Zalacsányi pontyos túra – Hej, micsoda hely!
Az év utolsó többnapos horgászatát hónapok óta terveztük. Nem tudtunk dönteni, hogy egy (általunk) jól ismert vízre menjünk, vagy vágjunk neki a világnak, és keressünk új kihívásokat. Szerencsére idén mindannyiunkban volt annyi kedv és lelkesedés, hogy az utóbbit választottuk. Már nem is tudom, ki vetette fel Zalacsány nevét, de minél több információt szereztünk erről a vízről, annál szimpatikusabbnak tűnt. Egyeztettük az időpontokat, és egy őszi hajnalon egyszer csak egy terepjáró hátsó ülésén találtam magam, Zala felé sietve.
A parkolóban kiszállva azonnal megfogott minket a tó szépséges környezete: jóllehet az egyik oldala mentén forgalmas út futott végig, a szemben lévő part csodálatosan zöld, lankás dombokkal szegélyezett, a vízig szelíden lejtő meseország képében integetett felénk
Hej, micsoda hely!
Az út gyorsan telt. A parkolóban kiszállva azonnal megfogott minket a tó szépséges környezete: jóllehet az egyik oldala mentén forgalmas út futott végig, a szemben lévő part csodálatosan zöld, lankás dombokkal szegélyezett, a vízig szelíden lejtő meseország képében integetett felénk. Mint kiderült, az az igazán „sporthorgász” oldal, két sátras és hat faházas hellyel. Több állás ott nem is került kialakításra, napijegyes horgászat sem lehetséges azon az oldalon. A helyválasztás szintén nehéz dió volt. Eredetileg a sekély hátsó részhez ültünk volna, de az időjárás keresztülhúzta számításainkat. A napok-hetek óta jövő-menő frontátvonulások, valamint a Zalában hosszú évek óta nem tapasztalt esőzések komoly lehűlést eredményeztek a kisebb átlagmélységű területeken, és azok szinte teljesen kiürültek. Ez sajnos nem jelentette automatikusan azt, hogy a gáti mélyebb vízben kapás kapást ér, sőt… de ne vágjunk a dolgok elébe. Házigazdánk tanácsára tehát az úthoz közel, a halőrháztól nem messze telepedtünk le. A legközelebbi állásunk kb. 50 méterre volt a gáttól, és ezen a területen nem is horgászott más, a másik két sátor ettől olyan 20-20 méterre helyezkedett el. Mivel a másik oldalon is üres volt a következő állás, a két szélső helyről viszonylag nagy területet lehetett meghorgászni, középről kevesebbet, de ez is a taktika része volt. Pontyozásnál a középső állás, ha nem is teljesen esélytelen, de lényegesen kevesebb sikerrel kecsegtet, hiszen mindkét irányból zárják a halak mozgását. Én azonban elsősorban amurozni készültem, amiket tapasztalataim szerint kevésbé zavar a nagy zsinórsűrűség.
A vonalban bevetett három bot középső darabjának nem látom értelmét, és ezért nehezebb mindig a középen ülő horgász dolga
Álljunk meg egy szóra!
Amikor először hallottam a „zsinórsűrűség” kifejezést, nem is értettem igazán, miről van szó. Amióta fűzött csalikkal a nagyobb halakat veszem célba (szándékosan nem írtam bojlizást!), saját tapasztalatomból tudom, hogy a komolyabb méretű halakat bizony zavarja a túl sok bevetett felszerelés! Ne feledjük, ezek a halak azért éltek meg komoly életkort és méretet, mert óvatosak voltak. Nekik egy-egy beleúszás, amit mi csak egy apró csippanásnak érzékelünk, és talán még félsikerként is könyvelünk el, komoly figyelmeztető jel lehet. Az én fixa ideám, hogy ha túl sok beleúszás történik egy boton, az a szerelék nincs jó helyen. Mivel mindig leadcore-t használok, az előke biztosan a fenéken van, a leadcore-ral együtt, mögötte néhány méterrel kezd csak emelkedni a főzsinór (persze ez a meghorgászott távolság és a vízmélység függvénye is). Ha tehát sok beleúszás van, az azt jelenti, hogy a halak a szerelék és köztünk vannak. Itt mehetnek neki csak a zsinóroknak. Ha ez túl sokszor megtörténik, az gyanússá válik a halaknak, különösen az öregjének, és azok semmit sem kockáztatva odébbállnak. Ezért van az, hogy a vonalban bevetett három bot középső darabjának nem látom értelmét, és ezért nehezebb mindig a középen ülő horgász dolga.
