Vadászfoci – öregfiúkkal

Tizenkilenc esztendő – a történelemben jelentéktelen időtáv, de még egy ember életében sem túlságosan hosszú életszakasz. Az első FeHoVa éppen ennyi ideje, 19 éve, 1994-ben nyitotta meg a kapuit – a néhai Budapest Sportcsarnokban. Azóta már maga a létesítmény is csupán emlék, az egykori épület örökre eltűnt a föld színéről. Miután 1999-ben az advent kellős közepén egy elektromos tűz martalékává vált, másikat építettek a helyére. Ott és akkor belátták, hogy az öreg, kiégett „őskövület” helyére egy újat, modernebbet, a kor igényeinek megfelelőbbet kell elhelyezni.

Kíváncsi vagyok, hogy vajon a vadászatban mikor ismerik fel a generációváltás szükségességét, mikor ragadják meg a fiatalítás lehetőségét, avagy mikor lesz a bölcs – kissé ugyancsak „kiégett” – tanítómesterek mellett a feltörekvő ifjaknak lehetőségük, hogy szépen fokozatosan átvegyék a stafétát…

Egyesek szerint már most szükség volna új arcokra, korszakalkotó ötletekre, elsöprő lendületre, tenni akarásra, de valahogy mégsem akar semmi megváltozni. Néhányan – a rossznyelvek szerint „bebetonozott korifeusoknak” titulált őszhalántékúak közül – foggal-körömmel ragaszkodnak a pozíciójukhoz, tisztségükhöz.

Mi tagadás, a hazai vadászat-vadgazdálkodás kísértetiesen kezd hasonlítani a futballra. Egyrészt abban a tekintetben, hogy „mindenki ért hozzá”, másrészt azért, mert folyton csak visszafelé tekintgetünk, a dicső múltunkat emlegetjük, miközben nem vesszük észre, hogy a nosztalgiázás közben a világ szépen lassan elhaladt mellettünk. Csak a vadászatunk el ne jusson napjaink kis magyar focivalóságának a szintjére…

Ez a veszély hála az égnek egyelőre nem fenyeget, a nemzetközi vadászpiacon még mindig magasan jegyzik a magyar vadállományt és a szakembereink hozzáértését. De meddig?

A feltörekvő ifjúság a ma még meghatározó idősödő korosztály sarkában már ott toporog, és csak arra vár, hogy végre zászlóvivő lehessen. A húszas-harmincas éveikben járó titánokban még buzog a tettvágy, ők még úgy érzik, hogy megválthatják a (vadász)világot. Addig azonban, amíg nem náluk van a „karmesteri pálca”, esélyük sincs a kibontakozásra.

A rutin és a tapasztalat az aggastyánok malmára hajtja a vizet, a tudás (amely többnyire pusztán elméleti) és az akarat viszont a fiatalok oldalán áll. Lehet, hogy pont ez a baj? Egyes besavanyodott, megkeseredett, kenyerük javát már elfogyasztó matuzsálemek tudatosan lelohasztják a lelkesedést. Megszokásból, féltékenységből, vagy a saját „nélkülözhetetlenségük” demonstrálása végett. Ki tudja…

Az egykor ezerszer szebb napokat látott magyar labdarúgásban szintén ez a helyzet, ott ugyanilyen jelenségek tapasztalhatók. A hetven fölötti edzők, egykori játékosok, éltes korú sportvezetők évente legalább háromszor kitüntetgetik egymást, méretes plecsniket helyeznek a kortársak mellére, és utána könnyes szemmel emlegetik a múltat, ötvennyolc év távlatából még mindig az Aranycsapatot ünnepelve. Szeretjük mi, persze, Grosicstól Cziborig az egész gárdát, büszkék is vagyunk rájuk, elismerjük az eredményeiket, de manapság új ikonokat kellene keresnünk, a fiatalok számára kézzelfogható, közelmúltbéli példaképeket kellene találnunk. És minden bizonnyal találnánk is, csak keresnünk kellene. Ha a labdazsonglőröknél nem is, a vadászok között egészen biztosan. Ehelyett mégis mindig visszafelé mutogatunk vagy a múltba révedve veregetjük egymás vállát.

Mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy fittyet hányok a jeles elődökre, kétségbe vonom a régiek eredményeit és „lefikázom” a rendszert, szeretném kategorikusan kijelenteni, hogy a vadászmúltunk őszinte tisztelője, mi több, csodálója vagyok, és szerintem is meg kell ünnepelni az 1971-es világkiállítás évfordulóját vagy az OMVV 130 éves születésnapját, ezek az események tudniillik alkalmat nyújtanak a dicsőséges időszak „lepókhálózására”. Ezekből erőt lehet meríteni, ezek hitet adhatnak a jövendőre nézve. De könyörgöm, utána – egy időre legalábbis, mondjuk a következő kerek évfordulóig – tegyük be ezeket a szép múltú történéseket egy képzeletbeli vadászvitrinbe és miután egy főhajtásra megálltunk előttük, induljunk tovább, előre. Máskülönben a nosztalgiázással hamar a sportklubok és a válogatott szintjére süllyedünk.

Az idei budapesti vadászvásár forgatagában egy réges-régen látott vadászcimborámmal találkozva a kötelező „hogyvagymiújság” tiszteletköröket lefutva beszélgetni kezdtünk, miközben csak úgy röpködtek az évszámok: 1977 – egymilliónál nagyobb fácánteríték, 1986 – világrekord gímbika… Te Jóisten, hát mi is nosztalgiáztunk? Igen, és vágyakozva emlegettük azokat a nem túl távoli időket, amikor még hatékonyan lehetett ragadozót gyéríteni, amikor még nem csak a trófeák súlya és a zsákmányolásukért kifizetett milliók jelentették az értéket, amikor a vadászat még a barátságról és az élménygyűjtésről szólt, amikor még nem a puskájának a márkája és az ára alapján minősítették a vadászt, és amikor még nem voltak karámban nevelt doppingbakok. Ez az időszak elmúlt… Visszahozni valószínűleg sohasem lehet, de újat, mást kitalálni igen. Ehhez azonban friss erő kell!

Oladi vadásztanulóként 18 éve egy buszos kirándulás keretében látogattam el az első FeHoVa-ra. Az osztályfőnökünk és erdésztanárunk, Takács Zoltán – aki pár hónapja, sajnos, már nincs az élők sorában – heves szakmai felbuzdulásainkat látva többször visszafogottságra intett bennünket. „Lassan a testtel!” – mondta, s mi nem értettük, miért nem hagyja, hogy „felkavarjuk az állóvizet”. Ma már tudom: igaza volt. Az öregeket, akiktől okulhatunk, nem kell egyik-pillanatról a másikra nyugdíjba küldve tétlenségre ítélni. De mellettük vagy mögöttük, az odvas, kérges, kissé hajlott törzsű famatuzsálemek árnyékában már sarjadniuk kell a fiatal suhángoknak, hogy ha a vihar kicsavarja a véneket, akkor a szélnek ellenálló, hajlékonyabb gerincű fácskák tovább éltessék az erdőt…