Lövés előtt – lövés után

A vadászat nem elsősorban a vad elejtéséről szól, de nyilvánvalóan – s ezt kár lenne tagadni – a sikeres elejtés a „hab az erdőzúgás tortáján”, a teríték pedig maga a vadászat koronája. Lehet valaki rutinos vadász, a várva várt vad megpillantása, a puska felemelése és a célzás, majd a lövés felfokozott izgalmi állapotba hozza az embert. Akit elkap a vadászláz, nem mindig tud ura lenni a helyzetnek, és a türelmetlenség, a kapkodás, a megfontolatlan döntések azon túlmenően, hogy hibázunk, sebzünk avagy elveszítjük a vadat, akár súlyos vadászbalesethez is vezethetnek.

A biztonsági előírásokon túlmenően a lövés körülményeit bizonyos vadászetikai alapelvek és erkölcsi normák is befolyásolják. Minden vadásznak az a vágya, hogy amikor – lőtávolságtól, látási viszonyoktól és az adott helyzettől függetlenül – elsüti a puskáját, akkor a lövedék mindig célba találjon, a vad azonnal tűzbe rogyjon, s a szépen felravatalozott vad mellett mindenki elismerően gratuláljon. Ilyen azonban nincs! Hibázni emberi dolog, de a hibázás esélyei néhány – látszólag sokszor közhely-szerűnek tűnő – tudnivaló birtokában minimálisra csökkenthetők.

Sokan úgy tartják, hogy a nagy kaliber azért jobb, mert „akárhova megy a lövés, akkor is fogja a vadat”. Ezzel mindenképpen vitába szállnék, sőt, ez a felfogás szerintem meglehetősen szánalmas. Mese nincs: egyszerűen meg kell tanulni lőni. Ehhez természetesen gyakorolni kell – nem is keveset. Senki sem születik mesterlövésznek, bár bizonyos adottságok révén egyesek hamarabb válhatnak biztos kezű vadásszá. Gyakorolni persze nem élő vadon, hanem a lőtéren kell. Nem szabad a pénzt és az időt sajnálni erre. Ha valaki sok százezer forintot költ vadászatra, akkor néhány „kékhasút” igazán rá lehet szánni a céllövészetre, megkímélve magát a későbbi kudarcoktól. Új puska vásárlása, céltávcső csere, illetőleg lőszerváltás esetén mindenképpen javasolt valamelyik lőteret felkeresni. Ha nem a saját puskánkkal vadászunk, tegyünk a kimenetel előtt néhány próbalövést, hogy „érezzük, mit tud a szerszám”.

Lényeges, hogy vadászaton csak azt a töltényt használjuk, amihez be van lőve a puskánk, mert a különböző gyártmányok, még azonos lövedéksúlyú töltények esetében is képesek 2-3 tenyérnyit szórást mutatni.

Egyesek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy fegyvertisztítás után, mielőtt vadászni indulnak, szárazra kell húzni a csövet, az olajos cső tudniillik jelentősen módosíthatja a lőképet.

Tartsuk szem előtt, hogy a vadászias lőtávolság 150-200 méter. A hosszú, távoli lövésekre ne legyünk feltétlenül büszkék, az ügyes vadász tudniillik – többek között – arról ismerszik meg, hogy egyrészt képes uralkodni önmagán, másrészt kellő óvatossággal közelre be tudja lopni a vadat. Ne űzzünk sportot abból, hogy „mesterlövészek” módjára több száz méterről „odasuhintunk” egyet, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ez a cselekedet nem vadászhoz méltó! A kérdésnek egyébiránt külön lélektana van, mert ha túl közel van a vad, könnyen elhibázhatjuk, hajlamosak lehetünk elbízni magunkat.

Sokat vitatkoznak a lőoktatók és a vadászok arról, hogy lövés előtt beszívni és benntartani vagy kifújni kell-e a levegőt. Szerintem csak szokás és egyéni habitus kérdése, a lőtéren érdemes kipróbálni ezt is, azt is. Mindkét elmélet szekértábora kitart az igaza mellett, és mindkét érv logikusnak is tűnik, de kőbe vésett szabályt nem lehet felállítani.

Abban azonban mindenki egyetért, hogy feltámasztott puskával sokkal nyugodtabban és eredményesebben lehet célozni, majd lőni. Cserkelésnél, akár célzóbot, akár a kísérő válla nyújt alátámasztást, mindenképpen könnyebb a lövő helyzete. A lőbotok közül is praktikusabb a két, vagy főleg a háromlábú, mert azon stabilabban fekszik a fegyverünk. Nem szabad viszont a kísérő válláról kick-stopos puskával lőni, mert a turbulencia miatt a nyomás akár maradandó halláskárosodást is okozhat. Magaslesen ülve úgy kell helyezkedni, hogy a fegyvert elől fogó kezünk és az „elsütő kezünk” könyöke is fel legyen támasztva. Ne kicsavarodva, ágaskodva, kényelmetlen, megerőltető testhelyzetben lőjünk, mert annak gyakran sebzés, illetőleg hibázás a végeredménye. Ha túl magas, esetleg túl alacsony a lesen a deszkapalánk, akkor vastagabb ülőpárnával, esetleg a korlátra terített ruhadarabokkal segíthetünk a problémán. Amennyiben mindkét „alkalmatosság” megtalálható a hátizsákunkban, akkor már csak egy-két próbacélzást kell tennünk, s várni a vadat. Egyébként is hasznos, ha puha felületen fekszik a fegyver, mert a kemény alátámasztásról felpattanó puska csökkenti a találati pontosságot.

