Hiúzok nyomait követve
Kevesen tudják, hogy a Kárpátok nagyobbik macskaféléje, a 30-40 kg súlyt is elérő hiúz az Északi-középhegység erdeiben is előfordul. Igaz, harminc évvel ezelőtt még a kihalt fajok listáján szerepelt. A hiúzok ma is nagyon ritkák, és olyan embert találni, aki vadon megpillantotta volna őket legalább egyszer, még nehezebb.
A farkasnál sokkal kisebb hiúz hosszú lábaival, széles mancsaival kiválóan képes mozogni a mély hóban, sőt jól mászik fára is
A hiúzok évszázadokkal ezelőtt Magyarország egész területén éltek. A síkságok és a hegyvidékek erdeinek magányos ragadozói voltak, melyek elvitathatatlanul fontos szerepet töltöttek be a természeti rendszerek működésében. Mint minden csúcsragadozó, a hiúz sokféle más állatfaj előfordulását, egyedszámát szabályozta. Étlapján a madarak, kisemlősök – különösen a pockok – mellett a nagyobb testű növényevők borjai, legyengült egyedei is szerepeltek. Nemritkán az elé kerülő róka is a zsákmányaként végezte. A farkasnál sokkal kisebb hiúz hosszú lábaival, széles mancsaival kiválóan képes mozogni a mély hóban, sőt jól mászik fára is. Érzékszervei közül különösen hallása éles, amelyet segít a pofáját keretező, a fajra igen jellemző szakáll. Két másik nagyragadozó, a farkas és a medve mellett a hiúz biztosította, hogy az említett fajok egyedei ne szaporodjanak túl, állományaik egészségesek maradjanak.
Óvatos becslések alapján ma úgy tudjuk, hogy a Börzsönytől a Zempléni-hegységig, vagyis a Kárpátok hazánkba átnyúló hegyeiben él mintegy 5-10 példányuk
A Kárpátok hegylánca mintegy kétezer-ötszáz példánynak biztosít élőhelyet
A középkortól azonban a nagyragadozók ideje Európa nagy részén lassan leáldozott. A mezőgazdasági területek létrehozásával megszűntek alapvető élettereik, a nagy, összefüggő erdők. Elkóborló példányaikat a háziállataikat féltő pásztorok éppúgy irtották, mint a nagyragadozókra előszeretettel vadászó főurak. A hiúz utolsó példányát a Pilis-hegy oldalában, 1915-ben lőtték ki. Nagyragadozókkal jelenleg a sűrűn lakott Nyugat-Európában már alig találkozni. A kultúrtájak, a magas hegyvidékekre is felkúszó legelők, települések, a mindenhová elérő úthálózat szövedéke reménytelen helyzet elé állítja a jelentős vadászterülethez szokott, általában hosszú útvonalakat bejáró hiúzt is. Észak- és Kelet-Európában ugyanakkor fennmaradtak állományaik, ahogyan Közép- és Délkelet-Európa ritkán lakott hegyvidékein is. A Kárpátok hegylánca mintegy kétezer-ötszáz példánynak biztosít élőhelyet. Szlovákiában a 80-as évek elején érvényre jutó szigorúbb vadászati korlátozások nyomán megnövekedett az ott élő hiúzok létszáma, melyek közül néhány egyed hozzánk is eljutott. Óvatos becslések alapján ma úgy tudjuk, hogy a Börzsönytől a Zempléni-hegységig, vagyis a Kárpátok hazánkba átnyúló hegyeiben él mintegy 5-10 példányuk. Vannak amelyek „csak” átlátogatnak, mintegy kiterjesztve Magyarországra sokszor hatvan négyzetkilométernyi vadászterületüket, mások láthatóan hozzánk tették át székhelyüket. Így például a Zempléni-hegységben élő egyedek már alighanem „magyar hiúzok”.
Az ismeretszerzés révén pontosítható a faj jelenlegi elterjedésének térképe
Sajnos a megtelepedésük óta eltelt mintegy három évtizedben kevés forrás állt rendelkezésre a hiúzok vizsgálatához. Miközben Nyugat-Európában több sikeres visszatelepítési program indulhatott el a szabadon engedett példányok módszeres nyomon követése mellett, nálunk egyelőre keveset tudunk az őseik vadászterületére „hazalátogató” leszármazottak sorsáról. Nem tudjuk, mennyi ideig tartózkodnak a magyar oldalon, milyen kapcsolatban vannak az északabbra élő fajtársaikkal, szaporodnak-e nálunk, mire vadásznak elsősorban, milyen útvonalakat használnak. Jelenleg az Aggteleki Nemzeti Park munkatársai vizsgálják nyomaikat. Egyelőre főként a lábnyomaikat tudják követni a téli időszakban, emellett szőr- és ürülékmintákat, vér- és vizelet-mintákat gyűjtenek. Az ismeretszerzés révén pontosítható a faj jelenlegi elterjedésének térképe, ami segíthet a hatékonyabb védelmi stratégiák kidolgozásában.
