Föld alatt – föld fölött
Habár a ragadozók rendjébe tartozik, mégis mindenevő. Rendkívül változatosan táplálkozik, az apróvadállományban és a kukoricavetésekben sokhelyütt komoly károkat okoz. Június 1. és február utolsó napja között lőhető, ám ez az időszak nem alkalmas a kártételének jelentős csökkentésére. A tényleges „pusztítása” a tavaszi, fészkelési időszakban jelentkezik, ám a gyérítését pont ekkor tilalmazza a jogszabály. Éjszaka aktív, kotoréklakó, a dolgát illemhelyen végzi és a közvélekedéssel ellentétben nem alszik téli álmot. A gereznája értékes, a koponyája bírálható, a húsa ízletes – mégis kevesen vadásszák. Igen-igen, sokunk kedvencéről – avagy ellenségéről, a borzról van szó…
A borz a legnagyobb elterjedési területtel rendelkező menyétféle. Szinte egész Európában előfordul, kontinensünkön kívül azonban Észak- és Közép-Ázsiában, egészen a Távol-Keletig ugyancsak megtalálható. Hegyvidéken akár 1600-1700 méterig felhúzódhat, de már közepes magasságokban is ritkának számít. A legkedvezőbb feltételeket a dombvidékek és középhegységek kínálják, 700 méteres tengerszint fölötti magasságig. Itt a rétekkel és legelőkkel határos erdőszéleket részesíti előnyben, a nedves talajt kerüli.
Európai populációja stabilnak tekinthető, a sűrűségadatok azonban igen nagy szóródást mutatnak: míg Csehországban például 1-6 egyedet becsültek 1000 hektáronként, addig Skóciában ez az érték akár 60 példány is lehet. Nálunk kedvező élőhelyen nagyjából 12 kifejlett borzot tart el egy ekkora terület. A borzok hűek otthonukhoz, és kevésbé hajlamosak az elvándorlásra, mint a rókák, így ahol egyszer megjelent, ott – a hatékony gyérítés lehetőségének hiányában – hosszú időre megveti a lábát.
A 20. század második felében szinte mindenhol állománycsökkenés volt tapasztalható, a nyolcvanas évek második felétől viszont már intenzív állománynövekedést mutattak ki. A borz hazai élőhelyfoglalása ugyan befejezettnek tekinthető, azonban a populáció nagysága még növekszik, főként az elmúlt két évtized során „belakott” alföldi mezőgazdasági területeken. Az éves magyarországi összterítéke 5.500 példányra tehető, így a becsült állománynagysághoz (39.000) viszonyítva a lelövések száma drasztikusan alacsony. Ez annál inkább bosszantó, mert tudjuk, hogy a sűrűségnövekedéssel egy időben nő a mezőgazdasági károkozása, ráadásul a földön fészkelő madarak populációira gyakorolt hatása révén komoly kártevőként jelentkezik a vadászterületen. Sokan mégsem emelnek rá puskát…
Általában maga készítette földalatti borzvárban él, de elfoglalhat rókakotorékot is. Több kamrából álló járatrendszert alakít ki, melynek több kijárata is van a felszín felé. Minden vár több bejáratból áll, amelyek egymás fölött is átfuthatnak vagy egymással összeköttetésben állhatnak. A borzvárakat kisebb családi közösségekben, úgynevezett klánokban használják. A járatok sok méteren átvezetnek a földben. A lakókatlan akár 5 m mélyen vagy még lejjebb is lehet. A föld alatti lakóhelyiséget a borz levelekkel és fűvel béleli ki, amelyeket tavasszal kicserél. A borzvár könnyen felismerhető, mivel járatai jellegzetesen barázdáltak. Ennek az a magyarázata, hogy a befelé igyekvő állat hosszú karmaival végigszántja a földet – a rókáknál ilyesmit nem találunk. A kijárat alakja általában vízszintes irányban ovális, szemben a rókával, mely függőlegesen ovális. A kijárat előtt földkupac található. Ezek az ismérvek azonban önmagukban nem elegendőek a kotorék lakójának megállapítására, hiszen a róka elfoglalhat borzvárat, illetve egy sok kijáratos várat a róka és a borz közösen is használhat.
A kotorékok bejáratánál a tavaszi és őszi időszakban mindig nagy mennyiségű szénát, falevelet (almot) találunk, melyek a fajra jellemző kotoréktisztítások „melléktermékei”. Ugyancsak a borz sajátossága, hogy ürítő helyeinek (latrinák) többsége a vára közelében található. A földbe kapart kis gödröket többször is használja. Nem ritkán az illemhelyek akár 80-100 méterre, vagy még messzebb találhatók a kotoréktól.
