Történelmi lapozgatás

A magyarság története együtt íródott a vadászat történetével: lovas-íjász nép lévén nemzetünk karakteréhez tartozott a zsákmányszerző életmód. A magyarok gondolkodásmódjára, egész létére meghatározóan hatott az állatokkal való mély kapcsolat. Ennek nyomai – a vadászat és a vad iránti tisztelet – mondakincsünkben, tárgyainkon fellelhető motívumvilágunkban, nyelvünkben, dalainkban kitörölhetetlenül benne vannak.

Az első, vadászatról szóló írásos emlékeink a 13. századból származnak. A középkori krónikáink a magyarság első őseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród először Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak az 1282 körül írt Gesta Hungarorumában szerepel, melyben a szerző leírja, hogy a vízözön után kétszázegy évvel az óriás Nimród (aki a kódexek egy részében Ménrót néven szerepel) Evilát földjére költözött, és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, Hunort és Magort (Magyart). Ettől a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektől származtak a hunok és a magyarok.

A testvérek egy nap vadászatra indulva a pusztában szarvasünőre bukkantak, akit a Meotisz mocsárba követtek. A szarvas azonban hirtelen eltűnt, hiába keresték tovább. A terület, amelyre eljutottak, nagyon kedvező természeti adottságokkal bírt, ezért atyjukhoz visszatérve engedélyt kaptak tőle az e területen való letelepedésre. Ezt a történetet több mint húsz középkori magyar krónika ismétli meg, sőt még egy német krónikás is átvette.

Az efféle stabil és szerteágazó történelmi alapokon nyugvó magyar vadászat az évszázadok során méltán vált világhírűvé. Ez a hírnév azonban nemcsak a kiváló és külföldön is elismert szakembereinknek, a kitűnő élőhelyi adottságainknak és a nálunk élő vadállomány átlag feletti genetikai potenciáljának köszönhető, hanem annak is, hogy eredetmondáinktól kezdve egészen mai, digitalizált világunkig a vadászat, a vad tisztelete, hagyományaink, tradícióink, színes és sokrétű vadászati kultúránk kiemelt jelentőséggel bírt, és ezt az üzenetet különféle csatornákon el lehetett juttatni a széles közvéleményhez.

S bár a vadászat társadalmi megítélése koronként változott, a vadászok többnyire irigyelt és megbecsült tagjai voltak nemzetünknek. Persze, sokszor próbáltak „belemagyarázni” bizonyos negatív tartalommal bíró közhelyeket, miszerint a vadászat „úri sport”, státuszszimbólum, hatalmi kiváltság, oktalan öldöklés, ám ezek a hangok sohasem tudtak felülkerekedni azon az őseinktől kapott örökségen, amelynek köszönhetően vadgazdálkodásunk megbecsültté és tekintélyt parancsolóvá válhatott az egész földkerekségen.

A vadászsajtónak és a világviszonylatban is páratlanul gazdag vadászirodalmunknak mindebben elévülhetetlen érdemei vannak. Egész generációk nőttek fel Fekete István regényein, vagy Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán afrikai vadászkalandjairól szóló úti beszámolóin, amelyek először a hazai vadászújságokban láttak napvilágot.

A ma már több, mint másfél évszázados múltra visszatekintő vadászsajtó indulása azonban nem volt zökkenőmentes. Az 1850-es években, amikor az ország még alig eszmélt a szabadságharc leverésének traumájából, javában tombolt a császári megtorlás, összegyűjtötték a vadászfegyvereket, így szenvedélyüket csak a császári erőkhöz közelálló kiváltságosok gyakorolhatták. A kiegyezés teremtette nyugalom természetesen a vadászat fejlődésére is jótékonyan hatott, igaz, ezek után még közel egy évtizedet kellett várni az első vadászati szaklap megjelenésére.

Vadat űzni – puskák híján – csak kopó vagy agár után lehetett, és ehhez, valamint a lassan fellendülő gazdasági élethez, a földműveléshez, közlekedéshez ló kellett. Nem véletlen tehát, hogy az első újság „Lapok a lovászat és vadászat köréből” címmel jelent meg 1857. január 15-én, majd ezt követően kéthetente. Nem volt könnyű dolga a szerkesztőnek, Bérczy Károlynak, hiszen számottevő polgárság híján az olvasók zöme az arisztokrácia köréből került ki, ami magas példányszámot aligha jelenthetett. A szerzői gárda jó része is innen verbuválódott, ez magyarázza a sok anonim cikket vagy álnéven közölt – egyébként szakszerű, élvezetes és olvasmányos – írást.

