Állati nyomozás – Beszédesek az élő vad által hagyott jelek!

A rálövés helyén található jeleket a legtöbb vadász rutinszerűen felismeri, tudja milyen sebzésre kell gyanakodni, ha vágott szőrt, csöves csontot, bélsarat, rózsaszínű és habos vért vagy éppen májdarabkát találunk a helyszínen. Az utánkeresés során ugyancsak figyelmesen átvizslatjuk az adott útvonalat, kenést, megfekvést, esetleg csak ledöntött lágyszárúakat lesve, s ezekből következtetünk arra, hogy érdemes-e kutya nélkül tovább próbálkoznunk vagy sem. Más a helyzet viszont az egészséges, élő vad által hagyott jelekkel. Ezeket kevésbé figyeljük, sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítunk nekik, pedig többet érdemelnének. Néha azért a szórón megnézzük, hogy járja-e „nagytalpú” kan, vagy hogy malacos koca megfordul-e arrafelé, puskával a vállunkon és vadászszékkel a hónunk alatt a gabonatáblába vezető váltók kitaposottságára is ügyelünk, de a hullatékok, ürülékek, köpetek, sőt a lábnyomok fölött általában átsiklunk. Pedig ezek is beszédesek, sok mindent elárulnak, csak „meg kell hallanunk az üzeneteiket”, s máris nagyobb eséllyel pályázhatunk a hőn áhított zsákmány kézre kerítésére.

A vadnyomok és vadjelek azonosításának természetesen alapfeltétele a vadászható, illetőleg védett vadfajok anatómiai és viselkedési sajátosságának az ismerete. Ezek nélkül a tudományunk fabatkát sem ér, amolyan „tankönyvszagúvá” válik, és több bosszúságot okoz a félműveltség, mint amennyi örömet a tudás – amely mint tudjuk hatalom…

Természetesen lehetetlenség egyetlen újságcikkben összefoglalni mindazt, ami egy-egy faj vagy egyed jelenlétére és viselkedésére utal, de nagyvonalakban megpróbáljuk felsorolni a legjellemzőbb nyomokat és jeleket, hogy a későbbiekben, ha a vadász nyitott szemmel járja az erdőt-mezőt, akkor egyszerűbben tájékozódjék. Kezdjük a nyomozást a lábak (talpak vagy paták) által a hóban, sárban, homokban, porban hagyott képekkel. Ezek a lenyomatok az adott fajra jellemzőek, de sokszor – több-kevesebb biztonsággal – még az ivar vagy a kor is megállapítható belőlük, és a frissessége alapján következtethetünk arra is, hogy mikor „közlekedett” arra az adott vad, milyen irányból érkezett, illetve merrefelé távozott.

Az első lépés

Az elsődleges nyomazonosítás a faj meghatározását jelenti. Ez egyfajta gyors rendszertani skatulyázást jelent, hiszen rögtön látszik, hogy madárról vagy emlősről van-e szó, ha emlősről, akkor annak mancsa vagy csülke van-e, ha mancsa, akkor az mekkora, azon hány ujj van, és ha teszem azt öt ujja van, akkor van-e köztük úszóhártya, illetőleg látszik-e a karom lenyomata vagy sem. Azután meg kell figyelnünk például a talppárnák alakját, nagyságát, illetőleg az ujjak elhelyezkedésének egymáshoz való viszonyát. Ez alapján kialakul egy kép, és a képzeletbeli rostán kihullik sok-sok faj, a végére egy-kettő marad, ahol már sokszor egyéb jeleket is társítanunk kell a nyomokhoz, ha nem vagyunk százszázalékosan meggyőződve arról, hogy mondjuk egy nyest vagy egy nyuszt nyomát véltük-e felfedezni.

A nyomok mellett ilyenkor az ürülék (a növényevők esetében hullatéknak hívjuk) is a segítségünkre siethet. Az ürülékből sok fontos információt kaphatunk a táplálék-összetételre vonatkozóan, de a fajra jellemző sajátosságok alapján az egyedek tartózkodási – vagy rendszeres előfordulási – helyére is tudunk következtetni.

A ragadozók „végterméke” általában henger alakú és az egyik végén hegyes, de például a vidrának laza szerkezetű ürüléke van – mint ahogy a borznak is. Ezt a kérdést ehelyütt nem is ragozzuk tovább…

Nézz a lábad elé!

A legbiztosabb támpontot tehát a láblenyomatok alapján kaphatjuk, érdemes tehát ezzel kicsit részletesebben foglalkozni. A mancsnyomok közös jellemzője, hogy a mellső láb lenyomata csaknem minden faj esetében szélesebb, mélyebb és jobban körülhatárolt, mint a hátsóé. Ez alól csupán a rágcsálók képeznek kivételt. Ha az állat gyorsan mozog – például menekül vagy éppen zsákmányra hajt – akkor a mellső láblenyomaton az ujjak széjjelebb állnak, mint természetes helyzetükben vagy lassú mozgásnál. Nem ritkán a mellső és a hátsó láb eltérő felépítésű (például a mosómedvénél és a rágcsálóknál), így azok lenyomata is különböző. A mancsosok esetében a haladás iránya egyértelműen meghatározható, hiszen az ujjak előre felé mutatnak.