A borz a szó legszorosabb értelmében mindenevő. Amit talál, vagy amii a legkönnyebben elérhető számára, azt addig eszi, amíg a készlet tart. A tápláléklistán növényi részek (gyümölcsök, bogyók, magvak, tölgy- és bükkmakk, kukorica, zab és egyéb gabonafélék) ugyanúgy szerepelnek, mint a rovarok, pajorok, csigák, földön fészkelő madarak tojásai és fiókái, de kisemlősök, sőt nyúlfiak is olvashatók a „borz-étlapon”. Érdekesség, hogy egyes kísérletbe vont területrészeken a megvizsgált borzgyomrok 3/4 részében találtak gilisztát, sőt 65%-ban kizárólag csak ez volt fellelhető.
A borz esetében a kukorica fogyasztása a legjelentősebb mezőgazdasági kártényező, a táplálékvizsgálatok szerint 42 % a „tengeri” habzsolásának a részaránya. A földön fészkelő madarak tojásaiban és fiókáiban okozott károk tekintetében továbbra sem egyértelmű, hogy a róka, a borz, vagy a vaddisznó a legjelentősebb pusztító, az viszont bizonyos, hogy az alföldi területeken a borz terjeszkedésével és állomány növekedésével egyre több kárt okoz a védett vagy a vadászható fajok fészkeiben. Ezt kizárólag a borzvárak szisztematikus felszámolásával lehetne megelőzni, de az idényvédelem, valamint a „természetvédők” módszerkorlátozásai (füstgyertya, mérgezés tilalma) miatt ez sajnos hiú ábrándnak tűnik…
A táplálék-összetétele – kiváló alkalmazkodóképessége, tág tűrése, az élőhelyenként eltérő forráskihasználásra való képessége, illetőleg generalista mivolta végett – elsősorban az élőhelytől függ. A borz tápláléka fajokban gazdag, mezőgazdasági területen végzett hat éves vizsgálatban 25 állat- és 6 növény-, erdei élőhelyen pedig 47 állat- és 11 növénytaxon fordult elő. Részarányát tekintve azonban 44 és 71% közé tehető a növényfogyasztás. A tavaszi és nyári táplálékában a gerinctelenek (főként a giliszták), ősszel pedig a növények a legfontosabbak, ám ekkor a kisemlősök – különösen a mezei pocok – fogyasztása is jelentős lehet. Területtől és időszaktól függően előfordul dögfogyasztás is, bár egyes kutatók ezt határozottan cáfolják. Étrendjében – a gerinctelenek gyakori előfordulása miatt – főleg a kis súlyú, 15-50 g közötti, talajszinten élő prédák dominálnak.
6-11 hónapig tartó vemhessége után március-áprilisban 3-5 vak kölyköt hoz a világra, melyek szinte csupaszok,15-18 cm hosszúak, s addig laknak a kotorékban, míg önálló táplálkozásra nem képesek. A vemhességi idő a csíra fejlődésében beálló nyugalmi fázis hosszától függ. A megtermékenyített pete (blasztula) többnyire csak decemberben ágyazódik be a méhlepénybe. A szaporodási időszak júniustól augusztus végéig tart, a nőstények párosodási készsége azonban mindössze néhány napos. A hímek általában több nősténnyel, illetve a nőstények több hímmel is párosodnak.
A kölykök (számuk általában 1-5 közé esik) tél végére születnek meg, és 28-35 napos korukban nyitják ki a szemüket. Anyjuk 3 hónaposan választja el őket, de már 10 hetes korban elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani, két hónapos koruktól pedig kijárnak a kotorékból és öt hónapos korukra (őszre) önállóvá válnak. Amíg a borznak kölykei vannak, rendkívül ingerlékeny, ha veszélyt érez, akár a vaddisznónak is nekifordul.
Magyarországon 1974-ben védelem alá került, melynek köszönhetően állománya megnőtt és stabillá vált, így 2001 óta ismételten vadászható. Ráadásul csúcsragadozók hiányában az állományszabályozás miatt mindenképpen indokolt volna, ám kevesen emelnek rá puskát, a hazai jágerek valamiért mostohán kezelik a kérdést. Pedig az elejtése komoly kihívás… Aki megpróbálkozik csak és kimondottan borzra vadászni, gyakran kudarcélménnyel telve kénytelen tudomásul venni, hogy nem is olyan egyszerű feladat a csíkos fejűek elejtése. A borzlövés többnyire a „véletlen műve”, leginkább a róka, de főleg a vaddisznóvadászatok „mellékterméke”.
