Frontbetörés küszívás idején
Élővizeink nagy pillanatai közé tartozik a küszívás. Ez a szezononként többször ismétlődő, de változó intenzitású esemény mágnesként vonzza vizeink ragadozóhalait. Napok óta jó híreket kapok a Tiszáról, egyre erősödik az esemény, egyre több területen „gyúlnak lángra” a kis ezüstös halacskák és próbálnak gondoskodni a jövő generációjáról. Aki csak teheti, már lent, az ívási területek közelében vert tanyát és élőhalas ráúsztatással, alá fenekezéssel, vagy éppen a számomra is kedves pergetéssel próbálja tizedelni az elvakult, őrjöngő, zabáló ragadozókat. Én sem bírok magammal, és szabaddá teszek egy napot, mert nem szeretnék kimaradni a „terített asztal” kínálta lehetőségből.
Frontérzékeny uszonyosok
Kora hajnalban fordulok ki a kikötőből. Az évek során elraktározott területek sokaságát hívom elő elmémből, és eszerint kormányozom ladikomat. Rendre járom a zsombékos, fűzek bolyhos gyökérhalmaival tarkított szélvizeket. Csak ezernyi aprócska gyöngyfüzér árulkodik a napokban lezajlott és remélhetőleg sikeres ívásról. Viszont most nyoma sincs a nász legapróbb jeleinek sem. Még a „bombabiztos” bakcsók jelenléte sem segít felfedezni a kisebb halnépet, pedig ezek a madarak biztos támpontjai a jó szemű pecásoknak. Bosszant picit a késésem, de még az is elképzelhető, hogy a délutáni órákban újra indul a forgatag, és akkor nem jöttem hiába. Addig is belelopom magamat az Örvényi-morotva nádas, zegzugos rejtekébe, hátha itt még lelek vérpezsdítő eseményeket. Csodálatos vízi úton vezet az utam. Kiszélesedő holtágból egy szűk csatornává keskenyedik a víz, mely fölé ártéri fűzek borulnak. A természet mesés alagútrendszerén keresztül érem el az újabb tóvá gyarapodó morotvát. Keserű kép fogad. A déli szél komolyan megerősödött, tarajos hullámokat korbácsolva a felszínre. Tehát ez az oka az ívási szünetnek. Halaink kifinomultabb érzékekkel már jóval korábban megérzik a készülő időjárás-változásokat, melyekre hol így, hol úgy reagálnak. Esetemben nem a legpozitívabban, bár ez még mindig csak a küszökre vonatkozik. Az is elképzelhető, hogy a mederbe, törésekre húzódott ragadozók éppen étvágyuknál vannak, csak más módszerrel kell ingerelni őket. Nem is agyalok sokat! Átmotorozok a Füredi-morotvára, és az északi zsilipnél elhagyom az állóvízrészeket. A csatorna kijáratban még sejtettem valamit, mert ez pontosan keresztirányú a jelenlegi erős szélre, de sajnos nem csak a szél, sokkal inkább a frontbetörés blokkolja a küszök nászát.
Még a bot is megreccsen!
Az élő folyó Nagy-morotva bejárója alatti szakaszán állítom le a motort. Itt rendezett, tiszta, zsombékos a part. Nagyon erős ívás szokott rajta lenni. Úgy okoskodom, hogy ha tegnap még itt zabáltak a harcsák és tele a gyomruk, talán még a közelben pihegnek, emésztgetik az esti vacsorájukat. Mondjuk, ez nem éppen egyszerű feladat, mármint a jóllakott halat táplálkozásra késztetni, de még mindig biztosabb, mint olyan részeket vallatni, ahol esetleg nincs is egy példány sem. Mindenesetre a wobbler helyére 15 cm-es gumihalat kapcsolok, és a parttól ötméternyire, az első törésen vallatóra fogom a vizet. Kellemetlen az alszél, szinte helyben maradok, de nem bosszant, ha kell, elektromos motorom segítségével kissé lejjebb húzatom magam. Csak hanyagul magam alá ejtem a csalit, melyet vertikális fel-le mozgatással hozok táncba. Kényelembe helyezem magam a forgós székemben, még kicsit ficánkolok is, mikor, talán a harmadik emelésembe, határozottan beleüt valami. Magam is meglepődök a dolgon, de reflexből odacsapok neki. Pálcám belereccsen a nagy ellenállásba, és azonnal felállít ülő pozíciómból a darabos ellenfél. Kettőt-hármat rátuszkol a botra, majd tréfát nem ismerve elvágtázik a meder mélyebb pontja felé. Olyan gyorsan történt minden, hogy meglepődni sem hagyott időt. Most tudatosul bennem, hogy szép harcsával van dolgom. Agyamon átfuttatom a szerelés legapróbb részleteit is, de mint mindig, most sem emlékszem hibás zsinórszakaszra, gyenge kötésre, a varrás is makulátlan, és ha jól ül a jig horog, csak idő kérdése és beemelhetem a csónakba jó erőnek örvendő harcsámat. Harmincméternyit vehetett le a dobon lévő zsinórból, mikor végre megáll. Határozottan pumpálni kezdem, bár érzem, hogy inkább a csónakomat húzom a halra, mintsem őt kényszeríteném magam felé. Óvatosan kell bánnom vele, mert a jig horgában nem bízom annyira. Az alszél is a halnak dolgozik, de azért lassan a feje fölé érkezem.
