A szokás hatalma
Rólunk, vadászokról gyakran mondják, hogy a szokásaink rabjai vagyunk. Igaz lehet ez az ősi hagyományaink ápolása, rítusainkhoz való ragaszkodásunk, illetőleg mások számára nehezen értelmezhető babonáinktól való félelmeink kapcsán, de sajnos sok esetben a fegyverkezelés és a vadászaton tanúsított magatartásforma is az alkalmasint helytelen beidegződéseknek megfelelően alakul. Utóbbi ugyebár nem biztos, hogy szerencsés… A gépjárműoktatók szerint az igazi balesetveszélyt akkor hordozza magában a volán mögött ülő vezető tevékenysége, amikor elkezd megszokásból közlekedni, mert ezzel egyenes arányosságban lankad a figyelme, és a sofőr azt képzeli, hogy már mindent tud. Ezek a gondolatok egy januárban megrendezett fácánhajtás apropóján jutottak eszembe, ahol minden „klappolt”, vagyis gyönyörű időben, vadban bővelkedő területen igencsak jót vadásztunk, de a résztvevőket figyelve óhatatlanul kikívánkozik belőlem egy-két intelem, amelyeken érdemes volna kicsit elmerengeni, és amelyeket javasolnék fontolóra venni, hogy azokat a bizonyos hibás beidegződéseket, rossz szokásokat levetkőzve még inkább megfeleljünk a jog által keretekbe foglalt előírásoknak, valamint a vadászetika íratlan szabályainak.
Mit ér a vadász?
A Magyar értelmező kéziszótár szerint a szokás a gyakorlat során kialakult és valamely közösségben általánosan követett cselekvési mód. A szokás olyan viselkedésminta, amely egyrészt előír bizonyos viselkedéseket, másrészt jellemzően és ismétlődő módon jellemző egy cselekvőre, vagy cselekvők egy csoportjára. Például a vadászokra.
Nem állítom, hogy minden egyes vadásznak vannak rosszul rögzült szokásai, de az avatásnál például sajnos általánossá vált az a gyakorlat, mely szerint jó alaposan elnáspángolják a boldog elejtőt, és szinte versenyre kelnek egymással a jelenlévők, hogy ki tud méretesebb botütést mérni a sorsüldözött „elsőbálos” hátsójára. Ezt az ünnepélyes mozdulatsort elnézve néha olyan érzésem támad, hogy valamiféle aberrációjukat élik ki az alkalmi avatók azáltal, hogy mind erősebben odasóznak. Pedig az avatásnál szokásos „botozásnak” csupán szimbolikus jelentősége van, és meglehetősen gusztustalan, ha néhányan ezt kéjes vigyorral az arcukon, ocsmány hahotázás közepette, testi erejüket fitogtatva teszik meg. Véleményem szerint inkább arra kellene hangsúlyt fektetni, hogy ne egy butácska és nyegle sablonmondat keretében fogadjuk a vadászok – jelen esetben a fácánlövők – közé az újdonsült jágert, hanem hogy valamilyen szívhez szóló, kedves és vadászhoz méltó útravalót adjunk neki a mondókánkkal.
De ne rohanjunk ennyire előre, tartsuk be a vadászat kronológiai sorrendjét, induljunk az elejéről! Bár, ha jól belegondolok szintén elterjedt szokássá vált, hogy a kezünkbe vett újságokat hátulról kezdve lapozzuk végig…
A társasvadászatok a gyülekezővel kezdődnek, s különösen, ha az ütemterv szerint közvetlenül a karácsonyi ünnepeket követően jön össze a zöldruhás kompánia, akkor széles gesztusokkal üdvözlik egymást a cimborák, fennhangon egymás felé intézve az újévi jókívánságokat. Ezzel nincs is semmi baj, a meleg szobában bejgli majszolással eltöltött napok lezárásaként mindenkinek jól esik kiszabadulni a területre. A jó kedv tehát garantált. Furcsa és újdonsült szokássá vált azonban, hogy a vadászat helyszínére megérkezve oda s vissza meglett férfiemberek csókolgatják egymást. Sokan nem szeretik, ha sűrűn összecuppogtatják az arcát, s inkább megmaradnának a kézfogás szintjén, de ugye ha nem ez a szokás, akkor marad a puszi. Más a helyzet, ha Dianák is vannak a csapatban, akkor elfogadott és helyénvaló az ily módon történő üdvözlés.
Ugyancsak régi – bár eltűnő félben járó – beidegződés, hogy a vadászat kiváló alkalmat szolgáltat egy kis italozásra. Nem is a termoszban hozott boros teával van gond, hanem a szivarzsebből, hátizsákból vagy tarisznyából előkerülő, majd kézről-kézre vándorló butykosokkal. S ha már itt tartunk, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a puskánk szállítása, viselése vagy használata során nem jogszabályi előírás a „zéró tolerancia”, a tiltólistán csak az alkoholos befolyásoltság szerepel. Ezzel azonban nem illik visszaélni…
A magyar vadászok öltözködési szokásairól ehelyütt nem érdemes hasztalan értekezésbe bocsátkozni, mert úgyis csupán felesleges szócséplésnek tűnne, hiszen a jól bevált terepmintás gúnyákban és a fegyveres testületek egyenruháiban pompázókat egyszerűen lehetetlen ezekről a vadásziasságot teljességgel nélkülöző viseletekről leszoktatni.
