Vadat vegyenek!

A pénznek nincsen szaga – tartja a mondás. Szerintem, igenis van! Ráadásul meglehetősen kellemetlenül, orrfacsaró módon „illatozik”. Nincs ez másként napjaink kis magyar vadászvalóságában sem. Valami itt bűzlik! Nem kicsit – nagyon… A vadászat, és ezzel együtt a sokszor nemzeti kincsként aposztrofált vad az elmúlt néhány év során árucikké vált. Tetszik – nem tetszik, ez a helyzet. Ennek a korántsem áldásos állapotnak pedig a magyar vadászok – a néhány kiváltságos kivételtől eltekintve – az összes káros mellékhatását „élvezik”.

A közelmúltban hallottam egy megdöbbentő esetet, melynek megpróbáltam egy kicsit utánajárni, és bár semmi kézzelfogható eredménnyel nem járt a magánnyomozásom, ha a hír félig, vagy egyáltalán nem igaz, akkor is felzaklatta az egyébként nyugodt lelkivilágomat.

A történetet egyik vadászbarátom mesélte el, hozzátéve, hogy konkrétumokkal ő sem tud szolgálni: Az egyik alföldi vadásztársaság tagja április első napjaiban, a baklesések időszakában készített egy fényképet. A felvételen egy különleges méretekkel rendelkező kapitális őzbak látható. Nosza, barátunk feltette a fotográfiát a világhálóra, és ezzel megkezdődhetett az ádáz csata, az internetező jágerek egymásra ígértek, attól függően, hogy ki mennyit szán az adott bak elejtésére. Jöttek is szépen sorban az ajánlatok, a lelövésre ajánlott pénzösszeg pedig egyre növekedett. Közben a történet főszereplője, maga a tetszetős agancsot viselő illető gondtalanul legelészett. Az árverés egészen addig tartott, amíg a licitről mit sem sejtő hivatásos vadász külföldi vendégével meglövette a vadat.

Nem a helyszín, nem is az eset valódisága az érdekes, hanem maga a jelenség: adok-veszek, az irodában ülve klikkelgetek, és ha elég vastag a bukszám, akkor a netről „levadászott” jószágot jártamban-keltemben majd oldalba durrantom…

Nem tudom, ki hogy van vele, de én rettentő undorítónak tartom, hogy egyesek ugyanúgy, ahogy mondjuk egy pizzát, megrendelnek valamit (jelen esetben egy vadat) a számítógépükön keresztül, fizetnek és a megfelelő időpontot kiválasztva öt perc alatt elintézik a bakvadászatot.

Olyasmit is csiripelnek a verebek, hogy néhány vadászatra jogosultnál kamerával rögzítik az áruba bocsátandó bakokat, és amikor a vendég megérkezik, leültetik a képernyő elé, ő rábök a kiszemelt jószágra, és máris lehet autóba pattanni, hogy a piszkos munkát elvégezzék.

Lassacskán eljutunk oda, hogy a „vadásznak” már oda sem kell utaznia a helyszínre, csupán – elektronikus úton – lefoglalja a számára tetszetős fejdíszt viselő agancsost, a hivatásos vadász meglövi helyette, lefőzi, bíráltatja, és makulátlan állapotban elpostázza. A büszke „vadásznak” pedig a gyorsító, biztosító és elsütő billentyű helyett csupán a bankkártyájához tartozó PIN-kódot kell benyomnia, aztán a falra akaszthatja a „trófeáját” anélkül, hogy a karosszékből felállt volna.

Ettől kezdve ez már nem vadászat, hanem egyszerű bevásárlás. Körülbelül ugyanannyit ér, mint amikor a szupermarketben leemelünk a polcról egy kiló lisztet, a pénztárhoz járulunk, fizetünk, és már vihetjük is. Ha olcsón kaptuk meg az árucikket, boldogok vagyunk, de semmiféle lelki kötődésünk nem fűződik az adás-vételhez.

Márpedig a vadászat sava-borsa a sikerhez vezető út: az élmény maga.

Persze elüzletiesedett világunkban a fogyasztás, az anyagi javak halmozása már-már ugyanolyan szenvedéllyé, sőt életformává vált, mint – a mi felfogásunk szerint legalábbis – a vadászat.

