Kétségek közt

A minap a világhálón böngészve keresgéltem az őzbakvadászati lehetőségek között, mert egy tehetős német barátom bejelentkezett: családostól meglátogatna bennünket, s ha már itt van – megszállott jágerember lévén – lőne egy bakot is, és örömmel venné, ha megszervezném a programot, meg ha én is elkísérném őt. Az illető, bár többször járt nálunk, és a „Plattenseet” ismeri, mint a tenyerét, meg a „gulascht” is megkóstolta már, de puskaforgatásra gyönyörű kishazánkban még nem volt lehetősége. Nosza, nekiláttam a kutatómunkának, felhívtam pár ismerőst, áttekintettem több tucat honlapot, azután elkezdtem reszketni. Felsülni nem akarok, már csak azért sem, mert néhány éve ösztöndíjasként hat hónapig laktam az emlegetett családnál Baden-Württembergben, s Hermannal igen jóízűeket VADÁSZTUNK. Ha lőttünk valamit: lőttünk – ha nem, akkor „csak” nagyokat cserkeltünk.

Most rajtam a sor. Ám én aggódok. Mégpedig amiatt, hogy cimborámnak – bár afelől kétségem sincs, hogy szinte mindenütt szép bakot tudna zsákmányolni – a kaland vadászati értékével, az élményszerűséggel kapcsolatban jócskán lenne hiányérzete. Ő vérbeli vadászember, nem az a fajta, aki élvezné, hogy becsücsül a terepjáróba, aztán öt perc múlva rálövetnek vele egy középkorú ígéretes agancsosra, majd a „vendéglátók” a markukat tartják, széles vigyorral a képükön zsebre vágják a jattot, s gyorsan értésére adják az elejtőnek, hogy távozzék, hiszen hamarosan jönnek a következő bérvadászok, akik nem egy, hanem 10-15 bakot lőnének. Ráadásul nem válogatnának, nem kellene holmi törettel meg utolsó falattal az időt húzni, csak lőni, lőni, lőni – hadd csengjen a kassza. Egy ilyen kétes emlékű „vadászatba” nem akarom a cimborámat belevinni. Belegondolni is borzasztó, hogy mit mesélne otthon az itteniekről?

Szóval, hosszas rágódást követően, idült időhiányra hivatkozva azt a választ adtam neki, hogy jöjjön inkább augusztus elején, amúgy is az üzekedéskor igazi a bakvadászat, majd sípolgatunk, kellemeset vadászunk, és ha szerencsénk lesz, akkor a hőn áhított baknak a terítéknél együtt adhatjuk meg a végtisztességet.

Döntésem okát talán nem kell külön taglalni, aki akarja, biztosan megérti – aki meg nem, attól szívesen várom a szakmai ellenérveket. Azért mégiscsak engedtessék meg, hogy összefoglaljam, miért nem tartom indokoltnak az áprilisi őzbakvadászatot.

Szinte természetes, hogy az apró- és vegyesvadas jellegű vadásztársaságok – őket egyébként az ág is húzza, gondoljunk csak például a belvízre és az árvizekre – a legfőbb bevételt az őzbakvadásztatástól remélik, mindent megtesznek tehát, hogy a befolyó pénzösszeget (így vagy úgy) felsrófolják, amennyire csak lehet. De vajon hosszútávon célravezető, hogy április végéig a legerősebb bakokat terítékre hozatják? Nem feltétlenül…

Idény elején ugyanis pontosan a hibás agancsalakulású bakok zömét kellene elejteni, a kiváló genetikai tulajdonságokat hordozókat üzekedésig ajánlatos volna meghagyni, hogy továbbörökítsék a kedvező képességeiket. Ezzel szemben az a gyakorlat, hogy a takarásnélküliséget kihasználva a fizető vendégekkel még áprilisban „lekalapáltatják” az agancsosok zömét, így aztán a megüresedő territóriumokat a kevésbé kívánatos fejdíszű bakok foglalják el, majd július-augusztusban párzási sikerességüknek köszönhetően a gyengébb bakok agancstulajdonságai fognak átörökítődni.