Az 1870-es évek végén a kialakuló polgárságon kívül a vidék értelmisége és sok kisbirtokos is elkezdett vadászni, akiknek tájékoztatása, s ezzel együtt a vadászat szerteágazó tudományának megismertetése egyre parancsolóbb feladattá vált. Ezt az igényt, és a benne rejlő üzleti lehetőséget érezhették meg néhányan, aminek eredményeként 1879 novemberében megjelent a „Vadász Újság”. Ismeretlen szerkesztője a sporttal foglalkozó széles közönségnek szánta, a vadászaton kívül a halászat ügyét is felkarolva. A kiadók aligha találták meg üzleti számításaikat, mert az ötödik számot már új tulajdonosok jegyzik, báró Mednyánszky Árpád és Egerszegi Sándor személyében. A szerkesztőséget gróf Kreith Béla és gróf Zichy Imre képviselték. A kiadók és a szerkesztők ma már ki tudja miért, összekülönböztek, és ez utóbbiak odahagyván a lapot, „Képes Vadász Újság” néven másikat alapítottak – ami sajnálatos módon egy hónapot sem élt meg.

A „Vadász Újság” néven egy esztendeig tovább működő lap 1880-ban címet változtatott, és megszűntéig mint „Vadász- és Versenylap” volt olvasható. Kezdetben havi háromszor, később egyre gyakrabban – volt idő, hogy háromnaponta – vehették kézbe az olvasók. Terjedelmesebb lett, ennek megfelelően gazdagabb tartalommal jelentkezett és szélesebb írói gárdát – közöttük néhány „hivatásos zsurnalisztát” – foglalkoztatva a kor színvonalának megfelelő folyóirattá vált.

Eleinte itt is jobbára agarászati és falkahírek, beszámolók szerepeltek a hasábokon, de természetesen elmaradhatatlanok voltak a lótenyésztés és lóverseny iránti kíváncsiságot kielégítő írások is. A „Vadász- és Versenylap” olvasóit időnként mellékletekkel örvendeztette meg, ilyen volt 1883-ban az Újfalvi Sándort ábrázoló kőnyomat.

1880. január 3-án, a „Vadász- és Versenylap” mellékleteként jelent meg a „Vadász-lap”. Szerkesztője, Sárkány János Ferencz egyaránt szakértője volt a lovaknak és a vadászatnak – de jó ismerője kora társa dalmának is.

Nem törődve a „Vadász Újság” piszkálódásával, az akkor már független „Vadász-lap” 1880. július 10-i számában elparentálja a torzsalkodások áldozatául esett újságokat, rögtön azok szellemi örökösének vallja magát, ráadásul vállalja kötelezettségeiket is az előfizetőkkel szemben. A laptulajdonosok – és az olvasók – szerencséjére ez a hatalmas üzleti kockázat bőven megtérült, jelentős számú olvasót biztosítva a lapnak. A Vadász-lap kezdetben hetente, harmadik évfolyamától azonban már havonta három alkalommal került az olvasók kezébe. A Vadász-lapot (amelynek az égadta világon semmi köze sincs a napjainkban is működő Magyar Vadászlaphoz) mind az Országos Magyar Vadászati Védegylet, mind a másik öt – népes szakosztállyal működő – Sportegyesület hivatalos közlönyének fogadta el, és mint ilyet, több mint kétezer példányban járatták tagjaiknak.

A biztos anyagi háttér jótékonyan hatott a tartalomra is. Vezércikke az egyesületek valamelyikének hivatalos közleménye, vagy más, fontos és időszerű tudnivaló volt, utána az állandó tárca-rovat következett, majd az aktuális vadászati kérdésekre lehetett választ kapni, de kellő teret kapott a lap hasábjain a vadtenyésztés, , tudósítások, fegyver- és lőszerismeret, agarászat, halászat is.

Kedvelt rovata volt az egy-egy nagybirtokon, vagy más jeles területen folyó vadászatokról adott részletes beszámoló, a vadászok névsorától a lőjegyzéken át, egészen a vadászatot követő lakomán feltálalt étkek bemutatásáig.

1880-ban alapították – a legrégebbi, csak vadászattal foglalkozó szakújságot – a Vadászlapot, amely 1920-ig minden hónapban két számmal jelentkezett. Kezdetben Egerváry Gyula, majd halála után Sugár Károly szerkesztette. A négy évtizeden keresztül folyamatosan megjelenő – „Vadász- és Versenylap”-ból kivált, kizárólag vadászati témákat megjelenítő – orgánum az akkoriban alakuló Országos Magyar Vadászati Védegylet hivatalos lapjává vált. Fontos megjegyezni, hogy ez az Egerváry-fél Vadászlap sem tekinthető a mai, hasonló névvel megjelenő magazin jogelődjének, annak ellenére sem, hogy a kiadó-főszerkesztő önkényesen ezt állítja.

