums Péter)