No, lássuk!
A dobot lefogva, a lehetőségek határain belül, határozottan beleemelek a botba. Sikerül harcsámat elbizonytalanítani, hagyja magát félvízig erőltetni, majd beletuszkol a pálcába, vízig töri a spiccet és szakaszosan levesz néhány méter zsinórt az orsóról. Farkával jókorákat csap a fonottra és ezt nagyon nem szeretem, sajnos már veszítettem így harcsát, egyszerűen kipattant belőle a vékonyan akadt wobbler horga. Most inkább hagyom, hadd ússzon a fenékig, majd azonnal újra emelem, és amit enged a szerelés, azt megpróbálom maximálisan kihasználni. Meg is van az eredménye, mert már alattam tekergőzik, csak néhány méternyi vízoszlop választja el a felszíntől. Viszont itt keményen megtartja magát, nem bírom feljebb emelni. A következő pillanatban tojásnyi buborékok pattannak szét a víztetőn, biztos jeleként, hogy halam a végső energiatartalékait is latba vetette és elkészült erejével. Ez az a pont, amikor megkísérelhetem a felszínig emelni, de óvatosnak kell lennem, mert a horgásszal való találkozás mindig ad a halnak egy végső, nagy adrenalin lökést, és képes összeszedni, koncentrálni maradék erejét, mellyel a helyzetet a saját javára tudja fordítani. Az orsóm fékét teljesen meglazítom és a dobra fogva emelek a pálcámba. Még egy pici, és még egy és….. A harcsa már itt tekereg előttem, áttöri a víztetőt, széles homlokával a ladikom felé fordulva ismerkedik a szituációval. Gyorsan mellé guggolok és megpaskolom a tarkóját. Teljes testével sarlóba rándul, és hatalmas vizet átmozgatva kirúgja magát, de már nem képes alá süllyedni. Azonnal visszafordítom és fogást keresek az alsó állán. Széles patkót markolok át, határozottan rászorítok, melyet nyugalommal visel. A botomat a csónak oldalának támasztom, a felkapókart átlököm és csak ezután emelem meg a fejét. Hatalmas bendője van, a vízben ez nem is látszott, úgy 25 kilónyira becsültem, de most már érzem, hogy jóval komolyabb darabbal van dolgom. Leszorítom a test nagy részét és azonnal utána fordul a farokrésze is. Pompás ragadozó, mely degeszre ette magát az elmúlt napokban, ennek ellenére nem bírt ellenállni a jól emelgetett plasztiknak és egyenesesen torokra szívta azt. Hopp-Hopp-Hopp! Tör ki belőlem a fogás öröme. Egy vesztésre ítélt nap, csodásan meg lett koronázva! Örömömet már csak a mérleg kilengése fokozza, mely kereken 31 kilónál csillapodik meg.
Ennek a fogásnak számomra nagy tanulsága van, hiszen olyan keveset tudunk a harcsák életritmusáról, pontos tartózkodási helyéről, pillanatnyi állapotukról, gondolok itt az éhségérzetükre, reakciókészségükre és sok egyéb apró, de jelentős tényezőre, melyek a horgászt a siker irányába kormányozhatják. Most nekem sikerült kamatoztatnom az elméleti tapasztalatomat, gondolatomat, de hányszor vallunk kudarcot?! Ugye! Számomra ezért szép a harcsa pergető horgászata, mert minden fogásban benne vagyunk testileg és lelkileg egyaránt. Mi keressük meg, mi találjuk ki az ízlését, mi alkalmazzuk a megfelelő műcsalit, mi táncoltatjuk azt úgy, hogy neki is tessék, mi próbáljuk kiküszöbölni a fárasztás nehézségeit. Minden részletében, minden apró pillanatában, rezdülésében a mi énünk dolgozik. Ettől válik értékké a sikerünk, és emiatt vonz újra meg újra magához a pillanat.
( szöveg és képek: Oláh Csaba )