1897-től kilenc éven át működött „A Természet” című folyóirat, Lendl Adolf és Lakatos Károly szerkesztésében. A karakteres arculatú lap állattani és vadászati folyóiratnak hirdette magát, és ennek maradéktalanul meg is felelt. Magas szintű természettudományos tartalmáról a kor legkiválóbb tudósai – többek között Chernel István, Herman Ottó, Méhely Lajos –, irodalmi színvonaláról Bársony István és Gárdonyi Géza kezeskedtek. Külön említést érdemel a lap bőséges képanyaga, ami a szöveg szerencsés kiegészítésén túl, rendszeres publikálási lehetőséget jelentett a kor művészeinek. Lakatos betegsége, Lendl pedig más irányú kötelezettségei miatt felhagyott a szerkesztéssel, így a lap 1906-ban megszűnt. Nem úgy az olvasói igény, aminek 1914-ben az újbóli megjelenést köszönhette.

1908 februárjában Herman Ottó bevezetőjével igényes kiállítású és tartalmú lap indult szépreményű pályára: „Az állatvilág”, a Hazai Zoológiai Laboratórium folyóirata. Ennek tulajdonosa Pete Csongor, szerkesztője a Nemzeti Múzeum tudós rovarszakértője, Csiki Ernő volt. Az állattani, vadászati és halászati ismeretek terjesztését szolgáló újság eleinte kéthavonta, 1910-től havonta jelent meg. Pontosabban: jelent volna, mert a harmadik évfolyam februári, második számától megszűnt.

Közvetlenül az első világháború kitörése előtt, 1913 decemberében jelent meg legpatinásabb – máig is folyamatosan működő – szakújságunk, a „Nimród” – „Nimród Vadász- és Versenysportlap” néven, a Hubertus Országos Magyar Vadászati Védegylet hivatalos közlönyeként. A Szabó Kálmán, majd 1916-tól lovag Kerpely Béla által szerkesztett, havonta háromszor megjelenő szaklap az 1920-ban – hosszú hadifogság után – hazatérő Kittenberger Kálmán főszerkesztői munkássága eredményeként vált korának legolvasottabb vadászlapjává. Ekkor hunyt el Sugár Károly, a „Vadász-lap” utolsó szerkesztője. Kittenberger vállalta a megszűnő lap szellemi örökségét, amit az új név: „Nimród Vadászlap” is kifejezésre juttatott.

A főszerkesztő cseppet sem volt irigylésre méltó helyzetben. Igaz, a „Nimród”, több vadászati szervezet hivatalos orgánumaként számottevő olvasó-közönséghez jutott el, ám a tragikus trianoni diktátum után az ország területének harmada sem maradt meg, ezért sok korábbi előfizető nem kaphatta meg a lapot, és számos kipróbált munkatárs sem küldhetett cikkeket az elcsatolt területekről. A vesztes háborút követő gazdasági válság szintén okozott napi anyagi nehézségeket, ezért a lap nyomdai kiállítása a jóval magasabb példányszámú német vagy angol lapokétól elmaradt ugyan, tartalmában viszont európai, sőt világszínvonalat ért el.

Kittenberger szigorúan ragaszkodott minden megjelent cikk szakmai hitelességéhez, bármilyen témakört érintsen is. Tehette, mert állandó munkatársai a korszak legkiválóbbjaiból verbuválódtak: Éhik Gyula, Nádler Herbert, Nemeskéri Kiss Géza és Sándor, Láng Rezső, Fekete István, Szurmay Sándor és István, hogy csak néhányat ragadjunk ki az illusztris névsorból.

Mindeközben az elrabolt, határon túli területeken is sorra indultak a magyar nyelvű vadászújságok, melyek közül – a történelmi hűség kedvéért – érdemes néhányat megemlíteni. Marosvásárhelyen adták ki 1921 végén a „Magyar Vadászújság” első számát, amely tíz év múlva megszűnt. Eperjesen, 1923 nyarán, Bohrandt Lajos szerkesztésében látott napvilágot a „Felvidéki Nimród”, amely főként szépirodalmi írásokat közölt. Beregszászon készült Fenczik Jenő szerkesztésével, Szlávik Nándor, Rázsó Imre és Minár József közreműködésével a „Kárpáti Vadász”, amely 1927 elején került az olvasók kezébe, és amelyet utoljára 1934 végén, a 192. lapszámmal nyomtak ki.

1917-től méltó riválisává vált a „Nimród”-nak a „Vadász- és Versenylap”-ból kivált „Magyar Vadászújság”. Többszöri címváltozás ellenére a lapot mindvégig Gyöngyöshalászi Takách Gyula szerkesztette, jelentős szakcikkeket is megjelentetve, de állandó, folyamatos és terjedelmes vitában az ellenfélnek tekintett „Nimród” című folyóirat szerkesztőivel, kiadójával.