Nem tudjuk, mennyi ideig tartózkodnak a magyar oldalon, milyen kapcsolatban vannak az északabbra élő fajtársaikkal, szaporodnak-e nálunk, mire vadásznak elsősorban, milyen útvonalakat használnak
A rejtőzködő életmódú hiúz soha nem támad emberre!
A WWF Magyarország 2000 után kezdett foglalkozni a hazánkba látogató hiúzokkal. Hiszünk benne, hogy ha mi is teszünk annak érdekében, hogy a fajra több figyelem irányuljon, valamint támogatjuk a hozzá kapcsolódó kutatásokat, azzal hozzájárulunk hazai fennmaradásához. Első kiadványunk 2003-ban jelent meg a hiúzok és farkasok szlovákiai és magyarországi jelenlétével kapcsolatban, amelyben a téma szakértői – köztük Magyarországról a gödöllői Szent István Egyetem vadbiológusai – foglalták össze a legfontosabb tudnivalókat. A kétnyelvű szóróanyagok és a több helyszínen megtartott előadások elsősorban a nagyközönség ismereteinek bővítését, a téveszmék eloszlatását tűzték ki célul. Népmeséink nem mindig népszerű hősei ugyanis többnyire sokkal ártalmatlanabbak annál, mint amit a régi korok történetmesélői rájuk ruháztak. A farkasok és medvék okozhatnak balesetet, ám ezek rendkívül ritkák. Halálos medvetámadásról sem Szlovákiában, sem Romániában nem tudnak az elmúlt évtizedekből, holott aki arrafelé gyakran túrázik, szinte biztosan találkozhat velük egyszer-egyszer.
A rejtőzködő életmódú hiúz szinte soha nem támad emberre!
A rejtőzködő életmódú hiúz pedig szinte soha nem támad emberre! Ne felejtsük el, ha a környező országokban kirándulunk, mi is gyakran olyan tájakon járunk, ahol mindhárom nagyragadozó előfordul. Óvintézkedésként bőven elég, ha nappal és társaságban közlekedünk. Biztosak lehetünk benne, hogy a ragadozók messze elkerülnek bennünket. A kiadványok arra is felhívják a figyelmet, hogy aki a háziállatait félti, elég, ha a jól bevált módszert követve pásztorkutyát tart a védelmükre. Sajnos erre egyre kevesebb szükség van, hiszen vidéki tájainkról folyamatosan tűnnek el a régen oly megszokott juhnyájak.
Kedvelik a háborítatlan, természetes erdőket
Az utóbbi években nem csak a hiúzok tulajdonságaival igyekszünk megismertetni a közvéleményt, hanem arról is fontosnak tartunk szót ejteni, hogy milyen az a táj, ahol a faj egyedei képesek tartósan megtelepedni. Mindenekelőtt nagyobb kiterjedésű, háborítatlan erdőkre lenne szükség. Kiterjedtebb erdőkkel még úgy-ahogy rendelkezik hazánk is, ugyanakkor a háborítatlanság jelenleg a védett területeken sem teljesül kellő mértékben. Az erdőgazdálkodás szinte minden hektáron jelen van, és erős zavarást jelent az erdei fajok egy része számára. Általánosságban sajnos elmondható, hogy nagyon sok erdei állat- és növényfaj megritkul az intenzív erdőgazdálkodás következtében – még ha nem is tűnnek el a területről. A hiúz azok közé a fajok közé sorolható, melyek kedvelik a háborítatlan, természetes erdőket. Ezért támogatjuk az olyan, legalább néhányszáz hektáros területek kijelölését a nemzeti parkok állami erdőterületein belül, amelyekben nem folyik erdőgazdálkodás. A nemzetközileg elfogadott alapelvek szerint ilyen zónákat minden nemzeti parkban létre kellene hozni.
A hiúzokra mindemellett ma is az illegális vadászat jelenti a legnagyobb veszélyt!
A legnagyobb veszély: az illegális vadászat!
A hiúzokra mindemellett ma is az illegális vadászat jelenti a legnagyobb veszélyt. Bár jelentős bírsággal, illetve több éves elzárással sújtható az, aki fegyvert emel a ritka ragadozóra, sajnos a tett felderítése nem mindig sikeres. Még kölyök hiúz elejtéséről is tudunk, holott ilyen egyedszám mellett minden példány elvesztése nehezen pótolható veszteséget jelent a teljes hazai állomány szempontjából is. Mindezek miatt jelenleg arra törekszik a WWF Magyarország, hogy a terepi kutatásokat a legmodernebb eszközök beszerzésével támogassa. Hőkamerák és mozgásérzékelő kamerák elhelyezése segíthet az egyedek tartózkodási helyének felderítésében, bizonyos tartózkodási pontok megfigyelésében. A befogott és a kutatások céljából rádiótelemetriás nyakörvvel felszerelt példányok hollétéről pedig órára pontos képet kaphatunk, ami alighanem elrettentő lehet minden illegális elejtő számára. Reméljük, hogy az ismeretek megszerzése ugyanakkor a természetet szerető, Magyarország nemzeti kincseit tiszteletben tartó vadásztársadalom értő figyelmét is felkelti majd, sőt, megnyitja az utat a jövőbeni együttműködések felé.
( szöveg és képek: Gálhidy László – WWF Magyarország )