A párosujjú patások nyoma általában – bár ez talajtípustól is függ – élesen körülhatárolt. Ezeknek a fajoknak négy ujjuk van, de csak a 3. és 4. végére lépnek, vagyis a középső (hasított) ujjaikra, amelyek erőteljesen fejlettek és többnyire szimmetrikusak. Az első ujj a csülkös vadnál hiányzik, a 2. és az 5. ujj, a két „fattyúköröm” pedig sokkal kisebb és a láb hátsó részére fordult. A legtöbb esetben ezek olyan magasan vannak, hogy le sem érnek a talajra, igaz, futás közben vagy ugrásnál a bokaízület lazaságának köszönhetően hagyhatnak nyomot. Az idősebb vaddisznóknál, a szarvasféléktől eltérően jórészt a fűköröm nyoma is látható.

Érdekességképpen nem árt megjegyezni, hogy a rénszarvasnál ugyanez a helyzet. A paták szarurétege sima, hajlított felületet képez, ez adja a nyom ívét, a szarutalp pedig tulajdonképpen az a rész, amelyen a vad jár. Nagyon kemény talajon csak a szaruréteg látható, s ez némiképpen megnehezítheti az azonosítást, de az alakjából és a méretéből azért általában meghatározható a faj. A mellső láb nyoma nagyobb és erősebb, mint a hátsó lábé, ráadásul az első lábujjak sokszor szétállnak (futás közben szinte V-alakra nyílnak), míg a hátsók szorosan összezárva maradnak.

A legjellemzőbb hazai apróvadfajok közül jellegzetes nyoma van a mezei nyúlnak. A mellső végtagokon öt ujj van, de a belső (a hüvelykujj) csak ritkán hagy nyomot, a hátsó láb pedig hosszú, keskeny és négyujjas. A szőrtakaró az ujjak alatt igen jól fejlett, ez okozza a jellegzetes, hegyes alakot. Hóban a hátsó nyomok lényegesen hosszabbak és nagyobbak, mint az elsők. A nyomok Y alakot képeznek: elöl, egymás mellett a két hátsó, utána egymás mögött a két kisebb mellső. A nyomképek közötti távolság utal az állat sebességére is, minél gyorsabban vágtázik, annál távolabb lesznek egymástól a lenyomatok. Az üregi nyúl nyoma a mezeihez nagyban hasonlít, csak kisebb, körülbelül kétharmada annak.

Sokszor jelent gondot a ragadozók nyomképének a felismerése is. A legkézenfekvőbb a házimacskáénak a megítélése, ő tudniillik ujjon jár, ezekből a mellső lábakon öt, a hátsókon négy található. Az első lábain azonban a belső ujja olyan magasan van, hogy csak ritkán hagy nyomot, ezért egyértelmű a helyzet: ha négy jól fejlett karomlenyomat nélküli ujjpárnát és háromkaréjos talppárnát észlelünk, s mindez nagyjából köralakba rendezhető, akkor méretétől függően vagy házi cicusról (3-3,5 cm), vagy vadmacskáról (3,5-4 cm), esetleg hiúzról (6-8 cm) van szó. A hiúz nyomát gyakran összekeverik a farkaséval, de van pár jellegzetes különbség, ami eloszlathatja a kételyeinket: a hiúz aszimmetrikus nyoma olyan, mint egy hüvelykujj nélküli tenyér, míg a farkas esetében a két középső ujj egyforma hosszú és a lenyomat teljesen szimmetrikus.

A nyestnek és a nyusztnak öt-öt ujja van minden lábán és a karmok lenyomata mindig jól kivehető. Jellegzetessége, hogy az öt ujj ellenére, csak négy félkörben elhelyezkedő ujjpárnája és vese alakú, kerekded tenyérpárnája van.

A vidra nyoma könnyen felismerhető, hiszen az öt lábujját úszóhártya köti össze, a négy határozott és egy halványabb (ez a hüvelykujjé) ujjpárna végén pedig csak kicsi karmok láthatók, a mellső, 6-8 centiméteres átmérőjű lenyomat majdnem kör alakú, a hátsó pedig hosszúkás.

A borz mind az öt lábujján hosszú karmot visel, ami a nyomképen is tisztán kivehető. Az ujjpárnák majdnem egy sorban helyezkednek el, de a belső sokszor halványabb, a középső karéjos talppárna viszont a karmokhoz hasonlóan mindig látszik. Tipikus járásformájának köszönhetően a borzok gyakran teszik a hátsó lábukat a mellső nyomába vagy ha sietős a dolguk, akkor az elé. A lépéshosszuk akár 70-80 centiméter is lehet.

A róka mellső lábán öt, a hátsón négy ujj van, ám a lenyomatokban csak négy látható. Négy nagy ujj- és egy nagy központi talppárnájuk van. Karmuk hosszú, vékony, hegyes, amely a párnák mellett a lenyomatban is tisztán látszik. Teljesen szimmetrikus, a két középső ujjpárna kissé egymás felé fordul. A kutyanyomtól az különbözteti meg, hogy a két középső ujjpárna messzebb van a két külsőtől, mint az ebek esetében, és általában hegyesebb a karomlenyomat.