Sok bosszúságot okozhat a vizes vagy a párás céltávcső. A felpattintható zárósapka kiváló segédeszköz, de azért legyen a zsebünkben vagy a hátizsákunkban puha törlőkendő is, hogy – ha kell – a párát, illetőleg a vízcseppeket száműzhessük a lencséről.

A magaslesen érdemes lekapcsolni a puskaszíjat (egyes típusoknál ez egyetlen mozdulattal megtehető), megelőzve azt, hogy a deszkapalánkhoz verődő hordszíj csattanásától megugorjon a kiszemelt vad.

Legyen nálunk elegendő tartaléktöltény is, mert bár fontos az önbizalom, még a legjobb lövők is tévedhetnek, s ha előttünk vergődik a vad, kiszolgáltatott helyzetünkben csak egy tőrrel tudnánk átsegíteni a szenvedőt az árnyékvilágba. Billenő csövű puskáknál jó szolgálatot tehet a tusára erősíthető gumírozott tölténytartó, ahonnan szükség esetén könnyen és gyorsan ki lehet kapni a muníciót. A gavallérpuskákat kivéve legalább két töltény legyen a tárban, egy pedig a „csövön”, vagyis a töltényűrben.

A lövés pillanatáig a mutatóujjunkat a sátorvason kell tartani. Gyorsítani vagy kibiztosítani kizárólag akkor szabad, ha már megcéloztuk a vadat és meggyőződtünk róla, hogy a biztonsági előírások, a jogszabályba foglalt feltételek és körülmények adottak. Így nem áll fenn az idő előtti „belenyúlás” lehetősége. Soha ne lőjünk lakott terület felé, mert – mint tudjuk – a golyós fegyverek biztonsági lőtávolsága akár 5-6 kilométer is lehet. Éppen ezért nem szabad a horizonton (gerincélen) keresztbeálló vadra sem lövést tenni.

Nem igaz, hogy elég egy tenyérnyi folt, amit a lombok közt látunk a vadból, hiszen nem tudhatjuk, mi van mögötte. Csak akkor lőjünk, ha minden kétséget kizáróan meg tudjuk célozni a tisztán keresztbe álló vadat. A szemből történő szügylövés a kisebb felület miatt kockázatos, a háttal álló vadra pedig meglehetősen etikátlan.

Szürkületben vagy sötétben könnyen becsapódhatunk, bizonytalanná válik a távolságbecslés, a vad testének kontúrjai elmosódnak, és nem látjuk, hogy a lövésünkkel veszélyeztetünk-e vagyontárgyat vagy emberéletet. Ilyenkor még körültekintőbben kell eljárni.

A magaslesről leadott lövés sokkal biztonságosabb, hiszen a torkolat, valamint a földfelszín által bezárt szögnek köszönhetően a testen „átsuttyanó” lövedék, illetőleg hibázás után hamar a földbe csapódik.

Rossz beidegződés, ha valaki lövésfélő, és mielőtt megérintené az elsütő billentyűt, becsukja a szemét. Ugyancsak ennek – és a puska hibájának, a nem megfelelő elsütésnek – köszönhető, ha valaki belehúz a lövésbe. A „nyúlós” és a túl „nehéz” elsütés egyaránt káros, a gyorsító használata sokat segíthet ezen a gondon.

A vadászláztól túlfűtötten nem mindig jut eszünkbe, hogy nagy szintkülönbség esetén a célzásnál korrigálni kell: ha föntről nagy szögben lefelé lövünk, akkor magasat, míg ha lentről meredeken fölfelé kell puskáznunk, akkor alacsonyat célozzunk.

Amennyiben valamilyen oknál fogva – mondjuk a vad elugrása miatt – a lövés elmarad, azonnal biztosítsuk a fegyverünket.

Tévhit, ráadásul – erre nincs jobb szó – gusztustalan hozzáállás, amikor valaki azt mondja, hogy „addig kell lőni a vadat, amíg mozog”. Maradjunk annyiban, hogy alkalmas lövedékkel szerelt tölténnyel, a megfelelő kaliberű és pontos puskából, precíz célzást követően elengedett „golyóval” kell – lehetőleg egyetlen lövéssel – terítékre hozni a vadat.