A válogató vadászat minden elvének ellentmond tehát a komoly őzbakok áprilisi elejtése, arról nem is beszélve, hogy ekkor még gyakran éretlenek, világos színűek, sok esetben véresek vagy részben háncsosak az agancsok.

A pénz persze nagy úr, a vadkárigények kiegyenlítésére célszerű tartalékolni, a hivatásos vadász bérét is muszáj kifizetni, na és a vadföldművelés, takarmányozás költségeinek a fedezetét is valahonnan elő kell teremteni. Ez ama bizonyos képzeletbeli mérleg másik serpenyőjébe tartozik, de talán nem kellene minden áron „prostituálódni”.

Merthogy erre is jócskán van példa: az arcpirítóan vastag bukszájú vendég megérkezik, őt maximálisan ki kell szolgálni. Ilyenkor a vadászatra jogosult összes elöljárósága egymást félretaszítva igyekszik sűrű nyelvcsapásokkal a gazdag puskások hátsó fertályához férkőzni – némi pluszbevétel reményében. Felsőbb utasításra vagy csak úgy magától a kísérők is gyakorta meghasonulnak, a gazdasági kényszertől vezérelve könnyebben rábólintanak egy-egy kevésbé éltes korú (adott esetben 4-5 éves) ígéretes bak meglövetésére, pusztán azért, mert kell a „zsozsó”.

Az őzbakvadásztatás terén – sajnos – kínálati piac alakult ki, s ez maga után vonzza azt a körülményt, hogy évek óta „lasszóval kell vendéget fogni”. A spanyol vendégkör elmaradását a növekvő számú belföldi fizetőképes vendégekkel nem lehetett pótolni, és bár a kelet-európai érdeklődőkkel is egyre inkább számolnunk kell, a kapitális bakokat elég nehéz eladni. Ha van is jelentkező, nem biztos, hogy VADÁSZNI akar, inkább sok nagy trófeát hazavinni, a vadásztatók meg – önmagukkal ellentmondásba keveredve – a bevételnövelés végett kénytelenek szemet hunyni a szakmai és etikai kívánalmak fölött, kielégítik a puskás vendég igényeit: gyorsan és sok bakot lövetnek vele. A természetet viszont nem lehet megerőszakolni, a nagy bakok száma véges, az élőhely eltartó-képessége sem végtelen, na és az éves vadgazdálkodási terv is korlátokat szab. Azaz: csak szabna – ha betartanák…

A kínálati piac további hátránya, hogy ha esetleg a kísérő következetes, és nem enged minden fél kilométeres távolságon belül keresztbe álló hatos bakra lövést tenni, akkor a vendég egyszerűen odébbáll: elmegy oda, ahol ezt megteheti. Ahol ő – azaz a pénztárcája – korlátlan előjogokat élvez, és ahol az ő szava dönt, még akkor is, ha ez az esetek túlnyomó többségében mindenféle szakmai, etikai és vadgazdálkodási elvvel ellentétes.

Kiváltképp érvényes ez abban az esetben, ha a vendéget fogadó vadászatra jogosult ajánlata a kiegészítő szolgáltatások színvonalában, a terepjáró komfortfokozatában, a szállás minőségében elmarad az elvárhatótól, ilyenkor tudniillik éppen azzal próbálják „kompenzálni” a hiányosságokat, hogy valamivel engedékenyebbnek mutatkoznak a kísérők, és esetleg a középkorú bakot „kicsit öregebbnek látják”. Ha fizet érte – hadd lője azt a bakot, amelyik tetszik neki – mondják. Ez persze a trófeabírálókat cseppet sem érdekli, de minekutána semmiféle szankcióval nem jár a hibás lelövés, legfeljebb a karakánabb és szakmailag elhivatottabb vadászati felügyelők szóbeli feddése lehet a kizárólagos következménye az „elhajlásnak”.

