Indián nyár – Fantasztikus érzés vízen tartózkodni az évnek ezen szakaszában!
Fantasztikus érzés vízen tartózkodni az évnek ezen szakaszában! Huzamosabb ideig beáll egy kellemes, frontmentes időjárás, melyet színek kavalkádja fest tökéletessé. Melengető ez a harmónia, melyet szemünk a lelkünkig szív magába. A hajnali párás, nedves időszakot a napkorong emelkedése váltja föl, és mikor az ártéri erdő felett átvillannak az első sugarai, csodás, soha máskor nem látható színvilágot varázsolnak a horizontra. Az addig melegen öltözött pecásról sorra kerülnek le a ruhadarabok, van hogy egész a pólóig, trikóig, mert bizony a hőmérő higanyszála jócskán túllépheti a húsz fokot.
Minden rezdülés számít
Rólam is lekerült már a kabát, melyet óvatosan lendítettem magam mögé, hiszen a két kis pickerem spicce már egy órája várja az első megmérettetést, nem szeretném, ha mozgásommal elriasztanám a mostanában oly óvatosan jelentkező pontyokat. Az utóbbi időben amúgy sem túl bőkezű a folyó, néhány hajnalt már végighorgásztam, de csak darabos keszegek jutalmazták a kitartásomat. Nem tudom, mi lehet a csodás, aranypikkelyes barátaimmal, nem akarják tiszteletüket tenni az etetésemen. Ezért is kell nagyon óvatosnak lennem, mert ha itt az idő, bekövetkezik a várva várt kapás, azt nem szabad elmulasztani. Teljesen magam alá horgászom a meder sodorvonalában. Itt a legmélyebb a folyó, ezen a konkrét helyen 13 méter magas vízoszlop áramlik Kisköre felé. A gubancgátló merev csövén mindössze egy 35 grammos ólom tartja helyben a csalimat, és ezért is fontos az éberség, mivel itt szó sem lehet önakasztásról. A legkisebb rezdülést is azonnali reagálással kell megválaszolni, mert bizony, ha halam veszélyt érez, azonnal kifújja szájából a csalit a horgommal együtt. A késő őszi lehűlő vízben a kapás néha csak pár centi lehúzást jelent, mely ponty esetében pár pillanatnyi megtartással jár. Azonnal be kell húzni neki, mert ha várjuk a fejleményt, az nagy valószínűséggel a csali elengedésével és a botvég eredeti állapotra történő visszaállásával jár. Enyhe szélben, vagy csónakok keltette hullámverés közepette nagyon nehéz a finom jelek kiszűrése.
Nem túl szép emlék
Éppen egy faladik húz el mellettem, és bármennyire is visszafogott lendülettel teszi, azért jócskán bemozgatja a csónakomat. Szépen, párhuzamban, együtt bólogat a két spicc, mikor minden átmenet nélkül a bal oldali lent marad. Nem vagyok teljesen bizonyos a dologban, de határozottan belehúzok az eseménybe. A spiccgyűrű el sem mozdul a helyéről, csak a lágy bottest feszül kiflibe, és jókorát nyekken a terheléstől. Ponty! – hasít belém a felismerés. Mint aki tudomást sem vesz arról, hogy meg van akasztva, és mintha csak az etetést szeretné még jobban szemügyre venni, tesz egy félkört alattam. Majd csak lassan, de azért tudatosul benne, hogy itt baj lehet, elindul folyásnak lefelé, és eszméletlen tempóra kapcsol. Volt időm kellően megnyitni a féket és felkészülni a rohamra. Ilyenkor nincs mit tenni, bízni kell a jó akadásban, és maximálisan ki kell szolgálni a tomboló ellenfelet. Negyvenméternyi vágta után nyugszik meg és megáll! Sajnos rossz emléket ébreszt bennem a jelenség. Néhány éve ugyanez játszódott le, ráadásul ugyanezen a helyen. Felbátorodva ráfogtam a dobra, és magam felé próbáltam húzni a látszólag megnyugodott halat, mire ő ezt másképp gondolva, robbanásszerűen tovább ugrott, ha lehet még erőteljesebben, mint addig. No, ezt a zsinór már nem bírta elviselni, és elveszítettem szerintem eddigi leghatalmasabb pontyomat. Élesen bennem él a kudarc, és azóta ezeket az ismétlődő fárasztási pillanatokat sokkal körültekintőbben próbálom kezelni.
Ezt most nem rontom el!
Most sem terhelem teljesen a halat, de azért határozottan belepumpálok a botba. Szépen, ütemesen átfordul, és hagyja magát pumpálni. A fenék közelében közelít, míg el nem éri a ladikom vonalát. Ez is kritikus pont! Rá kell emelni a halra, és ki tudja, hogy ez mit vált ki az amúgy sem nyugodt áldozatból. Innentől kezdve egyedi minden egyes ponty fárasztása. Emlékeimből merítve volt már megugrás a szélrózsa minden irányába, volt, hogy beletekeredett a horgonysúly kötelébe, de volt olyan is, mely egyszerűen megadta magát és hagyta, hogy a felszínig emeljem, majd ott rendezett ramazurit. Nem egyszer kellett a botjaimat a kötelek között átvennem az épp a csónak alatt átúszó halak miatt. Mostani ellenfelem szépen emelkedik, de vízközépen újra kitör oldalirányban. Kiszolgálom, majd azonnal terhelem, és újfent magam felé kormányozom. Sikerül visszaédesgetnem, és már csak néhány centi választ el a látványától. A tiszai nyurgák fárasztásának talán legemlékezetesebb képei az első pillantások. A makkegészséges, hatalmas bronz sárga pikkelyekkel, narancs úszóvégekkel tarkított torpedók látványa örök képpé formálódik elmém albumában.
Hirtelen lavórnyi területen borsónyi buborékok pattannak szét a felszínen, és alatta már átsejlik az az aranysárgás folt, melyet már nagyon szeretnék magaménak tudni. Nem! Nem akarja magát mutogatni! Szégyenlős, de a lágy pálca csak a felszínre kényszeríti, és hálóm szemei béklyóként ölelik körül, majd egy gyors mozdulat, és már itt is piheg a deszkákon. Gyorsan kibontom és pontyzsákba csusszantom, nehogy megsérüljön. A fotók elkészültéig itt fog pihenni, majd ismét szabadon nyargalászhat a szőke hullámok között. Szerencsémre épp erre tart Horányi Józsi írótársam, és jobb kezekbe nem is adhatnám a gépemet. Készül pár emlékkép a 9 kiló feletti zsákmányról, és a visszaeresztés örömteli pillanatairól. Megbeszéljük a részleteket, és én elmondom őszintén, hogy ez az év az, amikor nagyon nehezen jött össze az első ponty, máskor csak passzióként jártam fel ide, mert jó időtöltésnek és nagy élménynek számított küzdeni a rendre jelentkező pikkelyesekkel, mára azonban már az egy hal sikeres megfogása is jó eredménynek számít, több napos állhatatos próbálkozás ellenére is. Józsi tovasiklott a Nagy-Morotva felé, én pedig, mint mindig, a harcsák felől kezdek érdeklődni…
( szöveg és képek: Oláh Csaba )