Ahány ház, annyi szokás – tartja a mondás. Nos, az adott területen leginkább alkalmazott társas vadászati módokra mindez fokozottan érvényes. Pedig lehet, hogy az eredményesség érdekében a résztvevők és a kutyák számához, az aktuális időjárási viszonyokhoz vagy az élőhely adottságaihoz alkalmazkodva jó lenne változtatni a szokásjogon alapuló réges-régi stratégián. Ez elsősorban terület- és vadismeret, valamint szakmai felkészültség kérdése.
Vendégvadászként szinte kötelező alkalmazkodni a helyi szokásokhoz. Ha példának okáért a lőtt vadat ki-ki megjelöli, s a vadászrész osztásánál a sajátját szeretné hazavinni, akkor „be kell állni a sorba”, s vendégként méltányolni kell ezt a gyakorlatot, még akkor is ha ezzel esetleg nem értünk egyet. Véleményem szerint egy társas apróvadvadászaton közös a siker, közös a kudarc, így közös az eredmény is, tehát nem szerencsés mindenféle madzaggal „magunkévá tenni” a kakasokat. Természetesen – ráadásul a vadászetikai is ezt kívánja – a vadászias lőtávolságra ki nem engedett és fasírttá lőtt hosszúfarkú a gyorskezű tettest illeti. Ha valahol szokás a fácánhajtáson is a megkülönböztető kalapszalag viselése – főleg, ha ezt a házi szabályzat is előírja –, akkor a jogszabályi kötelmektől függetlenül mindenkinek magán kell tartania a láthatósági csíkot. Örvendetes tény és üdvözlendő szokás, hogy a nap megkoronázásaként egyre többfelé közös vacsorával zárulnak a vadászatok, ezekről csak különösen indokolt esetben lehet távozni.
Egyesek joggal vagy érdemtelenül – anyagi helyzetüknél, társadalmi pozíciójuknál, közéleti szerepüknél, törtető stílusuknál vagy pusztán az életkoruknál fogva – megszokták, hogy megilletik őket különféle privilégiumok, melyeket időtől, helytől és helyzettől függetlenül mindig és mindenhol ki is követelnek maguknak. Pedig hát a vadászaton mindenki egyenlő! Nyilván a kimagasló szakmai vagy társadalmi tevékenységet folytató köztiszteletben álló vadászokat vagy a szerénységben megöregedett, éltesebb korú és bölcs társainkat külön bánásmód illeti meg, de talán pontosan ők azok, akik ezt visszautasítják és képtelenek megszokni azt, ha velük bárki kivételezik. Talán rájuk kellene hallgatni, őket kellene zsinórmértéknek tekinteni, s belátni: tanulni nem szégyen. Főleg tőlük!
Az igazi, a helyes, a követendő vadászszokások, a vadász-etikett ismerete elengedhetetlen – volna. Sokan még sincsenek tisztában a legalapvetőbb szabályokkal: nem tudják, hogyan kell viselkedni a különböző kürtszignálok felharsanásakor, fogalmuk sincs a vadásztársakkal szembeni viselkedésről, hogy a vadászias nyelvhasználatot már ne is említsük. Szerencsére azért nem olyan rossz a helyzet, ma már mindenhol szokássá vált a terítékkészítés – még akkor is, ha ezt nem mindenki szokta megvárni –, napjainkban többé-kevésbé közismertek a vadászias illemszabályok és bár a szakmai ismereték terén vannak hiányosságok, talán egyre népesebb a vadászat jövőjét féltők tábora.
Az igazi, várva várt szemléletváltásra azért – úgy látszik – még várnunk kell, s nem csak a vadászberkeken belül, hanem embertársaink körében is. A kissé közhelyszerű megállapítás, mely szerint „a vadászat a társadalom tükörképe, kicsiben” híven tükrözi a problémáinkat. Hiszen ugyanazok a jelenségek tapasztalhatók: a kapzsiság, az irigység, az értékválság, az empátia hiánya, valamint a mély emberi érzések pénz általi trónfosztása. Elismerem, hogy nem egy vadászújság hasábjain kell moralizálni, de olyan jó lenne, ha végre le tudnánk vetkőzni a több évtizedes, mára jócskán „berozsdásodott” rossz szokásainkat, meg tudnánk szabadulni a káros és kóros beidegződéseinktől és úgy tekintenénk a vadászatra, úgy vadásznánk, ahogyan az elvárható volna.
Hamarosan vége lesz a vadászati évnek, nem ártana egy őszinte számadást készíteniük – nem az „agyonkozmetikázott” vadgazdálkodási jelentésekre meg tervekre gondolok – a vadgazdálkodóknak, és nekünk, vadászoknak is szükségünk van az önvizsgálatra. Azt a pár napot, ami ebből az idényből hátra van, élvezzük ki az utolsó pillanatig.
Néhányan – leginkább az ár- és belvizekkel, vörösiszap-ömléssel, egyéb természeti csapásokkal, gazdasági nehézségekkel küzdő jogosultakra gondolok – igyekeznek gyorsan túllépni múlt viszontagságain, s reménykednek abban, hogy ez az esztendő úgy zajlik majd, ahogyan azt megszokták, különleges események, vis maiorok nélkül.
S hogy mit hoz nekünk a 2013/2014-es vadászati év? Reméljük, hogy egy sokkal életszerűbb és gyakorlatiasabb vadászati törvényt, egy szakmai alapokon nyugvó szolgálati szabályzatot – a hivatásos vadászoknak, racionálisan és objektíven érvelő természetvédőket, valamint jó agancsfelrakást, meg bőséges apróvad-szaporulatot. Azt kívánom, hogy ezek ne maradjanak puszta vágyak, s hogy ez az idény a tavalyinál jobb legyen. Sőt, sokkal jobb! Hiszen a jót könnyű megszokni… (szöveg és kép: Wallendums Péter)
