Csukapergetés a Sajón – „Öreg” villantó, nem „vén” villantó!
Mostanában időhiányban szenvedek, így ritkábban jutok el a Tiszára, csak a közeli Sajó domolykóit riogatom. Tavasszal több helyen is sikerült fognom belőlük, de mióta bejött ez a nyári forróság, sajnos még őket is mellőznöm kell. Pedig engem mindig is a Sajó csukái érdekeltek, hiszen legendásan harciasak!
Engem mindig is a Sajó csukái érdekeltek, hiszen legendásan harciasak!
Komolyabb szerelés kell!
Korábbi tapasztalataim alapján már a késő szürkületi időszakban is pergettem rájuk, de ezzel csak azt értem el, hogy először csak egy, majd más alkalomkor két – Gombár Peti által faragott – aranyos, kis fekete-sárga tigris csíkos wobleremet is elvitték a csukák. Mások nem is lehettek, hiszen a szakítások erőteljes rávágásukat követően, a fárasztás első pillanataiban történtek meg. Elkeseredetten néztem a teher nélkül visszacsapódó botvégeket. Az a hátránya ezeknek a kis UL pergető cuccoknak, hogy az ilyen erőszakosabb hal azonnal fel tudja venni a menekülő pozíciót. A zsinór, ha becsúszik a csukák szája szélén lévő lemezek közé, akkor azonnali szakadást jelent, mint ahogy az nálam is történt. Így aztán keményen megfogalmazódott bennem az elhatározás hogy a következő alkalommal komolyabb szereléssel fogom őket abajgatni.
Patinás folyami körforgók, és támolygó kanalak
A botnak egy rövid gerinces YAD Sagato-t választottam, amivel ha kell, tudok erőszakosan is fárasztani. Megbízható fékű orsómra vékony fonott került, de így is tíz kiló felett bírt a kanóc. Természetesen tettem fel drótelőkét is! Nagyon régen használt folyami körforgó villantóimat, és támolygó kanalaimat is elővadásztam a dobozom mélyéről. Legalább négy éve, hogy nem voltak munkára fogva! A rozsda azért még nem kezdte ki őket, de látszott, hogy fogtak már halat bőven, mert a festés patinásan megkopott. Ezek a fűzfa alakú villantók vastagabb lemezből készültek, hogy a sodrás ne dobja túl könnyen a felszínre őket, és ne veressenek túl, húzásuk közben. Más műcsalit a célszerűség miatt nem vittem magammal. Kevés helyet foglaltak, és a maximum kettő és feles víz ezekkel is hatékonyan meghorgászható volt.
A második húzásnál egy határozott koppintásba vágtam be. Meglett a ragadozó, de kihasználta a sodrás erejét, és bár zsinórt nem tudott húzni, de derekasan küzdött!
Ízlelgettem „öreg” villantóim mozgását
Kiérve a helyszínre, szokatlan volt kézbe venni ezt az ultra könnyűnek egyáltalán nem mondható pálcát. Alig kellett vele suhintanom, így is a folyó túloldalán kötött ki a szerelék. Az első dobásaim kicsit céltalanok voltak, ízlelgettem a „öreg” villantóim mozgását, amiket cserélgettem közben. Végül egy pirosas-sárgás fűzfalevél alakú, kb. 10 grammos körforgóra esett a választásom. Innentől kezdve céltudatosan kerestem azokat a területeket, amelyeknél a sodrás megtörik, és lassan imbolygó vizű langók alakulnak ki. A partszél nem adott halat, pedig találtam két kisebb bedőlt fát, amin másfeles víz ballagott lassacskán. Nem akartam elhinni, hogy nem rejt halat, ezért elidőztem itt. Próbáltam a műcsalit olyan közel vezetni a bokros részéhez, amennyire csak lehetett, kockáztatva ezzel az elakadást is. De semmi, még egy pöccintés se! Korábban ugyanebből az állásból, bent a mederközépen domolykókat fogdostam.
Szinte hazai pálya!