Láng Rezső (Sólyom álnéven) Nemeskéri Kiss Sándor, Veress Gábor, Avarffy Elek, Jurán Vidor, Zsindely Ferenc – ma már klasszikussá vált, híres és elismert vadászírók – cikkeit gyakran olvashatták akkoriban a vadászati szakfolyóiratokban.

A két világháború között párhuzamosan jelent meg egyszerre 2-3 vadászújság, maga köré gyűjtve egyik vagy másik országos egyesület híveit. A Magyar Vadászok Országos Szövetsége a „Magyar Vadászújságot” adta ki, a „Nimród Vadászújság” pedig a Nemzeti Vadászati Védegylet, míg a „Vadászat-Halászat” a Hubertus Vadászati Védegylet lapja volt.

Ezek mellett néhány egyéb – de rövid életű – szakújság is megjelenik (pl. a „Vadászati Közlöny”, amely csak 10 számot jelentetett meg 1934-ben).

Az a nagy társadalmi átalakulás, amely a második világháború utáni években végbement a vadászatban, talán a vadászati kultúrát érintette legerősebben. A MAVOSZ, amelynek feladata lett a vadászok oktatása, nevelése és a vadászati kultúra ápolása, sokáig nem tudott a feladatának megfelelni. „Mitől függ a magyar vadállomány sorsa?” című cikkben a „Nimród Vadászlap” 1947. február 1-jei számában a következőket olvashatjuk: „A magyar vadászat kultúra hiányában szenved! Súlyos, nagyon súlyos betegség ez… Szerencsénk van azonban: megvan hozzá a biztos gyógyszerünk… úgy hívják, hogy betű.”

A Nimród – bár a végén egyre fojtogatóbb légkörben – a fenti írást követően mindössze másfél évig jelent meg, utána ugyanis betiltották. Utolsó négy számának fejlécén még Kittenberger szerepel főszerkesztőként, de az impresszum tanúsága szerint már csak Hámory Zoltán jegyezte a lapot.

A Nimród helyét a szovjet megszállás első éveiben a MAVOSZ által kiadott, 1948 nyarán megjelent „Magyar Vadász” kísérelte meg átvenni. Mai szemmel olvasva, ez inkább egy ellentmondásos, sokszor zavaros időszak korrajza, rövid terjedelemben, egyszínű nyomással, szerény – politikailag alaposan túlfűtött – tartalommal jelent meg. Erre mi sem jellemzőbb, mint hogy a címlapon egy alkalommal még Sztálin portréja is látható volt…

Sajnos, néhány év múlva ez az egyetlen vadászújság is csökkent terjedelemben jelent meg és a hangsúly a munkaversenyre, a vadbeszolgáltatásra terelődött.

A 60-as évek végén a MAVOSZ alkalmazottainak jó része szerencsére kicserélődött, és az új gárda már sok olyan kezdeményezéssel állt elő, amelyek nemcsak a vadgazdálkodás szoros értelemben vett kérdéseivel foglalkoztak, hanem tekintettel voltak a vadászati és természetvédelmi kultúra fejlesztésére is.

Ennek hatására nagy változáson ment keresztül a szövetség lapja, a színtelen, mélynyomásos kivitel helyébe tudniillik az 1966-1968. években átmenetileg egy – sokak által ízléstelennek tartott – színes borítólap lépett, de 1968 júniusától már szép olajzöld külsőt kapott, majd 1969-ben – ismételten Nimródra változtatva nevét – újra színes, a korábbinál sokkal elegánsabb borítólappal jelent meg. A változás azonban nemcsak a lap külalakjában történt, hanem ami még fontosabb, tartalmában is. A közölt cikkek a vadászattal összefüggő kérdések széles skáláját ölelték fel és megváltozott a szerzőgárda is.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy az egyetlen vadászati folyóiratunk bátran felvehette a versenyt bármelyik nyugat-európai, nagy múltú vadászlappal. Ettől kezdve a kivitelében és tartalmában megújult, felélesztett „Nimród” lett sokáig az egyedüli vadászati folyóirat, amelynek szerzői és illusztrátorai között – a teljesség igénye nélkül – megtaláljuk Studinka Lászlót, Bertóti Istvánt, Páll Endrét, Csergezán Pált és Balogh Pétert.

A „Nimród Vadászújság megalakulása óta a vadászat, a természet szépségeit, a vadászat és a természetvédelem összhangját, az állatvilág óvását, gondozását helyezi előtérbe” – írja dr. Zoltán Attila, jelenlegi főszerkesztő.

A „Nimród”, mint a legrégebbi, ma is működő magyar folyóirat, napjainkban már a magyar és európai természeti-vadászati kultúra, a nemzeti hagyományok, hazánk vadászéletének elválaszthatatlan része, és reméljük, hogy még nagyon sokáig az is marad…