Igaz, a szórókat gyakran felkeresik, néhol szinte az összes kukoricát a borzok veszik fel, máshol viszont a szórók látogatása alkalmi. Annyi azonban bizonyos, hogy a hörgéssel, fújtatással, csörtetve, nagy „sebbel-lobbal” érkező borzok egy népes süldőkondát meghazudtoló robajjal képesek meglepni a vadászt, akinek hevesen kalapáló szíve majd meghasad a csalódástól, hogy sertevad helyett „csak egy csíkos fejű hájpacni” érkezett a színtérre. A váratlan találkozások kukoricában, vagy a táblák melletti váltókon disznóra lesve vadkárelhárító vadászatokon is gyakorta előfordulnak. A fegyver azonban a legtöbbször ilyenkor is néma marad – mondván: még akár disznó is jöhet. Borzunk pedig nyugodtan „garázdálkodhat”, apaszthatja a szárnyasvadat, szedheti a vámot a nyúlfiakból és okozhatja a vadkárt…
Jelentős kártétele ellenére – az érthetetlen és szakmailag indokolatlan jogszabályi háttér miatt – nehéz legálisan vadászni rá. A június 1-től február utolsó napjáig tartó vadászati idénye valójában mindössze három hónapos védelmet biztosít a borznak, ám a tavaszi létszámapasztás lehetetlensége végett pont a kártételi időszakában számít tabunak. Amikorra meg már lehetőségünk volna az elejtésére, addigra jelentős mértékűvé válik a takarás, ráadásul éjszakai aktivitása miatt lővilágnál szinte kizárt célba venni. Márpedig lámpával a jogszabályok szerint ugyebár nem lőhető…
Erős holdfénynél a vetéseken, alacsony tarlókon, utakon, nyiladékokon azért szerencsénk lehet hozzá, de hát vadászni, mint tudjuk – a róka és a vaddisznó kivételével – csak a napkelte előtti egy órától a napnyugta utáni egy óráig szabad…
A megállapított vadászati idényénél fogva a kotorékozások főidőszakában – értelemszerűen – békén kell hagyni, így sajnos ez a lehetőség is kizárt. Bár – tekintettel arra, hogy a kotorékban veszedelmes ellenfélként harcol – a kutyák védelme érdekében négylábú segítőinket nem is szívesen engednénk be a várba.
A borz téli gereznája novembertől már igencsak kívánatos, ráadásul a télire gyűjtött tartalék miatt általában jócskán ki is vannak gömbölyödve (a kanok testsúlya ilyenkor 12-22 kg), minden adott – volna – tehát ahhoz, hogy ekkor végre vadászhassuk a szórókon, elállhassuk a váltóját, építhessünk lest a kijárt kotorék közelébe. Csakhogy – bár klasszikus téli álmot nem alszik – télvíz idején ritkán jár ki a kotorékból, ezért Szent Hubertus és Diana istennő összes segítségére szükségünk van ahhoz, hogy szerencsésen elejthessünk egy-egy példányt.
Téves feltételezés, hogy téli álmot alszik, hiszen a hóban is rendszeresen találkozni nyomával, legfeljebb – a medvékhez hasonlóan – lelassul az anyagcseréje, keveset mozog és akár napokig alszik, az ősszel felhalmozott bőr alatti és hasűri zsírrétegéből él. Néha azonban – főként az enyhébb napokon – bizakodásra okot adva a vadásznak, lábnyomát a hóban hagyva ilyenkor is kijár a kotorékból. A nyomát igen könnyű felismerni, az erőteljes, ásásra kialakult, vaskos karmai tudniillik mindig túlérnek a talppárnákon, azokat nem tudja visszahúzni, így a lenyomatuk jellegzetes – a leshelyünk megválasztása nem okozhat gondot.
A legtöbb esetben – ellentétben a rókával – a borz nem szél alól közelít kotorékához, hanem szigorúan a váltóját tartva, s ezt a lehetőséget bizony kihasználhatjuk. Ugyancsak bennünket segít, hogy a borz látása gyenge, ugyanakkor az egyébként mozgásában lomhának tűnő állat a kotorék közelében felismert emberre reagálva, mint a villám elmenekül. Bár sokszor figyelmetlennek, elővigyázatlannak tűnik, gyakran megáll, szimatol és – ha rossz a szelünk – mielőtt kilépne a nyílt területre, óvatosan eloldalog.
A borz ma már tulajdonképpen „trófeás vadnak” számít, a koponyáját bírálják, a bőre mutatós, és a kanok péniszcsontja vagy egy „kapitális” matuzsálem szemfoga is kedves emlék lehet. A múltban az ecsetkészítők jó pénzt fizettek a szőréért, a kisütött zsírja pedig az egyik legjobb csizmakenőcs volt, és az „erdőkerülők” tarisznyájának alapanyagát is sokszor a borzbőr szolgáltatta. A húsát egesek szívesen fogyasztják, bár többségében ódzkodnak a borzból készült ínyencségektől, méla undort sugárzó fintorral nyugtázva az elfogyasztására tett indítványt. Pedig nem utolsó csemege, érdemes kipróbálni…
(szöveg és képek: Wallendums Péter )