Kicsit fentebb kettévált a sodrás, és középen kialakított egy zátonyt, amin most méteres gyors folyás alakult ki. Ennek mind a két oldalán egy rézsű feszített, melynek a felém eső oldala a sekélyebb, a túloldali a meredekebb volt. Ezt még tavasszal, egy húszgrammos cseppólommal tapogattam ki. Szinte hazai pálya! Egy kicsit túldobtam a padkán. Nyugodt húzás mellett hagytam lassan billegve forogni a villantót. Majd amikor éreztem, hogy medret fogott, kicsit gyorsítva húztam át a homokos-sóderos részen. Amikor ismét szabadon forgott, tehát átért a felém eső részre, újból bukdácsoltatva indítottam a húzást. Ez a túloldal letapogatásához jó volt, de mikor a sekély, gyorsfolyású részén átjöttem, mindig csak a padka legvégét tudtam megpergetni. Ezért a felém eső rész letapogatását elölről kezdtem.
A fejét pedig befúrta a lábam alatti – feltehetően – gyökeres részbe. Közben teljesen habosra verte a vizet!
Erősen esteledett, mire az utolsó, jónak ítélt beállóba érkeztem
A második húzásnál egy határozott koppintásba vágtam be. Meglett a ragadozó, de kihasználta a sodrás erejét, és bár zsinórt nem tudott húzni, de derekasan küzdött. Az erősen áramló víz végül kinyomta a langóba, ott aztán nem sok esélye maradt, mert gyors tarkófogással kikaptam a vízből. Szerencsés, szájszéli volt az akadás, így egy kis fotózkodás, és élesztgetés után visszaküldtem a Sajóba a 47 centis csukeszt. Még dobtam arrafelé párat, de ha bújt is ott meg ragadozó, valószínűleg a fárasztással levertem a padkáról. Új pályát kerestem, és lelkesen dobáltam tovább. Erősen esteledett, mire az utolsó, jónak ítélt beállóba érkeztem. Itt egy túlparti, bedőlt fát dobáltam körbe, a semmiért! Majd a saját oldalamon egy körülbelül tíz méteres, tétován támolygó laposabb, alig méteres mélységűre saccolt szakasz következett. Itt előírásszerűen, először rövid, majd egyre hosszabb dobásokkal fésültem át a partszakaszt.
Teljesen habosra verte a vizet!
Bíztam abban, hogy a lábaim előtt is heverhet csuka, hiszen elég csendesen közelítettem meg a területet. Úgy az ötödik dobásnál fél távon akaszkodott belém őkelme, inkább csak egy ránehezedést éreztem. A bevágást követően furcsán védekezett, mert gyorsan felém iramodott. Majdnem meglazult a zsinór is, mert a lábam elé cikázott. Csak kis szerencsével sikerült a stabil kontaktust felvennem. Ekkor egy furcsa, fél perces huzavona alakult ki, ami akár komikusnak is tűnhetett volna önmagában, ha nem tudnánk, hogy csukeszunk az életéért küzdött. A halnak hol a farok vége, hol egészen a farok alatti úszójáig teljes egészében kint volt a teste. A fejét pedig befúrta a lábam alatti – feltehetően – gyökeres részbe. Közben teljesen habosra verte a vizet! A küzdelem amilyen vehemens volt, olyan gyorsan véget is ért. Halam minden átmenet nélkül abbahagyta a hiábavaló küzdelmet. Felfeküdt a vízre, nekem csak – térdre ereszkedve – ki kellett emelnem a vízből. Az előzőtől nagyobb, 54 centis csuka feküdt előttem a fűben.
A küzdelem amilyen vehemens volt, olyan gyorsan véget is ért. Halam minden átmenet nélkül abbahagyta a hiábavaló küzdelmet
Kíváncsi voltam a Sajó halának ízére
Percekig nézegettem az egyre gyengülő fények mellett. Lehetne azon elmélkedni, hogy miért nem engedtem vissza halamat. Hiszen egy ilyen csuka a tizenöt, húszcentis domikra már komoly veszélyt jelent. Már ahhoz a mérethez is közel van – egy ekkora vízben, mint a Sajó -, amikor azt mondhatjuk rá, hogy csúcsragadozó. De az igazság mégsem ez! Az idén még erről a vízről nem hoztam haza halat, és kíváncsi voltam a Sajó halának ízére. Egyszerűen megkívántam a fokhagymás sült csukát, ami végül nagyon finomra sikerült.
( szöveg és képek: Horányi József )