Én személy szerint – még ha ezért néhányan meg is köveznének – javasolnám a májusi idénykezdet visszaállítását, de ugyebár erre nincs kompetenciám. Na jó, természetesen megértem azokat a vadásztatókat is, akiknek szinte az anyagi talpon maradásuk függ attól, hogy képesek-e két nap alatt 25-30 őzbakot, ráadásul 400 gramm fölöttit halomra lövetni vagy sem. Megértem, de elfogadni nem tudom… Májusban nem lehet úgy autókázni a vadászterületen, hogy egy kimenetel alkalmával – a szinte takarásmentes „placcnak” köszönhetően – akár háromtucat őzbakot szemügyre lehessen venni. Ez tiszta sor! De szükség van egyáltalán erre? Ha a célunk az, hogy a gyors haszonszerzés érdekében minél több őzbakot zötyögtessünk a vadszállító rácson, akkor mindenképpen indokolt az áprilisi őzvadászat, de szakmailag és etikai szempontból mégis aggályos.

A gépkocsival történő barkácsolás véleményem szerint egyébként is sokkal inkább hasonlít a céllövészetre, de a vadásztatók ez esetben is kényszerpályán mozognak. Hiszen a vendégek zöme ma már nem tud napokat, akár heteket rászánni a vadászatra, és egy, jó esetben két éjszakát tölt el a területen, ez pedig ugyebár legfeljebb négy kimenetelt jelent. Hát igen: a rohanó világ, meg a gyors siker – még mondja valaki, hogy a vadászat nem a társadalom kicsinyített tükre. Szinte ugyanazokkal a problémákkal kell szembesülnünk…

A vadászatra jogosultak és a vadászatszervező irodák részéről a „vendéggyűjtésnek” viszonylag új keletű, speciális formája a különféle honlapokra feltöltött ajánló, melybe alaposan beleástam magam, és a félelmeimet tovább erősítette, amit tapasztaltam. Az egyik alföldi társaság saját weboldalán például egy „gondosan” a műútra fektetett őzbakkal igyekeznek kedvet csinálni ahhoz, hogy valaki oda menjen vadászni. Az még csak hagyján (bár etikátlan, sőt, megkockáztatom: gusztustalan), hogy az aszfaltcsíkon készítettek terítéket, de még hanyagul két levágott őzfej is ékesíti a felvételt, az összképet pedig végképp lerontja, hogy egy terepmintás katonai gyakorlómaskarába bújt illető zsebre vágott kézzel, svájci sapkával a kobakján éppen lábbal próbálja az egyik félig lenyúzott bakkoponyát arrébb taszigálni. Mit nem mondjak: „kedves” kis fotográfia…

Úgy vélem, mindenképpen kötelességem elnézést kérni minden jóérzésű vadásztól és vadászatra jogosulttól, akik becsületesen, szakmailag helytálló módon és az íratlan szabályokat követve vadásznak vagy vadásztatnak, de mivel a leírtak egyfajta – igaz, kóros és káros, ám mégiscsak kézzelfogható – jelenségről tanúskodnak, nem lehet szó nélkül elmenni a problémák mellett. Lehet, hogy a hangnem szintén túlzó, a mai világban viszont csak ilyen hatásvadász módon lehet szembesíteni az érintetteket a tettük súlyosságával, gondoljunk csak a televízió hírműsorainak sokkoló képkockáira.

Abban talán mindenki egyetért, hogy a sokszor nemzeti kincsként aposztrofált magyar vad nem válhat egyszerű árucikké, nem szabad eladható portékává degradálni. A kialakult helyzeten pedig lehet, sőt, kell is változtatni, ez azonban mindannyiunk közös felelőssége. Egyrészt a kormányzaté, azáltal, hogy az ágazatot támogatásokkal és pályázatokkal forrásokhoz segíti, másrészt a jogalkotóké és a szakmai döntéshozóké, akik például visszaállíthatnák a mínuszpontos szankciókat, harmadrészt a vadgazdálkodóké, akiknek a szaktudásukat bővítve az élőhely fejlesztése által a „tömegtermelés” helyett a minőségi szabályozást kellene szorgalmazniuk, legfőképpen azonban a szenvedélyes gyakorló vadászoké, akik az említett „partizánkodásokat” megtagadva etikus vadászmagatartásukkal visszakényszerítik a vadásztatókat a helyes útra.