Sokszor próbálok megoldást keresni arra a megfejthetetlen és számomra érthetetlen jelenségre, hogy ha valaki képes milliókat áldozni egy-egy különleges vadfaj vadászatára, akkor miért nem hajlandó néhány száz forintot fizetni a vadászújságokért vagy könyvekért, és miért sír a 300 forintos benzinár miatt úgy, mint ama bizonyos fürdős asszonyság, aki a kegyeit bocsátja áruba?…

A válasz talán az illető személyiségében rejlik. Nem magától válik valaki „olyanná”, hanem egy meglehetősen egészségtelen szemlélet ejti rabul. Ez pedig nem más, mint a sznobizmus, ami a vadászatban is egyre nagyobb szerepet kap. Sokan képzelik azt, hogy a terepjárójuk ára, a puskájuk mívessége, vagy a távcsövük mindentudósága az átlag fölé emeli őket.

A vadászat nem erről szól. Nem attól lesz valaki megbecsült és elismert vadász, hogy az összes létező vadfajból, melyet a hátán hord a föld, lő egy-egy kapitális példányt. Sokkal inkább attól, hogy el tudja bírálni az őzbakot (és nem csak a monitoron keresztül), ki tudja zsigerelni az általa elejtett vadat, vadászhoz méltóan tud viselkedni a terítéknél, tiszteletben tartja a természet törvényeit, és betartja a vadászat írott és íratlan szabályait.

Az életünk egyéb területein tapasztalható értékválság a vadászatban is elhatalmasodni látszik. Nem volna szabad hagyni, hogy csak a pénzről szóljon…

Tudom, persze, hogy a hivatásos vadászok bérét ki kell fizetni, a vadkár térítéséhez mélyen a zsebbe kell nyúlni, vadföldet kell művelni, és még hosszasan lehetne folytatni a sort. Márpedig, ha van kiadása a vadászatra jogosultaknak, akkor bevétele is kell, hogy legyen. A legfőbb forrás, amire támaszkodhatnak nyilván a fizető vendégvadásztatásból származik, de a vad akkor sem válhat árucikké. A vadgazdálkodás szakmaisága ne szenvedjen csorbát, ne az anyagi szempont legyen a legfőbb vezérlő elv.

Mindenki tisztában van vele, hogy a bérvadásztatás során ott vágják át a vendéget, ahol tudják. A vadászatszervezőktől sokan busás jutalékokat nyúlnak le, irreális árakon nyújtják a vadászházi szolgáltatásokat, bődületes kilométerdíjakat számolnak fel, ráadásul sokan „saját zsebre dolgoznak”… Az árjegyzékekben szintén hajmeresztő címszavakat találni. Van, ahol a hibázást követően is mélyen a zsebbe kell nyúlni. A szervezési díjak az egekbe szöktek, és a kísérési díjak szintén elképesztő méreteket öltöttek. Igen ám, de amíg van, aki mindezt megfizeti – lelkük rajta – tegyék.

A baj az, hogy néhányan ezzel kérkednek. Manapság nem azt mesélik egymásnak egyes „vadászok”, hogy milyen területen, milyen körülmények között vadásztak, milyen élményeket szereztek és milyen tapasztalatokat gyűjtöttek, hanem azt, hogy mennyit fizettek…

Nemrégen megmutattam egyik ismerősömnek egy gombnyársas bakomról készült fotóimat, miközben lelkesen meséltem, hogy milyen kitartóan jártam ki a területre, mire sikerült terítékre hoznom. A válasz egy lesajnáló legyintés kíséretében az volt, hogy ő erre rá sem emelte volna a puskáját. Igaz, ő még 450 grammos agancssúlyú baknál kisebbet nem lőtt. Szegény… Lehet, hogy arra a bizonyosra ő is licitált?

Talán túlságosan földhözragadt vagyok, de én akkor is szeretek inkább cserkelni, nézelődni, a keresőtávcsövemen keresztül bírálni, izgulni, azaz VADÁSZNI. Ha pedig vásárolni akarok, akkor elmegyek a boltba, szatyorba teszem a kiflit meg a tejet, és öt perc múlva már arra sem emlékszem, hogy a péntárosnak milyen színű haja volt…