Az ígéretes horgászhelyek felderítéséhez szükség volt egy kis csónakázásra, ami radarozásból és vizuális megfigyelésből állt
Kagylópad és focipálya
Hogy elkerüljük a zsúfoltságot, a szerelékeket mind szélességben, mind hosszában széthúztuk. Persze az ígéretes horgászhelyek felderítéséhez szükség volt egy kis csónakázásra, ami radarozásból és vizuális megfigyelésből állt. A radar a part előtti hirtelen törés után egyenletesen mélyülő vizet mutatott akadók, illetve más terepakadályok nélkül. Ugyanakkor komoly túrásokat láttunk közvetlenül a gát előtt, illetve a zsilipvonalban, és közvetlenül velünk szemben egy fűzfa előtt. Ez teljes mértékben egyezett a házigazdáink által átadott információkkal: a gát előtt kagylópadok és egy elsüllyedt focipálya(!) található, a zsilip előtt pedig az áramló víz okozta mederváltozás, illetve maga a kifolyó vonzotta a halakat. Ide, illetve gát elé került egy bot, nekem középre, dobástávra kettő, míg jobb oldalról szintén a zsilipvonalat horgászta meg másik barátom. A zsilip előtti területen folyamatosan láttunk mozgásokat, így nem véletlenül ez lett a fő csapásirány, de figyeltünk arra, hogy ne közvetlenül a túrások által kirajzolódott mozgási sávba, hanem attól a part felé (a mi irányunkba) tettük le a szerelékeket. Versenykörülmények közt valószínűleg közvetlenül a „haljáratba” horgásztunk volna, csakhogy ez baráti peca volt: így a szélső nem fogta le teljesen a bejövő halcsapatot, hagytunk lehetőséget nekik beúszni. Az etetési stratégia is széles skálán mozgott: a csak csali- semmi etetés mellett szerepet kapott a PVA, illetve a bőségesen megszórt halometetés is. Ez utóbbi volt a legkevésbé sikeres, holott ez igényelte a legtöbb anyagot…
Az első tíz feletti amur
Mindenre felkészülve
Mivel a víz teljesen ismeretlen volt számunkra, több etetési és csalizási módszerrel készültünk. Viszonylag nagy mennyiségű bojlit vittünk magunkkal (kb. 40 kilót), ami elsőre nagyon soknak tűnik (az is!), de egyrészt nem muszáj beszórni mindent, másrészt legnagyobb része 30-35 milliméteres golyókból állt, tehát egy pár szemes etetés is fél kilós nagyságrendű lehetett. A bojlik kissé eltértek a hagyományos házi készítményektől, a gyáriakról nem is beszélve: alapvetően halas jellegűek voltak, de ez csak az alapanyagok ízéből adódott, aromát egyáltalán nem tartalmaztak. Ez a módszer elsősorban nagy nyomásnak kitett vizeken hozhat sikert, Zalacsány pedig (még) nem ilyen: éppen ezért utólagos ízesítést alkalmaztunk: egy szintén saját gyártású, CSL-t, aromákat és aminosav-származékokat tartalmazó folyadékkal locsoltuk be a horgászatra szánt bojlikat, amit azok két-három nap alatt tökéletesen magukba szívtak. Ennek a módszernek megvan az az előnye is, hogy a golyók gyártásánál nem kell többféle recepttel dolgozni, ugyanakkor persze kevésbé domborodik ki – legalábbis a beltartalmat illetően – egy-egy golyó egyedi jellege. Némi magkeveréket is előkészítettünk: tíz kiló tigrismogyoró, 5 kiló kender és kb. húsz kiló kukorica lett megfőzve. A tigrist és a kendert szokásos módon, egy nap áztatás után főztük meg, a kukorica viszont már pár héttel korábban elkészült, és kefírrel savanyítva, zárt edényben várta a bevetést. Kinyitásakor az edzett orrú helyiek is elismerően bólogattak… Egy 25 kilós zsákban nagy szemű epres-halas pellet is várta sorsát.
A kiváló kondíciójú halak valami elképesztő erővel küzdöttek!
Nehézkesen indult…
Az első kapás nem váratott sokáig magára. A keményen büdös 32-es bojlira egy kiló körüli amur vetette rá magát. Szegény cimboránkat sietve kiröhögtük, majd behúzódtunk a sátrakba, mert elkezdett esni az eső. (Becsületére váljék az időnek, csak egyszer esett. Úgy két és fél napig egyfolytában). Vártunk. Aztán megint csak vártunk. Hosszú órák teltek el eredmény nélkül. Ez persze senkit sem izgatott, remekül éreztük magunkat, rendezgettük a táborhelyet, ettünk-ittunk. Illetve volt, akit idegesített ez a helyzet… nem is kicsit. Ez a valaki nem más volt, mint Gubás úr, vendéglátónk, aki határozottan a szívére vette, hogy érkezésünk után néhány órával még nem jelentettük az első pontyóriás megfogását. Alig győztük nyugtatgatni…
Szerencsére a halak is megunták a meddő várakozást, és időnként bejelentkezett egy-egy szép példány. Amurok általában 2-5 kiló közt, pontyok 6 kilóig. A kiváló kondíciójú halak valami elképesztő erővel küzdöttek. Nem is értem, hogy lehet az, hogy ugyanolyan méretű halak egészen eltérő erővel védekeznek, akár hasonló jellegű vizeken. Itt a halaknak hihetetlen erejük van, a végén már csak kínunkban nevettünk, amikor valamelyikünk egy 4-5 kilós pontyot sokszor egyszerűen nem tudott merítő közelbe húzni.