Meglepetések még ekkor is érhetnek bennünket, hiszen tökéletes lövés ide, tökéletes lövés oda, nem biztos, hogy helyben marad a vad, és a rálövés helyén sem biztos, hogy találunk, vért, vágott szőrt, csontszilánkot, tüdődarabkát, gyomortartalmat vagy egyéb, találatra utaló jelet. Ebben az esetben a másodlagos vagy járulékos jelekre kell támaszkodnunk. Például az úgynevezett „kirúgásra”, a becsapódás hangjára, a későbbi zajokra (visításra, hörgésre, ágak törésére, netán a test elzuhanására). A becsapódást közvetlen közelről általában nem hallja a vadász, ez tehát ne legyen döntő szempont a lövés megítélésénél.

A találatjelzés sem mindig nyújt támpontot, sokszor becsapódhat a rutintalan vadász, ha „készpénzként” kezeli a vad a tankönyvek ábrái alapján tipizált lövések utáni viselkedését. Gyanús, ha a vad azonnal tűzbe rogy. A gerinctüske lehetősége mindig benne van a pakliban, s ha nem ismételünk azonnal új töltényt a csőbe, nem várjuk lőkész állapotban, célra tartott puskával az „utóhatást”, akkor a lassan feltápászkodó, majd erőre kapó és egyre sebesebben elinaló vadnak később bottal üthetjük a nyomát.

Tekintettel kell lennünk arra, hogy az expanzív magokat akár egy fűszál, belógó gallyacska, különösen egy gabonaszár vagy kalász szétfröccsentheti. A céltávcsőben nem mindig látható, hogy valami van a lövedék útjában, s ha biztos kézzel célzunk, akkor is – a lövés hangját legfeljebb zokon véve – sértetlenül ugrik el a hőn áhított vadunk.

Lövés után – vadászláz ide vagy oda – ne siessünk azonnal a közeli szemügyre vétellel vagy az utánkereséssel, várjunk egy „cigarettaszívásnyi” időt, nehogy a sebágyból felkeltsük zsákmányunkat. Ez a „hatásszünet” egyrészt vadászetikai alapelv, másrészt jól felfogott érdekből elkövetett praktikus cselekedet. Ha a lövésünkkel nem sikerült helyben marasztalni a vadat, akkor a várakozás azzal teljen, hogy a lövés helyén vagy a magaslesen maradva valamilyen tereptárgyhoz, fához, bokorhoz viszonyítva pontosan meghatározzuk, hol lőttünk rá a vadra, onnan merre ugrott, nehogy egészen máshol keressük. Jól belátható területrészen, például tarlón, ennek csekély az esélye, hiszen nagyobb „placcot” belátunk, de ahol olyan a növényborítottság, mindenképpen lényeges a pontos helymeghatározás. Ha a rálövés helyét sem találjuk, nem tudunk utánkeresni sem. Adott esetben vissza kell mászni a magaslesre, vagy visszaállni ugyanoda, ahonnan a lövést elengedtük, s újra betájolva a helyes irányt, valamint a távolságot, újfent lehet próbálkozni.

Mielőtt a rálövés helyére indulnánk, még egyszer ellenőrizzük, hogy elzártuk-e a biztosítót.

A lelkiismeret és a vadászetika alapelvei egyaránt azt kívánják, hogy még akkor is nézzük meg a rálövés helyét, ha szinte biztosak vagyunk a hibázásban. Kutakodni akkor is érdemes, sőt, kell ha nincs semmi jele a találatnak. Odaérve ne csak a földet bámuljuk, hiszen lehet, hogy magasabban keni a vért, mi meg elkeseredetten, önmagunkat vádolva, netán a puskánk pontosságában kételkedve elkönyveljük a hibázás tényét. Azon sem szabad meglepődni, ha esetleg csak méterekkel később vagy még akkor sem vérzik a meglőtt vad, számos esetben tudniillik a háj lágylövésnél elzárja a sebet. Ez utóbbira a lapos röppályájú, gyors kalibereknél van reális esély.

A rálövés és a megfekvések helyét vagy az utolsó talált vért papír zsebkendővel jelöljük meg, segítve a később, esetleg másnap reggeli vagy kutyával történő utánkeresést. Nehezítjük ugyanakkor a dolgunkat, ha összejárjuk a rálövés helyét.

Ha sötétben kell után keresnünk, célszerű fehérfényű fejlámpát használni, ezáltal ugyanis mindkét kezünk szabad marad, s ha kegyelemlövést kell leadni, akkor azt akadályoztatás nélkül megtehetjük, a puskánkat biztonságosan tudjuk kezelni.

Alapvető elvárás minden vadásztól, hogy minél előbb megváltsa a vadat a szenvedésétől, de a biztonsági előírások maradéktalan betartása minden egyebet felülír.

A zsigerelés során a lőcsatornából, roncsolásból, illetőleg a megtalált maradványtestből értékes következtetéseket lehet levonni a lövedék tulajdonságait illetően.

A végére egy régi regula, amelyet soha nem szabad elfelejteni, amely mindenki számára megfontolandó és amely mindig szigorúan észben tartandó: „Töltetlen puska nincs!”

Wallendums Péter