A nagyvad esetében a legkönnyebben a vaddisznó nyoma ismerhető fel. Ha a fűköröm is látható, akkor a külső íven összekötve a lenyomat trapézalakot képez, míg a gímbikáknál, ha esetleg látszik is a fattyúköröm, az összekötött vonal téglalapba illeszthető. Az ivar, a kor és a testsúly függvényében a nyomok mérete igen változatos lehet, egy jól megtermett remetekan nyomát azonban sokszor tenyérrel is épphogy csak el tudjuk fedni.

A gímszarvas nyomai szélesek, a paták külső szélei egyenletesen kerekednek. Nyugodt járás esetén a hátsó lábát a mellső nyomába vagy annak közelébe rakja, ha pedig gyorsan üget vagy vágtáz, akkor az elé.

A dámnak keskenyebb és hosszúkásabb a nyoma, a pata lenyomatai sokszor hegyesek, külső szélük a nyom hátsó részén majdnem párhuzamos.

Az őz nyoma a kis méretéről ismerhető fel, de a keskeny paták hegyes vége, és az enyhe kifelé fordulás is elkülöníti a többi hazai szarvasfélétől. Megugrásnál a paták – főleg a mellső lábakon – erőteljesen szétterülnek.

A muflon nyoma az őzére emlékeztet, de szélesebb és téglalap formájú, a patavégek pedig kerekek és határozottak.

Árulkodó jelek

A láblenyomatok mellett egy-egy vadfaj jelenlétére utalnak a táplálkozás nyomai is. A bagózás a vaddisznóra jellemző, amikor a tejes érésben lévő gabona kalászát letépve azt megcsócsálja, majd rágás után, anélkül, hogy lenyelné, egyszerűen kiköpi. A bagózás a vadkárelhárító vadászatok intenzívebbé tételének szükségességét jelzi. Ugyancsak a sertevad munkálkodásáról tanúskodnak az összetúrt, felforgatott területek, útszélek, árokpartok.

A fás szárúak és cserjék rágásmagassága ugyancsak utalhat egy-egy faj vagy egyed rendszeres előfordulására. A fognyom mérete és külleme a fák törzsén látható jeleket mutat, talán a legtipikusabb, mindenki által ismert forma a hódrágás. Ha szarvasfélékről beszélünk, akkor különbséget kell tudnunk tenni a rágás (kérgezés), illetve a dörzsölés, agancstisztítás vagy disznó esetében a vakaródzás és az agyarfenés között. A vezérhajtások, csúcsrügyek nagyvadas területen fokozott veszélynek vannak kitéve, és sokszor kerítés vagy villanypásztor nélkül ezeket a fiatal erdőket meg sem lehet védeni.

A harmat leverésén túl általában a kerítésen is jól látható jelei tapasztalhatóak annak, ha a csemetésbe vagy fiatalosba hívatlan vendég érkezett. A drótháló tetejének lenyomása vagy a rajta lévő szőrcsomók egyértelműen jelzik, hogy ott „valaki” beugrott. A vaddisznó értelemszerűen inkább alulról próbálkozik, a kerítés felfeszítésével. A kisebb és fiatalabb faegyedeken, a cserjéken vagy a lágyszárúakon a rágás nyoma is megfigyelhető, és ugyanez vonatkozik egyes mezőgazdasági kultúrákra is, ahol ráadásul a váltók is kialakulnak, így a taposásból lehet arra következtetni, hogy hová érdemes vadkárelhárítás céljából a leshelyünket kialakítani.

Ne gondoljuk azonban, hogy csak a nagyvad képes a gabona- vagy kukoricatáblákban „garázdálkodni”, mert példának okáért a borz is csúnya munkát tud végezni…A zsigerek eltűnése, a széttépett tetemek, a fosztott madártollak, állati maradványok egyértelműen ragadozók jelenlétére engednek következtetni. Ilyenkor nem árt a kotorékot (ami szintén a vadjelek közé sorolható) felderíteni vagy csalsíppal, esetleg vonszalékkal próbálkozni, hátha puskavégre kapható egy-két „vörös frakkos”, esetleg aranysakál, nyest vagy nyestkutya. A különféle vadnyomokat és vadjeleket még hosszasan lehetne sorolni, hiszen nem esett szó eddig például az ördög- vagy boszorkánygyűrűről, a fialó vacokról, a hullott agancsról, a madarak porfürdőjéről, és sok-sok mindenről, amely egy gyakorlott, rutinos vadász számára természetes evidenciaként szolgál a vad „nyomozásakor”, ám sokan vannak, akik eddig csak kereső- vagy – rosszabb esetben – céltávcsövön keresztül pásztázták a határt, pedig érdemes lett volna néha a lábuk elé nézni, és tudomásul venni, hogy az erdő-mező nyitott könyvet tár eléjük, csak éppen nem tudnak belőle olvasni…

( szerző: Wallendums Péter )