Mint kiderült, másnap horgászverseny volt mellettünk. Nem mellékesen ezért többször bocsánatot kértek(!), és a lehető legmesszebbre ültették tőlünk a horgászokat. Nem mintha zavartak volna, de ilyet még sehol sem tapasztaltam. A horgászok kisebb csoportokban sétáltak a parton, fogási eredményeinkről érdeklődve, valamint megcsodálták „Kétkilós” Laci közepes űrállomásra hajazó horgászállását, melynek két vezérmotívuma a futurisztikus Ranger pod illetve az új Eclipse sátor volt. Ja, és hogy szegény barátunk miért kapta ezt a becenevet? Meg lehet tippelni kezdeti halainak átlagsúlyát… Tekintettel arra, hogy 30-as, vagy akár dupla 30-as golyókkal nyomta, ezt az eredményt már-már csodának minősítettük.
Nem, nem zsákmányoltuk tucatszám a hatalmas pikkelyeseket, de fogtunk gyönyörű jószágokat!
Végre!
A második éjjel megérkezett az első komoly halunk. Egy kirohanós kapást követően kemény ellenállás után egy jó nyolcasra saccolt tükröst szákoltunk. A matracon éppen készültem megfordítani, amikor feltűnt, mennyire széles a háta. Elgondolkodtam. Máskor is csapott már be a tény, hogy elsősorban a hal hosszát és magasságát nézem, a szélességét (ami a vízben különben is kevésbé megbecsülhető) nem. Mérés után a hal 10,70 kilósnak bizonyult. Nagy volt az öröm, bár egy kis bánat is vegyült bele: Laci barátom ennél nagyobb halát simán mérés nélkül visszaengedtük. Azt sem tippeltük nagynak…
Ezzel megtört a jég. Nem, nem zsákmányoltuk tucatszám a hatalmas pikkelyeseket, de fogtunk gyönyörű jószágokat. Az öt nap alatt végül 6 db 10 kilót meghaladó pontyot fogtunk, vagy kéttucatnyi kisebbet, az amurokról nem is beszélve. Egy ismeretlen pályán egyáltalán nem lebecsülendő mennyiség, a rengeteg gátló tényező hatásáról nem is beszélve. Sajnos a folyamatosan beömlő víz miatt a zsilipet is állandóan nyitva kellett tartani, ami még inkább csökkentette a kapások számát. Utólag visszatekintve és objektíven elemezve a dolgokat, egyáltalán nem volt ez rossz eredmény, sőt! A túra végén már kisütött a nap, melegedett az idő. A halak visszatértek a könnyen felmelegedő sekélybe, nekünk már csak egy-egy elkóborolt példányt sikerült elcsípnünk. Ezzel együtt nem unatkoztunk: hatalmasakat beszélgettünk Baranyai Pistivel, a tógazdával, aki több napot mellettünk sátorozva rengeteg hasznos információt adott a tóról, nagyokat ettünk a büfében, ami nem is büfé, hanem egy csodás ételkollekciókat termő – mondjuk ki – vendéglő. Éjszakánként hallgattuk a harcsák buffogását – rengeteg lehet belőlük, azt hiszem, úgy nyolcvanig számoltam a rablásokat, aztán feladtam. Napközben külön engedéllyel előhalásztam a matchbotomat. Fél kiló kaja beszórása után a part előtt tíz méterrel több tucat(!) dévért fogtam, valamint egy, a süllyedő gilisztára hihetetlen vehemensen odaverő balint, ami a mérlegen 4,40 kilónak bizonyult. Még csak nem is láttam ekkora balint, nem hogy fogtam volna! Örömömet cseppet sem rontotta, hogy az a fenekeszeg helyi viszonyok közt egyáltalán nem számít nagynak, 6-8 kilós példányok állítólag szép számmal találhatók a vízben. Mivel a pergetés alapértelmezésben nem engedélyezett, napijegyes éjszakai horgászat nincs, a bojlisok pedig nem rablóznak, a ragadozóhal-állomány, mint oly sok „bojlis” vízen, itt is kiemelkedő, és ez valószínűleg csak javulni fog.
Búcsú
Az utolsó napon már inkább csak kirándulgattunk a vízen. Pisti barátunk körbevitt csónakjával a kíméleti részen, ahol csodás dolgokat láttunk. A bokrok közt és a töklevelesben napozó amurokat, megugró pontycsapatokat, a radar képernyőjén pedig a zalai dombságot kicsiben. Lankás domboldalak futnak fel, néha csak egyméteres vízoszlop van felettük, máshol öt méterig süllyed a fenék. Egy-egy ritka akadóban óriási mennyiségű halat zavartunk fel. Ki is néztünk a következő horgászatra néhány ígéretes helyet. Időnk sajnos lejárt. Amíg lehetett, húztuk-halasztottuk a pakolást, de előbb-utóbb csak el kellett indulnunk. Mielőtt beültünk volna az autóba, elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és egy pillanatra megálltunk a tó partján, néma búcsút véve. Visszatérünk még. Minél hamarabb!
( szöveg és képek: STÉG MAGAZIN, Tóth László, Nyáry Mihály )
