Őserdei pergetés

A horgászat mellett a kerékpározás is az egyik kedvenc hobbim. Hogy összekössem őket, gyakran kerekezek a gátkoronákon, töltések alján, mert menetközben új információkat szedhetek össze. Így volt ez most is, mikor egy kis ideiglenes tiszai holtág fejlődését kísértem végig az elmúlt három évben.

Egy kis lápos mélyedés volt ez a terület, amit inkább a kiszáradástól féltettem, nem is gondolva arra, hogy egyszer még horgászni is fogok benne

2010 előtt, egy kis lápos mélyedés volt ez a terület, amit inkább a kiszáradástól féltettem, nem is gondolva arra, hogy egyszer még horgászni is fogok benne. Aztán megjött a hosszantartó magas vizű áradás itt a Tisza mentén is. Hagyott itt a lassú apadást követően annyi vizet, hogy egy egész nagyméretű tavat alakított ki. A gát tövétől egészen a nagy ártéri tölgyes erdő aljáig ért a széle, beterítve az ezt szegélyező bokorsort. A természeti aranyszabály azért megmutatkozott rajtuk, hiszen az élet élni akar, és ők a vízszint feletti gallyaikon lelkesen hozták zöld leveleiket.

Szabályos rablást láttam

Az áradás évében érdektelennek tűnt a terület – nem látván benne halmozgást -, de a kisördög bennem volt, hogy vajon milyen halak rekedhettek itt, messze a Tiszától. A szárazság jele egyértelműen megmutatkozott, hiszen a vízfelület egyre kisebb lett. Először csak a gát tövétől távolodott el, majd a bokrok alját is visszaadta a különféle füveknek. Nyár elején, amikor arra jártam, nem hittem a szememnek! Szabályos rablásra figyeltem fel, aminek a végén csak úgy spriccentek szét az apró halak.

Szabályos rablásra figyeltem fel, aminek a végén csak úgy spriccentek szét az apró halak

Elkapott a horgászláz

Ezek után nem volt nehéz a döntés. Rövid bot került a hátizsákomba, és egy maroknyi villantó a kis fonott zsinóros, jó fékű orsóm mellé, majd néhány drótelőke, ha csukát találnék. Egy órás kerékpározást követően értem a partra. Láthatóan tovább zsugorodott a vízterület. Még le sem szálltam, már láttam, hogy valamilyen ragadozó hajtja az apró népet. A partot körbejárva találtam több beállót, tehát láthatóan horgásszák a vizet. A horgászláz egyből elkapott, és gyorsan a nagyobb kanalú, vékony lemezes támolygó került a drótelőke kapcsába. Már indítottam is az első dobást! Tényleg sekély a holtág, csak néhány helyen éri el az egy métert, de kanalam pont erre a pályára való, úgyhogy lelkesen dobáltam tovább.

Én csinálok valamit rosszul!

Újabb hajtást láttam, és ez megerősített abban a hitben, hogy jó helyen járok, csak dobálni kell masszívan, legyen a vízben minél tovább a vas. Ebben semmi hiba nem volt, sőt, helyet is váltottam, de a várva várt koppintás elmaradt. Pedig az ígéretesebb helyeken billegtettem a kanalat. Egy nagyobb levelű testnélküli körforgóra váltottan, és a következő fél órát ennek szenteltem. Egy tuskó mellől egy toló hullám elindult, de a villantóig nem jutott el. Egy másik alkalommal pedig mintha egy koppintásom lett volna, de nem ragadt meg a tettes. Egyre lassabban húztam a műcsalit, szinte szántottam a meder alját, de a következő félóra sem adott halat. Ez meglepett, annál is inkább, mert a tavat körbejártam. Tudtam, hogy én csinálok valamit rosszul, hiszen azóta is láttam egy-egy hajtást.

Állást váltva, újabb, már nagyobb csuka csimpaszkodott a kis körforgó hármas horgába

A fekete – sárga pöttyös kis csoda

Lehet, hogy nem is csukák, hanem kis balinok vannak bent. A villantós dobozomból egy kis levelű, de elnyújtott fémtestű, aszimmetrikus levelű körforgó került a kapocsba. Ezt azért elég gyorsan kell húzni ahhoz, hogy le ne érjen az aljára. Ez a fekete – sárga pöttyös kis csoda húzott már ki a slamasztikából. Egyelőre maradt fent a drótelőkém. Újból elindultam a tó körül. Ugyanolyan pontosan igyekeztem letenni a műcsalit a tuskók, gallyak mellé, mint az első körben, és szerencsém lett! Nem telt bele tíz perc, és meglett az első, éppen méretes csukesz, úgy, hogy a drótelőke marad tovább. Állást váltva, újabb, már nagyobb csuka csimpaszkodott a kis körforgó hármas horgába, ami okozott egy kis ribilliót, és a fárasztás végére felkavarta az addig elég tiszta vizet.

Drótelőke nélkül

Érdekes, hogy egyik halam sem ugrott ki a sekély víz színe fölé, mindegyik vízközt harcolt meg a visszaengedéséért. Miután újból körbe értem, levettem a drótelőkét, és fonottal dobáltam a középső nyílt víz irányába. Több felszíni rablást látva úgy gondoltam, hogy ott bent lehet, hogy balin a tettes, csak a drótelőkét riasztónak véli. Tévedtem, mert egy negyedóra után újabb csukát köszönhetek a szerencsémnek. Viszont a szájszéli akadás megmentett a zsinórharapástól! Ő sem ugrált ki a vízből, hanem félvízen, ki-kitörve vívta meg a csatát. Ennyi elég is a jóból, nem kell mindet összeszurkálni, mert legközelebb még finnyásabbak lesznek.

A szájszéli akadás megmentett a zsinórharapástól! Ő sem ugrált ki a vízből, hanem félvízen, ki-kitörve vívta meg a csatát

Ha a megszokásaimra hallgatok, nem fogok halat!

Hazafelé kerékpározva csodaszép naplementében volt részem, de a hűlő levegő tempósabb kerekezésre késztetett. Hamarabb is értem haza. Közben az első kör sikertelenségét kutatva arra a következtetésre jutottam, hogy eleinte túl nagy kanalakkal dobáltam. Ez lehetett szokatlan csukáimnak, hiszen a holtágban feltehetően csak az áradásban leívott, és kint rekedt kétnyaras ivadék élt, aminek a mérete leginkább a kis körforgóéra emlékeztetett. Most, ha a megszokásaimra hallgatok, nem fogok halat, de ez a szép a horgászatban, hogy minden nap lehet valami újat tapasztalni.

( szöveg és képek: Horányi József )